Krasznahorkai László mostanában kisregényekkel borzolja a kedélyeket. Ahogy előző könyve, a Mindig Homérosznak is tökéletes nyelvi és logikai eszközökkel operál. A kötet maga összművészeti produktum: az összesen húszfejezetes regényt Max Neumann tizenkilenc festménye és Miklós Szilveszter húsz felvétele kíséri. Az ütőhangszerekre komponált, egyenként fél-másfél perces érhangok QR-kódok segítségével hallgathatók meg az interneten. A képzőművészeti és zenei kiegészítés tökéletes hangulatot biztosít a szöveg kibontakozásához.
„Gyilkosok vannak a nyomában, nem hattyúk, az biztos, és ugyan fogalma sem volt, miért éppen hattyúkat mond, miért nem bárányokat, vagy galambokat, vagy egyenesen egy csapat szitakötőt, de nem is érdekelte, a mondat így ugrott be, így aztán ezt hajtogatta magában, a gyilkosokat a hattyúkkal…” – az alaphelyzettel rögtön az első előtti, számozatlan fejezetben megismerkedhetünk. A főhős gyilkosai elől menekül. Nem tudunk róla semmit, sem arcát, sem fizikai, sem szellemi tulajdonságait nem ismerjük meg (összesen annyit tudunk meg róla, hogy egy fiatalkori sérülés miatt egyik lábára alig észrevehetően sántít), az egyetlen valóság számára a folyamatos menekülés, rettegés az életéért. Üldözőiről sem tudunk semmit, hisz ő sem, de gyakran elgondolkozik kilétükön, szándékaikon, hogy puszta fejvadászok vagy szenvedélyes vadorzók lehetnek, hogy gyorsan és hatékonyan fogják életétől megfosztani vagy hosszú szenvedés árán.
Menekülését a horvát tengerparton kezdi, ahova hajóval érkezik, és úticélja sincsen, az az egyetlen elv vezérli, hogy mozgása, haladásának iránya minél esetlegesebb, minél kiszámíthatatlanabb legyen, így kicselezve gyilkosait. Megismerhetjük kifinomult gondolatfolyamait a védett helyek elkerülésének fontosságáról, a tömegben való közlekedés technikáiról, a terephez való alkalmazkodásról, az elkényelmesedés veszélyeiről, például az étel élvezetének megtagadásáról, mert az a figyelem lankadását eredményezheti: „A jó nem erkölcsi kategória, a jó az a csalárd állapot, amelyik áttekinthetővé tesz, leegyszerűsít, és ebben a leegyszerűsítésben kiszolgáltat téged, mert a jó ellankaszt, hisz elhiteti veled, hogy ha a jóban vagy, akkor az örök térbe kerültél…”
Az olvasóban könnyen felmerülhet a sejtés, hogy ebben a folyamatosan megfeszített lelki és szellemi állapotban a főhős nem maradhat épelméjű – főként Krasznahorkai legutóbbi könyvének fényében, ami egy őrült New York-i könyvtárosról szól –, de a menekülő önreflexivitása mégis kétségbe vonja e gyanút: „…az ennyire fékevesztett módon koncentrált életnek, hogy az ennyire egyetlen pontra fókuszált figyelemnek az a kockázata is megvan, vagy inkább kihívása, hogy az ember beleőrül ebbe a fékevesztett módon koncentrált, egy pontra fókuszált figyelembe, s mivel a menekülés alanya, soha nem tudhatja, átlépte-e már azt a határt, amelyen túl ez az alany, ő, már őrültnek s a létezése már őrületek tekinthető…”
Krasznahorkai ismét gyönyörködtető zsenialitással mutatja be a beszűkült elme tudatállapotát, az örökösen rettegő, üldöztetett szellem kálváriáját, amit ebben a felgyorsult világban mindannyian átélhettünk már, és ami éppen olyan fojtogató tud lenni, mint főhősünk számára. Alapvető könyv ez a 21. század emberének, mindenkinek, aki megtapasztalta már a szorongást, aki a kiutat keresi, és aki szeretné megtudni, hogy miért éppen hattyúk.
Krasznahorkai László: Mindig Homérosznak. Magvető, Budapest, 2019
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. november 23-i számában.)
