Előtörténetéről annyit mindenképpen érdemes elmondani, hogy az idős költő élete utolsó éveiben kizárólag kézzel írt, tehát nem a megszokott írógéppel (esetében a számítógép szóba sem jöhetett), ami élete nagyobb részében gyakorlatilag az „alkotótársának” és teste kiterjesztésének volt tekinthető, annyit dolgozott, alkotott rajta, és még külföldi utazásaira is magával cipelte. Aztán egy idő után Tandori a kézzel írással is felhagyott, és csak rajzolt, rajzolt (leszámítva a mindvégig jelen lévő szójátékokat és aforizmákat). E korszakáról a Nincs beszédülés című könyv tanúskodik. Persze e rajzok is kapcsolatban álltak az irodalommal, hiszen regényszereplőket, költőket és művészeket ábrázoltak. Tandori azt hitte, abbahagyta a költészetet, amikor 2018-ban hirtelen ‒ és számára is meglepő módon ‒ újra írni kezdett. Az ekkor született művek alkotják a Felplusztulás, leplusztulás matériáját, hogy Tandori egy jellemző szavával éljek. Ma már furcsálljuk ezt a kézírásos megoldást, de gondoljunk csak bele, hogy Arany János még kézzel írt, például az Őszikéket is a híres „kapcsos könyvbe”. Talán Tandori rá is gondolt utolsó füzetei teleírása közben, és egyfajta irodalmi performansznak is lehet tekinteni ezt a kézírásosra alapuló alkotófolyamatot, Tandori „őszikéit”.
Ebben az időben Tandori az egészségi problémái miatt már gyakorlatilag az utcára sem tudott kimenni („Itt, a lakásban te megvagy, / örüljünk neki. Hallom. / Hát. Jól is esik. Csak / meddig?”) Mégis, e könyv olvasása után az a benyomásom támadt, hogy Tandori utolsó hónapjai bizonyos szempontból mégsem voltak rosszak, hiszen e versekből árad a szerzőre egyébként is nagyon jellemző játék és játékosság, és a versek hirtelen bősége is lelkesítően hatott rá, örült neki (erről saját írásbeli megjegyzései tanúskodnak). Tandori egészségi problémákkal bajlódik, és mégis: „közben mintha / tréfálnék, mű-alkotnék” ‒ írja. Míg a kilencvenes évekbeli líráját-prózáját a madarai elvesztése miatti bánat hatotta át, és vagy azok haláláról, vagy a saját halálvágyáról írt, addig e kötetben nyoma sincs annak a halálvágynak, pedig ott állt már a kapujában. Legfeljebb annak tudomásulvételéről, hogy eljön: „Nem szeretnék meghalni. / Meghalni = nem lenni itt. És az ízetlen állapot”. De itt is hasonló témát feszeget: „Ez így nem élet, mondhatom joggal az életemről, holott ez élet, ez az életem éppen.” Úgy tűnik, hogy az elbúcsúzó, létösszegző, öregkori és halálverseit már a kilencvenes évek közepén ‒ tehát kissé előreszaladva ‒ megalkotta, és élete végén inkább más témák foglalkoztatták. Egyik legszebb, „időskori”, búcsúzó és számvető verse, a Madárzsoké, 55 éves korában született. Igazság szerint a Felplusztulás… egyik versében még a halál szót is kerüli: „egy hajnalra / nem vagyok. (Durva szó a meghalok.)”
Eme utolsó verseskötet legnagyobb újdonsága nem a tartalomban, hanem a versformában keresendő (bár a tartalomban is van újítás, amennyiben a már említett halálköltészet elmúlta az). Tandori Dezső az Újhold-kör bűvöletében volt ifjú író, és tagjaival szoros viszonyt ápolt. Az Újhold folyóirat pedig nem volt más bizonyos szempontból, mint a Nyugat verseszményének modernizált folytatása, akiknek költői anyanyelve a jambikus vers volt ‒ ahogy Pilinszkynek, József Attilának, és még sorolhatnám ‒, az a jambikus vers, ami az avantgárddal, illetve a neoavantgárddal kezdett elfelejtődni. De néhány alkotónak továbbra is lírai anyanyelve maradt. Így például Tandori Dezsőnek is, akinek – a szabadverseket leszámítva – szinte az egész költői életműve jambikus jegyben született. A jambikussághoz való kötődést nagyon fontos művészeti jellemvonásának érzem. És nemcsak A mennyezet és a padló szonettjeiről vagy a még nagyszerűbb Még így sem szonettjeiről van szó, hanem a többi verséről is. Tandori még azon költők közé tartozott, akik tényleg értettek a „szakmájukhoz”, és nem csak hályogkovács módjára művelték azt.
A legutolsó kötetében viszont felhagyott a jambikus versnyelvvel, és szinte végig a magyaros, ütemhangsúlyos verselés felezéseivel és cezúráival dolgozik, legtöbbször felező nyolcasokkal vagy felező hetesekkel. Tehát alapversformát cserélt. Könnyedséget sugall ez a versforma, valamint némi archaikusságot, egy újra felfedezni váró területet. (Érdekes, mielőtt megtudtam volna, hogy Tandori az ütemhangsúlyos verselés felé fordult, jómagam is elkezdtem foglalkozni e versformával.) Jelen van a kötetben az aforizmatikusság (ez kissé Fodor Ákos költészetével is rokonságba állítja az írót), a nyelvjátékosság, az önirónia, az irónia és a dadaizmus felé hajló formátlanság- és szétesés-esztétikai is, valamint a nyelvi variációk-variálások formaelve („Megvolt. Elmúlt. / Megvolt? Elmúlt. / Megvolt. Elmúlt? / Megvolt? Elmúlt?”), amivel némely vers anagrammatikus megoldása is rokon. Aforizmái stílusára jó példa a következő idézet: „Engem nem fejre, hanem írásra ejtettek.” Vagy éppen ez: „Nem tudok járni. A végemet járom.” A magyaros, ütemhangsúlyos verselés felé fordulást jelzik az Arany Jánosnak szóló gyakori ajánlások is. Egyébként a felezősök és Arany János hangja felé már a Vagy majdnem az kilencvenes években írt verseiben elkezdett közeledni, hiszen ez volt az a korszak, amikor a költő a dal felé fordult, de ezek a versek mégis jambikusok maradtak. Hogy ne csak beszéljünk róla, nézzünk a felezősökre is egy példát: „Tölgyek alatt, nyíresen, / hirtelen vagy híresen / túl lassúgyors létezem.” A nyíresen című költemény egyébként egy közismert Arany-anekdotát dolgoz fel, ami A tölgyek alatt születéséről szól, és amiben az a poén, hogy Arany állítólag nem is tölgyek alatt írta a verset, mert eltévesztette a fákat: „Tölgyek alatt nyugalma, / csak ez épp pár juharfa… hercege szól reája. / Mondja: „Arany, jó hívem! / Ahol maga ül, ez nem / tölgyes…” Egyébként Arany szóban forgó versének is van madaras vonatkozása, méghozzá egy seregélyfészek kifosztása, amit gyerekkorában követett el a költő.
E kötet tényleg nem hagyományos búcsúkötet, ugyanis alig van szó benne a múltról, a számára oly fontos medvékről vagy madarakról is alig olvasni bennük, ez a jelen kötete. Néhány héttel ezelőtt módom volt megtekinteni a Tandori tárgyaiból álló kiállítást a Virág Benedek Házban, ami a Hiányzásra kijelölt hely címet kapta (a kiállítás segítségével megadatott az a nagy és réges-régi vágyam, hogy Tandori kalitkáit láthassam, hiszen ornitológiai vonzódású költőként a madárszálon át tudtam legjobban rákapcsolódni az életművére, de más kapcsolódási pontokat is bőven találtam hozzá). A kiállítás is megerősített abbéli nézetemben, hogy a sokszor elmúlásköltőnek érezhető Tandori nagyon is szerette az életet, és ragaszkodott is hozzá. Ezt a nézetemet a 80-as években írt, és a madarakkal együtt élő emberpár alapvetően derűt és harmóniát árasztó életéről szóló művek is alátámasztják, másrészt az a mindent megőrző, archiváló vágy is, ami Tandori életét átjárta. A kiállításból is kitűnik, hogy a költő mindent megőrzött, még a legapróbb papírfecnit, madártollat és törött verébtojáshéjat is. Ez az életben is meglévő megőrzőhajlam volt az egyik motorja az írásainak, amennyiben a többször naplójellegű művek megszületésének motiválóelve maga a megörökítés volt. Ha valaki ilyen fontosnak tekinti az élet legapróbb dolgait, mint Tandori Dezső, akkor az szeretheti az életet.
A kötetben egyébként nemcsak rajzok és kéziratok másolatai kaptak helyet, de Tandori esszéi is, amelyek Tandori Ottlik-képét hívatottak tovább árnyalni, és a könyv végén a kötet összeállítójától-szerkesztőjétől (aki, ha jól értem Tandori megjegyzéseiből, még a kézírásos versek begépelésének feladatát is vállalta), Tóth Ákostól is olvasható egy hosszabb, e könyvet bemutató, e könyv keletkezéstörténetére részletesen rávilágító, irodalomtörténetileg fontos tanulmány, és ehhez még az eredeti szöveget őrző füzeteket is befényképezték.
Az idős kor és a betegségek által generált problémák ellenére is felszabadult, kötelékektől megszabadult játékosság árad a lapokról, aminek köszönhetően afféle dzsesszes, keserédes örömzenélésnek érződik: egy igazán nagy alkotó utolsó örömzenélésnek, ami az olvasóknak is legalább ekkora örömet és élvezetet jelent.
„Lassan akár el is felejtettek, felejtenek, az van, nem keresnek…” ‒ írja a lakás magányából az idős költő, és hogy ez ne történhessék meg, fontos, hogy ilyen könyvek megjelenjenek, és hogy minél többet írjunk Tandoriról, a műveiről.
Tandori Dezső: Felplusztulás, leplusztulás, Tiszatáj Könyvek, 2021, 320. o.
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.
A regény szerkezete nagymértékben hasonlít a lapunk júliusi számában ismertetett Végzetes ígéret című Angela Marsons-krimire, amely ráadásul ugyanúgy 2018-ban jelent meg először, mint Carmen Mola regénye. Mindkét műben egy nő a nyomozóegység rátermett parancsnoka, mindkettőjük csapata egy új taggal gyarapodik, akit a többiek nehezen fogadnak be, mindkét regényben különös részletek derülnek ki a nyomozók magánéletéből.
Silling István, a nyugat-bácskai nyelvjárások és népélet avatott kutatója új összefoglalással jelentkezett, melyben szülőfaluja, Kupuszina máig megőrzött hagyományos viseletét mutatja be. A témára vonatkozó több mint négy évtizedes gyűjtéseinek eredményét sajátos módon dolgozta fel és adta közre: könnyen kezelhető, áttekinthető szótár formájában.