A közelmúltban látott napvilágot Lackfi János kreatívírás-könyve, a Hogyan írjunk verset?, ami a szerzőtől már megszokott, hozzáértő, okos és humoros stílusban született, és ugyanezeket a stílusjegyeket viselik magukon P. Szathmáry István illusztrációi is. Lackfi János amellett, hogy az egyik legjobb költőnk és versértőnk, hosszú évek óta írásoktatással is foglalkozik. A témához tehát nemcsak tanárként, hanem gyakorló íróművészként is hozzá tud szólni. A könyvét az internetes oldalakról ismert „gyakran ismételt kérdésekkel” kezdi: „Mit tud ez a könyv?” A válasz pedig így hangzik: „Remélem, sokat. Mindenesetre megtanít a szavakkal kézműveskedni.”
Ezzel már rá is tértünk a kreatívírás nagy kérdésére, tudniillik arra, hogy tanulható, tanítható-e az írás? Az írásnak van egy tanulható és egy nem tanulható része. Szerintem, nagyon leegyszerűsítve a dolgot, művészeti és irodalomtörténeti szempontból azt az embert érdemes tanítani rá, akinek tehetsége van hozzá. De nem csak ez a szempont létezik. Hiszen „világi”, mindennapi, amatőr, civil szempontból mindenkit érdemes megtanítani rá, tehát azt is, akiből később nem lesz nagy költő és író, csak a tudását szeretné tágítani, közelebb szeretne kerülni a művekhez és azok megalkotási módjához, vagy csak a családjának, a kedvesének szeretne verseket írni. Továbbá az az olvasó, aki tisztában van a versformákkal, jobban fogja értékelni, ha egy vers ebben vagy abban a versformában íródott, hiszen nagy valószínűséggel rájuk fog ismerni, ahogy annak idején, a háború előtt, ráismertek a versformák dallamára-ritmusára az érettségizett emberek. A fent elmondottak lényegi része igaz az összes, más művészeti iskolára is: a rajziskolákra, a zeneiskolákra, az énekiskolákra és még folytathatnánk a felsorolást.
Most pedig jöhet a következő fontos téma, az úgynevezett ösztönös költő és a tudós költő szétválasztásának kérdése. Lackfi azt pedzegeti könyvében, amit jelen sorok szerzője is aláír, hogy a két kategória nem különválasztható. Ha valaki úgy születik, hogy tehetsége van az íráshoz, a költészethez, az még önmagában nem elég. Hosszú évekig kell képeznie magát és készülnie a mesterségre. Tehát egy ösztönös költőnek tudós költővé kell válnia ahhoz, hogy pályáját befuthassa: „rakjon bele tíz‒tizenöt évet, mindjárt kiderül, mennyire tehetséges. Hiszen, ha valaki agysebész akar lenni, nem kap rögtön szikét a kezébe: tessék, fiam, próbálkozzon! És a pilótákat sem ültetik oda a Boeing volánjához, hadd szóljon! Bizony, a versírás is egy szakma.” Lackfi ezt a véleményét további példával is illusztrálja: „Egy francia zongorista mondta: minél többet tudok, annál szabadabb vagyok. Ha ismerem az összes költői eszközt, akkor szabadon kiválaszthatom, melyiket használjam egy adott témához. Ha csak egy-két eszközöm van, akkor mindig azokat fogom használni. Viszont nem igazán hatékony csákánnyal tüzelőt aprítani, szöget beverni, csokihabot keverni.” Egyébként magára Lackfira is igaz, hogy az ösztönös költő és a tudós költő nem szétválasztható kategóriák, hiszen ő is nyilvánvaló tehetséggel, zsenivel született, amit aztán hosszú évekig pallérozott.
Lackfi egyébként legalább olyan jó tanár, mint amilyen jó költő. Hatékonyságának fő eleme a közvetlenség és a közérthetőség. Hogy nem magas lóról beszél. A GYIK-blokkban még olyan fontos kérdések kerülnek elő, mint a szavak elhasználódása, a versek képisége és zeneisége, az alaksejtelem és így tovább. A könyv egyik nagy erénye, hogy a közvetlen és humoros elméleti fejtegetéseken kívül gyakorlatokkal is szolgál, amiket a könyv olvasója sorra elvégezhet. Kipróbált kreatívírás-gyakorlatokról van szó, amelyeket Lackfi már többször, több helyen eredményesen „bevetett”. E gyakorlatok lényege az, hogy vesznek egy kortárs vagy klasszikus verset, és a műveket keretként értelmezik, amelyeknek üres helyeit a gyakorlat elvégzőjének kell kipótolnia. A feladatok előtt egy miniesszét, minielemzést is kapunk, amely azt mutatja be, mitől működik az adott alkotás. Tehát akár tanárok is jól használhatják e könyvet. E miniesszék egyikében éppen azt a hiedelmet cáfolja meg, hogy Petőfi „naiv” költő lett volna, és ebben megint egyetértek Lackfival, hiszen nekem is az a véleményem már régóta, hogy Petőfinél kevés nagyobb formavirtuóz van, és szerintem annál az anapesztikus sornál, hogy „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok…” magyar nyelven nem írtak szebbet, mert itt a képnek és a dallamnak egy olyan harmóniáját kapjuk ‒ hogy a jelentésről már ne is beszéljünk ‒, amilyet kevés más helyen. Lackfi János ezt írja Petőfiről: „Sándor hihetetlenül virtuóz, minden versformát fantasztikus tudással pörgető költő volt… de jambusai is elképesztően lazák. Hogy honnan szedett össze ekkora szaktudást döbbenetes módon, huszonegy-két éves korára? Akad, aki gyorsabban tanul, mint mások. Lásd még a Mozart címszót.”
A versformák többségét a könyv csak szemléltető jelleggel mutatja be (bár az ismertebbek közül mindből kapunk egy rövid ízelítőt), de akadnak olyanok is, mint például az anakreóni sor vagy a hexameter, amit részletesebben is taglal, viszont a rímekre annál részletesebben kitér: hímrím, nőrím, tiszta rím, asszonánc, tiszta asszonánc, féltiszta asszonánc, közhelyrím, gazdag rím, kancsalrím, kecskerím, mássalhangzós asszonánc… Jellemző még az íróra, hogy az ihlet helyett az ötlet szót szereti jobban, azt érzi közelebb a valósághoz. Továbbá a szerző saját műhelytitkaiba, módszertanába is beavatja az érdeklődőt például a rímhalmaztrükkjének alkalmazásakor. De e könyv lapjain nemcsak formai, hanem tartalmi útmutatót is kap az olvasó ‒ megtudhatja, mik az ajánlott és a kerülendő témák ‒, sőt az alkotáslélektan bugyraiba is betekintést nyerhet mondjuk a spontaneitás és a kontroll kérdéskörén keresztül.
Ám Lackfi nem áll meg itt, hanem az írói életformára is kitér, hogy eloszlassa az ezzel kapcsolatos, felesleges mítoszokat: „ha a szélsőséges élettapasztalat számítana, akkor a legjobb műveket a kommandósok, háborús árvák, hajléktalanok […] írnák. […] Egy biztos: izgalmasabb élettől még senki se lett jobb szerző. Az unalmastól annál inkább. Mert minden áldott nap leült az asztalához, és írt.” Végül a leendő írók még korunk egyik legfontosabb témájáról, a szerzői jogokról is kapnak némi felvilágosítást, amit szintén nagyon fontos dolognak tartok, mert az írok hajlamosak kutyafuttában átolvasni a kardinális fontosságú szerződéseket, mielőtt aláírnák őket.
Kinek ajánlható tehát ez a remek könyv? Kezdő és haladó költőknek, azoknak, akik profik akarnak lenni, és azoknak, akik csak az ismereteiket szeretnék tágítani, és megmaradnak a hobbiszintnél. Valamint ajánlható tanároknak is, akik az irodalom gyakorlati oldalát szeretnék bemutatni a diákoknak. Továbbá leendő irodalmároknak, szerkesztőknek és irodalomtörténészeknek is, hiszen ők azok, akiknek rá kell ismerniük a mindenkori nagy művekre (és ez csak úgy megy, ha maguk is ismerik az adott versformákat). Egyszóval: mindenkinek.
Lackfi János: Hogyan írjunk verset? (Kreatív gyakorlatok), P. Szathmáry István rajzaival
Helikon Kiadó, 2020, 285.o.
