Leczo Bence első kötetének elolvasása után Arany János szavai jutottak eszembe: „Nehéz dolog úgy rejteni, hogy egyszersmind világos legyen.” Valahol ebben rejlik ennek a kötetnek is a különbözősége. Rövid, csupasz, lényegre törő mondatokból épülnek fel a novellák, s ebben az életszagú, misztikus és olykor hátborzongató világban, nincs helye semmiféle cicomának, vagy mellébeszélésnek, minden egyszerű és világos. Vagy mégsem?
Az első novella már sejtet valamit az elkövetkezendőkről, a nyomor, a tragédia már meglibbenti fekete köntösét, de a történet végére az olvasó végül is elégedett, és bár valahol érzi, hogy ez önámítás, Leczo mégis elhiteti vele, hogy létezik ez a fajta bizarr happy end. Ahogy azonban tovább haladunk nem csak a történetek lesznek szövevényesebbek és kiszámíthatatlanabbak, hanem a legkülönbözőbb karakterekkel találjuk szemben magunkat. Dezsőfi Gyula fadarabokat gyűjt (vagy inkább lop) a hálószobája sarkába, Mohamed Mohamedsson kitalálja, hogy „Dél-Amerikába utazik segíteni, megmutatja a patagónoknak, hogy a tüzes víznél jobb a kaszinónyitás, abból bevételük is van, forduljanak meg a dolgok, mert úgy illik, ha az élet körbeforog.” A Gramofon című novella főszereplője egy Purcell-darabot szeretne előadni a rézfúvósokkal, és ezért mindenre képes, a Via Solisban pedig egy festő nyomorúságát látjuk, aki nem tudja megfesteni áhított tárgyát. Esetlen, itt-ott szánalmat keltő embereket látunk, dobozoló Tót Lajosokat, és őrülteket, éhezést és nyomorúságot, kegyetlenséget és kiszolgáltatottságot s pont ezek okán tudunk együtt érezni a szereplőkkel, s talán meg is értjük őket. Emiatt pedig folytonos önellentmondásba ütközünk, hiszen ki az az elvetemült, aki kicsit is együtt tud érezni egy gyilkossal vagy egy bűnözővel, s hát a saját fiát ok nélkül gyűlölő szülővel? Pár másodperce elhisszük, hogy a lopások igazából nem bűntettek, csak csínytevések, és a gyilkosság is sokkal elenyészőbb tett, ha egy állat az elkövető.
Leczo ügyesen lavírozik állati és emberi, mágia és valóság között, és a kötet végére már szinte teljesen elmosódnak a határvonalak. Természet és ember viszonya több helyen is megjelenik, de ezekből a jelenetekből is hiányzik a pátosz, a csicsergő madarak, és a boldogan legelő állatok. Itt indák vannak és sötétség, gyantaszag és korhadt ágak. Ha kivágnak egy fát, az újra nő, amikor pedig „üvöltve égnek a fahasábok, a kunyhók deszkái siratják testvéreiket”. Az állatokban sincs semmiféle báj: a kiskutyának eltörik valamije, „a hajacska meghaj” (itt ne tévesszen meg a bájnak eme aprócska látszata), a róka és a holló is teljesen más színben tűnnek fel mint azt a mesében megszokhattuk, a macska halántékára pedig rászáradt a vér. De még ezek a szokatlan képek sem tántorítják el az olvasót, sőt, az író merészsége, sokszor már-már tabukat döngető témái, és a történetekből elmaradhatatlan csattanók folyamatosan arra késztetnek, hogy az ember tovább olvasson. Amikor pedig azt hinnéd, hogy ráéreztél a történetvezetésre, jön valami teljesen más, valahol teljesen máshol, de egy percig sem érzed azt, hogy valami kiszámítható Edgard Allan Poe-t vagy egy túlgondolt sci-fi-t tartasz a kezedben.
Mindeközben pedig a történetek úgy vetnek fel kérdéseket, hogy nem is kérdeznek, nincsenek nagy morális tanulságok, vagy világmegváltó filozofálások arról, hogy hogyan kellene élnie bárkinek is. Nem foglalnak állást jó vagy rossz, erkölcsös vagy erkölcstelen mellett, a narrátor csak mesél, és tényeket állapít meg, mintha egy kocsma asztalánál ülne. Amikor pedig végzett a meséléssel, ott hagy téged megemészteni az elhangzottakat, mert hidd el, hogy itt lesz amit megemésztened.
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.
A regény szerkezete nagymértékben hasonlít a lapunk júliusi számában ismertetett Végzetes ígéret című Angela Marsons-krimire, amely ráadásul ugyanúgy 2018-ban jelent meg először, mint Carmen Mola regénye. Mindkét műben egy nő a nyomozóegység rátermett parancsnoka, mindkettőjük csapata egy új taggal gyarapodik, akit a többiek nehezen fogadnak be, mindkét regényben különös részletek derülnek ki a nyomozók magánéletéből.
Silling István, a nyugat-bácskai nyelvjárások és népélet avatott kutatója új összefoglalással jelentkezett, melyben szülőfaluja, Kupuszina máig megőrzött hagyományos viseletét mutatja be. A témára vonatkozó több mint négy évtizedes gyűjtéseinek eredményét sajátos módon dolgozta fel és adta közre: könnyen kezelhető, áttekinthető szótár formájában.