Bagossy-Biró Barbara: A falu összes férfija - ajánló

2021. november 08., 07:29

Leczo Bence első kötetének elolvasása után Arany János szavai jutottak eszembe: „Nehéz dolog úgy rejteni, hogy egyszersmind világos legyen.” Valahol ebben rejlik ennek a kötetnek is a különbözősége. Rövid, csupasz, lényegre törő mondatokból épülnek fel a novellák, s ebben az életszagú, misztikus és olykor hátborzongató világban, nincs helye semmiféle cicomának, vagy mellébeszélésnek, minden egyszerű és világos. Vagy mégsem?
Az első novella már sejtet valamit az elkövetkezendőkről, a nyomor, a tragédia már meglibbenti fekete köntösét, de a történet végére az olvasó végül is elégedett, és bár valahol érzi, hogy ez önámítás, Leczo mégis elhiteti vele, hogy létezik ez a fajta bizarr happy end. Ahogy azonban tovább haladunk nem csak a történetek lesznek szövevényesebbek és kiszámíthatatlanabbak, hanem a legkülönbözőbb karakterekkel találjuk szemben magunkat. Dezsőfi Gyula fadarabokat gyűjt (vagy inkább lop) a hálószobája sarkába, Mohamed Mohamedsson kitalálja, hogy „Dél-Amerikába utazik segíteni, megmutatja a patagónoknak, hogy a tüzes víznél jobb a kaszinónyitás, abból bevételük is van, forduljanak meg a dolgok, mert úgy illik, ha az élet körbeforog.” A Gramofon című novella főszereplője egy Purcell-darabot szeretne előadni a rézfúvósokkal, és ezért mindenre képes, a Via Solisban pedig egy festő nyomorúságát látjuk, aki nem tudja megfesteni áhított tárgyát. Esetlen, itt-ott szánalmat keltő embereket látunk, dobozoló Tót Lajosokat, és őrülteket, éhezést és nyomorúságot, kegyetlenséget és kiszolgáltatottságot s pont ezek okán tudunk együtt érezni a szereplőkkel, s talán meg is értjük őket. Emiatt pedig folytonos önellentmondásba ütközünk, hiszen ki az az elvetemült, aki kicsit is együtt tud érezni egy gyilkossal vagy egy bűnözővel, s hát a saját fiát ok nélkül gyűlölő szülővel? Pár másodperce elhisszük, hogy a lopások igazából nem bűntettek, csak csínytevések, és a gyilkosság is sokkal elenyészőbb tett, ha egy állat az elkövető.
Leczo ügyesen lavírozik állati és emberi, mágia és valóság között, és a kötet végére már szinte teljesen elmosódnak a határvonalak. Természet és ember viszonya több helyen is megjelenik, de ezekből a jelenetekből is hiányzik a pátosz, a csicsergő madarak, és a boldogan legelő állatok. Itt indák vannak és sötétség, gyantaszag és korhadt ágak. Ha kivágnak egy fát, az újra nő, amikor pedig „üvöltve égnek a fahasábok, a kunyhók deszkái siratják testvéreiket”. Az állatokban sincs semmiféle báj: a kiskutyának eltörik valamije, „a hajacska meghaj” (itt ne tévesszen meg a bájnak eme aprócska látszata), a róka és a holló is teljesen más színben tűnnek fel mint azt a mesében megszokhattuk, a macska halántékára pedig rászáradt a vér. De még ezek a szokatlan képek sem tántorítják el az olvasót, sőt, az író merészsége, sokszor már-már tabukat döngető témái, és a történetekből elmaradhatatlan csattanók folyamatosan arra késztetnek, hogy az ember tovább olvasson. Amikor pedig azt hinnéd, hogy ráéreztél a történetvezetésre, jön valami teljesen más, valahol teljesen máshol, de egy percig sem érzed azt, hogy valami kiszámítható Edgard Allan Poe-t vagy egy túlgondolt sci-fi-t tartasz a kezedben.
Mindeközben pedig a történetek úgy vetnek fel kérdéseket, hogy nem is kérdeznek, nincsenek nagy morális tanulságok, vagy világmegváltó filozofálások arról, hogy hogyan kellene élnie bárkinek is. Nem foglalnak állást jó vagy rossz, erkölcsös vagy erkölcstelen mellett, a narrátor csak mesél, és tényeket állapít meg, mintha egy kocsma asztalánál ülne. Amikor pedig végzett a meséléssel, ott hagy téged megemészteni az elhangzottakat, mert hidd el, hogy itt lesz amit megemésztened.