A zabolai Csángó Múzeumban megtartott kiállításán, valamint az ezen alkalomból kiadott tanulmánykötetében Pozsony Ferenc néprajzos arra a kérdésre próbál válaszolni, élnek-e samanisztikus (azaz keleti) hagyományok a moldvai csángóknál, vagy pedig a hozzájuk köthető révüléses elemek a románoktól való átvételek.
Összegzésével a legmesszemenőbben egyetérthetünk, eszerint „a moldvai magyar közös ségek egészen napjainkig nagyon archaikus képzeteket, folklóralkotásokat őriztek meg. A világképüket reprezentáló szövegeik (pl. rítusénekek, ráolvasások, hiedelemtörténetek stb.), valamint mágikus gyakorlataik (pl. hejgetés, urálás, esővarázslás, betegségelhárítás stb.) számtalan olyan elemet tovább éltettek, melyek keleti népek samanisztikus medvekultuszával, rítusaival, valamint balkáni népek hasonló gyakorlatával mutatnak azonos vonásokat.” Pozsony például a sámándob használata kapcsán egyértelműen jelzi, hogy ez keleti jegynek minősül.
Meglátásom szerint e népszokások pár másik elemének eredetét szintén keleten kell keresnünk.
A maszkok. A klézsei Duma- István Andrást két mongol kutató meghívta Mongóliába, ahol András többek közt az egyik múzeumban a moldvai hejgetőcsapat maszkjainak pontos megfelelőjét láthatta. E konkrét példa mutatja, hogy Belső-Ázsiát egyáltalán nem lehet kizárni a lehetséges párhuzamok köréből.
A hejgetők vezetője a táltos segítője. Ugyanakkor vannak jelek arra, hogy hejgető/uráló sereg vezetője, a kürtös vagy „vatáf” sokkal fontosabb szereppel bírt/ bír a falu életében, mint gondolnánk. Szintén Duma-István András mondja el A csángók világa című könyvében, hogy a hejgetők, urálók vezetői Kerecsenyen (a Piatra Neamț melletti hegyen) találkoztak évente egyfajta eligazításra, még a kommunizmus idejében, az 1950-es években is. „…a hejgetők újév előtt kimentek a hegyre gyakorolni a hejgetést. Karácsony estéjén gyakoroltak utoljára, és ilyenkor minden csapat összejött a hejgetésre. Azt mondják, hogy volt olyan hegy, ahol hét faluból összejöttek egy kijelölt hegyre a hejgetés gyakorlatára. Régen az öregek kiválasztatták a küldötteket, és leküldték az üzenetekkel a Kerecseny hegyre, hogy megbeszéljék s összehozzák a tudást, habár a Kerecseny heggyel mindig is kapcsolatban voltak a régiek tűzzel, hanggal és üzenetekkel. Aztán ezekből a falvakból kinevezett küldöttek réges-rég a kerecsenyi hegy tetején, ahogy most nevezzük, valahol a Békás-szoros környékén gyakoroltak, vagy kaptak tanácsot a táltosoktól.”
Szintén Duma meséli, hogy a táltos visszavonultan élt, nem adta ki magát a nyilvánosságnak. Könyvéből joggal feltételezhetjük, hogy a hejgető/uráló sereg vezetője (aki eligazításra ment Kerecsenre) a táltos segítője volt.
Ugyanakkor szükség van a történelemtudomány segítségére is, hogy megértsük, hogyan fordulhatnak elő samanisztikus (azaz keleti) hagyományok a Balkán más népeinél.
Azt biztosan tudjuk, keleti népcsoportok folyamatosan özönlöttek be a Balkánra. Jordanes Geticája például hosszú oldalakon keresztül sorolja, Attila halála után mely hun utódnép vagy népcsoport melyik bizánci területre telepedett le. Aztán meg ott vannak a szintén hun utódnép szklavinok, akik (akár egyszerű szlávok, akár valami más, amit a másik nevük, a szkíta takar – lásd Omeljan Pritsak, Peter Charanis és Florin Curta írásait) elfoglalják a mai Észak-Macedóniát, és a 6-10. század között szinte egész Görögországot belakják. Aztán mentek az avarok, a bolgár törökök, majd mentek a magyarok az észak-macedóniai Vardar folyó partjára a honfoglalás után. Ugyanerre a területre fogadnak be menekülő szkítákat, besenyőket a bizánci császárok a 10-12. században.
Pozsony Ferenc tanulmánya és kiállítása kapcsán így kijelenthetjük: bizonyos esetekben a román folklór kutatása éppenhogy a magyarban csak elhomályosultan, töredékesen megmaradt szokáselemek tisztázását oldja meg. Ugyanis a románok sok esetben tisztábban őrizték meg a szomszédos népektől átvett, messze keleti szokásokat.
Pozsony Ferenc: Medvék, hejgetők, urálók. Voltak-e samanisztikus hagyományok a moldvai csángó falvakban? Csángó Néprajzi Múzeum – Kriza János Néprajzi Társaság, 2018
*A szöveg elhangzott 2019. január 27-én, Zabolán, a Csángó Néprajzi Múzeumban rendezett kiállítás megnyitóján.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2019. áprilisi számában)
