„…egy távoli országból, amit Magyarországnak neveznek, arról a vad, különös tájékról egy valódi sellőt hoztak a gróf úrnak. A sellő olyan lény, hogy félig igazi nőből van megteremtve, a másik fele hal, viszont nincsen arca, emberi szemmel nem látható, mert olyan arc az, hogy egy átlagos emberi pillantásnak nem tárja föl magát, viszont a dala és a csengő-bongó beszéde igéz, sőt el is varázsol” – Darvasi László legújabb regénye (több) különös szerelemről és a hatalom természetéről szól.
A Magyar sellő cselekménye egy romantika kori német kisvárosban játszódik. A városi hatalom, a gróf önkényuralmat gyakorol a település lakói fölött: Jonas, a szénégetőből lett ezermester és ezermesterből lett sírásó, felesége, Ágnes és legnagyobb fiuk, a lázadó Jakab; Nacht, a kovács, Petra, a kovácsné és szolgálójuk, a kacskakezű Lujza; Korn, a mészáros és felesége, a gyönyörű Magda, a legszebb asszony a városban; Schneider, a szabó és felesége, Hannelore, aki elszökik egy udvarnokkal; Wasser, a kocsmáros; Henrik, a gróf intézője; Livius Apollo, a költő; Jeremiás Mozart, az udvari tortúramester és Weiner, a kertész sorsa fonódik össze ebben a kegyetlen és otthontalanul ismerős világban. A gróf emberei rendszeresen kövekkel dobálják az embereket, állatokat, házakat. Az állandó rettegésnél és meghunyászkodásnál már csak a meggondolatlan szembeszállás rosszabb kilátás.
A gróf – az egyetlen szereplő, aki nincs néven nevezve – mindeközben gondtalanul éli fényűző életét. Drága pénzen egy sellőt vásárol magának, csakhogy az még megérkezése előtt elszökik és a környékbeli tavakban rejtőzik el. A kődobálókat a főúr halvadászatra is befogja, de a sellő senkinek sem mutatkozik, egyedül Jakabnak, a sírásó fiának. A kamaszodó fiú egyszerre lázad apja és a rendszer ellen, lassan kezd tapogatózni a világ összefüggéseiben: „Olyan közel volt a saját halála is, erre rájött, cipelte, vitte, vele volt, a gyermekkor elmúlt.” Világi barátnője a kis szolgálólány, Lujza, de a sellő felfedezése épp azt a csillapíthatatlan kalandvágyat táplálja benne, amely nemcsak az adott társadalomban elfoglalt helyének, de életkorának is sajátossága.
„Ne akarjon a fiú költő lenni, szólt kis csönd után Livius Apollo […] Nem lesz jó annak, aki a szavakkal kereskedik. Mert a szó az ilyen kereskedő gazdáját többnyire megmérgezi. Nem hálás dolog a szó, ha a titkát kutatják, ha a benne rejlő s hiába óvott szépséget a napvilágra nyitják. Talán csak mint a kagyló remegő, gyönge húsa, ha napvilágra nyitják. Megromlik, rossz szagokat ereget hamar” – Darvasi ismét külön figyelmet fordít a költészet jelentőségére regényhelyzettől függetlenül (sőt, általában a legmostohább körülmények között bugyog fel hőseiből az irodalom). A Magyar sellőben Livius Apollo, a félfülű udvari költő a líra elsődleges megtestesítője, de nála sokkal érdekesebb, sokkal rejtettebb figura a gróf tortúramestere, Jeremiás Mozart, aki titokban maga is verseket ír és akinek kínpadját napról napra kék lepkék lepik el.
Darvasi prózanyelve ismét gyönyörűen kimunkált, és egyszerre erőteljesen nyers. Mondatai már-már verssorok, költői képei a szépség és a groteszk határán egyensúlyoznak kiváló arányérzékkel. A Magyar sellő igazi „szép” irodalom és élmény olvasni már csak a megszövegezése miatt is, de talán még arra is választ kaphatunk, hogy „… az arcának a hiánya micsoda, mert mi az arc, ki ne tudná, hogy a lélek tükre, hogy a lélek csillan vagy fordul ki vakfehér módon belőle, csakhogy ha nincsen arc, mert elfogy vagy elvész, akkor a lélekkel mi van.”
Darvasi László: Magyar sellő. Magvető, Budapest, 2019
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. november 23-i számában.)
A vers meglehet valóban olyan, mint Isten lélegzetvétele. Annak ritmusa, s az a néhol felgyorsuló zihálás, mely a teremtés fázisainak lexebb pillanatait kíséri. Nem sajtóhiba, s nem is én vétettem el a szót – tudatos szándék volt ez. Mert a vers, bár teremtés, nem olyan, mint Istené. A vers egyszerre magasztos és profán, emelkedett és földhöz tapadt. A vers a lélek létezése és a létezés lelke – kettőjük szignifikáns rögvalósága. A kettő közötti láthatatlan, de érzékelhető tér metavers-valósága. Valahogy ezt érezzük, remélem, többen is, Z. Németh István minden egyes verseskötetének olvasása közben.
Az Égig érő történet a szerző tizenegyedik regénye, s miután 2019-ben elnyerte a legjobb regényért járó Pulitzer-díjat, 2020-ban magyar fordításban is megjelent. A hazai fogadtatás sikerét az is bizonyítja, hogy 2023-ban napvilágot látott a regény második magyar nyelvű kiadása ugyanannak a kiadónak a gondozásában.
Izlandon egy földrengés következtében kiapadó tóban egy csontvázra bukkannak, a koponyáján éktelenkedő lyuk, valamint a lábához kötözött szovjet gyártmányú lehallgatókészülék alapján gyilkosságra, kémkedésre gyanakodnak. Ezt követően kap az olvasó egy ifjúsági marxista előképzést, ami valójában meglepő, és értelmét sem látni, pedig van jelentősége a történet szemszögéből, sőt ez maga a történet. Az első húsz oldalon annyi az esemény, hogy szinte követhetetlenné válik az elbeszélés.
A kortárs színházi megnyilvánulások felé való állandó orientáció, a hangsúlyt a posztdramatikus költői hangnemre helyezve, jelentősen eltér az esztétikai forma függetlenségének eleve tagadó programjától. Ez kétségtelenül hozzájárul ahhoz, hogy a Desiré Central Station nemzetközi regionális kortárs színházi fesztivál a saját helyszínén messze túlmutató kulturális elismerésben részesül.
Pár évvel ezelőtt kaptam Imrétől Sziveri János Pasztorál (Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 2014) című verseskötetét. Valójában nem is ajándék volt, hanem „preloved”, pontosabban Imrénél túrtam azok között a könyvek között, amelyeket kiszelektált költözés előtt. Kicsit fura alakú könyv, nem illeszkedik a könyvespolcunkon lévő kötetek alakjához. Kilóg. Ma délelőtt került a kezembe ismét, amióta legutóbb be nem helyeztem jelenlegi pozíciójába, amikor már gondolataim jelentős része ezen az íráson járt. Sziveri János versei, Benes József grafikáival.
Új könyve, az Időutazás, igazán jellemző Tóth Lászlóra. Lehet, hogy nem hangzik túl jól, ha azt mondjuk, alkalmi írások gyűjteménye – de olyan remekművek, mint a Gondolatok a könyvtárban vagy a Nemzeti dal kifejezetten alkalmakhoz kötődtek. Igaz, egy költőnek-írónak kapóra jöhet bármilyen alkalom, hogy maradandó gondolatokat hívjon elő. Ettől fontosak Tóth Lászlónak az alkalmi kisprózái is: könyvismertetések, kiállítási megnyitók, évfordulós és más emlékezések.
A Viktor E. Frankl Mégis mondj igent az életre! – Logoterápia dióhéjban című könyvében szereplő bölcsességek szinte minden nehézségünkre gyógyírként szolgálhatnak. Hogyan történhetett meg, hogy nem hallottam korábban a műről? – merül fel bennem a kérdés a memoár elolvasása után. Az alkotás az emberi gonoszság egyik legtragikusabb történelmi példáját dolgozza fel, mégis joggal lehet az élet himnuszának nevezni.
A Cser kiadó gondozásában megjelent hiánypótló kötet, a Bestiarium Hungaricum egyedülálló módon igyekszik bemutatni a magyar népi kultúrát és hagyományokat, annak legjellemzőbb szegmenseit. Magyar Zoltán néprajzkutató kultúrtörténeti leírásai képezik a szövegkorpuszt, amelyet Németh Gyula rémálmokat idéző, varázslatos színes grafikái és P. Szathmáry István egyedi, fekete-fehér linómetszetei gazdagítanak, ezáltal megalkotva a szöveg és a kép tökéletes szimbiózisát, amely komoly esztétikai értéket ad a könyvnek.
Századunk felpörgetett tempójában nem könnyű eldönteni, hogy egy-egy társadalmi esemény, történés már a „múlt”, vagy csupán a közelmúlt részeként említendő-e? A nyolcvanas évek végén Csehszlovákiában (is), a hosszú birodalmi alávetettség után, mintha hirtelen omoltak volna le az örök érvényűnek tekintett (és el is fogadott) „börtönfalak”.
Furfangos antológia, érzékletes címválasztás. A kötet kacskaringós történeteibe, szereplőibe és azoknak sorsába ugyanis egészen beleivódik az a mámoros lüktetés – andalító dinamizmus, amelyet a lapfödémen röviden csak delíriumként olvashatunk. S hogy miként is jelenik meg a delírium?