„…egy távoli országból, amit Magyarországnak neveznek, arról a vad, különös tájékról egy valódi sellőt hoztak a gróf úrnak. A sellő olyan lény, hogy félig igazi nőből van megteremtve, a másik fele hal, viszont nincsen arca, emberi szemmel nem látható, mert olyan arc az, hogy egy átlagos emberi pillantásnak nem tárja föl magát, viszont a dala és a csengő-bongó beszéde igéz, sőt el is varázsol” – Darvasi László legújabb regénye (több) különös szerelemről és a hatalom természetéről szól.
A Magyar sellő cselekménye egy romantika kori német kisvárosban játszódik. A városi hatalom, a gróf önkényuralmat gyakorol a település lakói fölött: Jonas, a szénégetőből lett ezermester és ezermesterből lett sírásó, felesége, Ágnes és legnagyobb fiuk, a lázadó Jakab; Nacht, a kovács, Petra, a kovácsné és szolgálójuk, a kacskakezű Lujza; Korn, a mészáros és felesége, a gyönyörű Magda, a legszebb asszony a városban; Schneider, a szabó és felesége, Hannelore, aki elszökik egy udvarnokkal; Wasser, a kocsmáros; Henrik, a gróf intézője; Livius Apollo, a költő; Jeremiás Mozart, az udvari tortúramester és Weiner, a kertész sorsa fonódik össze ebben a kegyetlen és otthontalanul ismerős világban. A gróf emberei rendszeresen kövekkel dobálják az embereket, állatokat, házakat. Az állandó rettegésnél és meghunyászkodásnál már csak a meggondolatlan szembeszállás rosszabb kilátás.
A gróf – az egyetlen szereplő, aki nincs néven nevezve – mindeközben gondtalanul éli fényűző életét. Drága pénzen egy sellőt vásárol magának, csakhogy az még megérkezése előtt elszökik és a környékbeli tavakban rejtőzik el. A kődobálókat a főúr halvadászatra is befogja, de a sellő senkinek sem mutatkozik, egyedül Jakabnak, a sírásó fiának. A kamaszodó fiú egyszerre lázad apja és a rendszer ellen, lassan kezd tapogatózni a világ összefüggéseiben: „Olyan közel volt a saját halála is, erre rájött, cipelte, vitte, vele volt, a gyermekkor elmúlt.” Világi barátnője a kis szolgálólány, Lujza, de a sellő felfedezése épp azt a csillapíthatatlan kalandvágyat táplálja benne, amely nemcsak az adott társadalomban elfoglalt helyének, de életkorának is sajátossága.
„Ne akarjon a fiú költő lenni, szólt kis csönd után Livius Apollo […] Nem lesz jó annak, aki a szavakkal kereskedik. Mert a szó az ilyen kereskedő gazdáját többnyire megmérgezi. Nem hálás dolog a szó, ha a titkát kutatják, ha a benne rejlő s hiába óvott szépséget a napvilágra nyitják. Talán csak mint a kagyló remegő, gyönge húsa, ha napvilágra nyitják. Megromlik, rossz szagokat ereget hamar” – Darvasi ismét külön figyelmet fordít a költészet jelentőségére regényhelyzettől függetlenül (sőt, általában a legmostohább körülmények között bugyog fel hőseiből az irodalom). A Magyar sellőben Livius Apollo, a félfülű udvari költő a líra elsődleges megtestesítője, de nála sokkal érdekesebb, sokkal rejtettebb figura a gróf tortúramestere, Jeremiás Mozart, aki titokban maga is verseket ír és akinek kínpadját napról napra kék lepkék lepik el.
Darvasi prózanyelve ismét gyönyörűen kimunkált, és egyszerre erőteljesen nyers. Mondatai már-már verssorok, költői képei a szépség és a groteszk határán egyensúlyoznak kiváló arányérzékkel. A Magyar sellő igazi „szép” irodalom és élmény olvasni már csak a megszövegezése miatt is, de talán még arra is választ kaphatunk, hogy „… az arcának a hiánya micsoda, mert mi az arc, ki ne tudná, hogy a lélek tükre, hogy a lélek csillan vagy fordul ki vakfehér módon belőle, csakhogy ha nincsen arc, mert elfogy vagy elvész, akkor a lélekkel mi van.”
Darvasi László: Magyar sellő. Magvető, Budapest, 2019
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. november 23-i számában.)
