Idén októberben jelent meg második kiadásban Bodor Anikó Vajdasági magyar népdalok című könyvének negyedik kötete. Az újvidéki Forum nyomdában kerültek papírra a betűk és hangjegyek, ugyanakkor mindez a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet gondozásában történt. A vaskos kötethez egy CD-melléklet is tartozik, amely első pillantásra kellemes ajándéknak tűnhet, aztán ha az ember belegondol, rájön, hogy ma már természetes dolog, ha egy népdaltár mellé hanghordozó is társul.
Az első kiadás a szerzőnek, Vajdaság talán legismertebb, de minden bizonnyal leggondosabb népzenei gyűjtő- és rendszerezőmunkáját végző személyének utolsó befejezett kötete. Még 2008-ban készült el a sorozat negyedik darabja, amelyben az énekes népi gyermekjátékok kaptak helyet. Csak a teljesség igénye miatt, a Vajdasági magyar népdalok sorozat első kötete 1997-ben jelent meg, benne katonadalok, a hétköznapok dalai, szerelmi, tréfás és egyéb dalok szerepelnek. A két évvel később megjelent második kötetben balladák kaptak helyet, valamint betyár- és pásztordalok. A sort követte a párosítókat, lakodalmasokat, szerelmi dalokat felsorakoztató és rendszerező harmadik kötet 2003-ban. S mint ahogy említettük, a negyedik kötet 2008-ból való. Létezik egy ötödik kötet is, Jeles napi szokások és jeles időszakok énekei címmel, ezt azonban már Paksa Katalin fejezte be néhány évvel Bodor Anikó halála után.
Adódik a kérdés, hogy a vajdasági magyar népzene tíznél alig többet számláló kiadványa közül miért kell egyet, aztán miért pont ezt kiválasztani és újra szerkeszteni, majd nyomtatni. Mindezt úgy, hogy az imént röviden bemutatott ötrészes sorozat ma már online is mindenki számára ingyen elérhető.
Válaszomat már a felvetés első pillanatától sejtem és próbálom formálni, de előtte egy személyes élményt szeretnék megosztani az olvasókkal. Amint hozzájutottam ehhez az új kiadványhoz, rögtön a régi sorozat mellé tettem a polcon, de óhatatlan kényszert éreztem, hogy a meglévőkbe kicsit belelapozzak. Mosolyogva találkoztam a féloldalas szamárfülekkel meg a hajtogatástól megbarnult lapszélekkel. Az egyik kötet utolsó oldalán egy elkallódott cetlidarabot is találtam, amely borzalmas kézírással oldalszámokat és dalcímeket őriz. Jóleső érzés töltött el, hiszen mindez talán egy öt, de lehet, hogy tíz évvel ezelőtti népzenei szemle vagy épp Durindó színpadi produkciójának menetét jelöli. Már nem emlékszem pontosan. Kiváltságos dolog szemezgetni a dalokból, úgy kezdő, mint hivatásos muzsikus számára, hogy az előtte álló példák között találhat magának, együttesének vagy épp közösségének olyat, mellyel aztán nemcsak azonosulni tud, hanem színpadi megvalósulásában kiteljesedni is.
Ezek után a személyes élmények után jutok el arra a megállapításra, hogy vidékünk népzenei szemléin és hasonló rendezvényeink színpadain bizony sokszor olyan is elhangzik, aminek a helyét valahol máshol kéne keresni. Eleinte furcsának tűnhet, van, akit meg is botránkoztat, főleg a fiatalabb generációk szájából vagy épp tollából szembesülni azzal, hogy egy-egy közösség sajátjaként megélt és bemutatott, népinek mondott előadása minden, csak nem az, aminek a több hónapos próbafolyamat munkája során gondolták. Az igaz, hogy a nyolcvanas évektől a dalkultúrát a Halvány őszirózsa és társai uralják, de az nem jelenti azt, hogy ezek népdallá váltak volna, és becsatlakozhatnak a Vajdasági magyar népdalokban összegyűjtött több mint kétezer dal sorába. Ez a jelenség egyébként zenészszemmel nézve sem baj, csak mindent a maga helyén kell kezelni. Az élő és a generációról generációra folyamatosan hagyományozódó ősi dalkultúra korszaka véget ért. Klasszikus módon kell mindenkinek újratanulnia, és újra kapcsolódnia a mára már letűnt világhoz, aztán ha ezt népdallal szeretné, akkor azt ezen kiadványok nyomán teheti, meglehetősen sokszínűen és mindenekelőtt hiteles módon.
A Vajdasági magyar népdalok negyedik kötetének második kiadása pont ebben hoz újabb segítséget, újdonságot. A tizenhárom évvel ezelőtt kiadott könyvhöz képest az új kiadásnak a lemezére 230 felvételt égettek, ami több mint 400 dalt és azok variánsait jelenti. Ezek pontosan azok a felvételek, amelyeket kutatóink rögzítettek terepi munkájuk során. Általuk kerülhetünk még közelebb ahhoz a világhoz, amelyből magyarságunk gyökereit táplálni igyekszünk. Abban szinte biztos vagyok, hogy nemsokára megjelennek Bodor Anikó könyveinek újabb kiadásai, sőt remélem, hogy hangzó anyaggal is társítják majd a nyomtatványokat. Hogy miért ez, a negyedik, az énekes gyermekjátékokat tartalmazó jelent meg először, arról csak sejtésem van. Ha a legfiatalabbjainkat a megfelelő úton indítjuk, és zenekulturális értékrendjük kialakítását már kicsi korban kezdjük, akkor a későbbiekben is számíthatunk kritikus értékítéletükre, elsősorban zenei, valamint globális téren is. Erre pedig, valljuk be, manapság már egyre kevesebb a példa, vagyis nagyon nagy szükség és – reméljük – igény van rá, és lesz a jövőben is.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. novemberi számában)
Advent üzenete hagyományosan a belső csend felé fordulást, a lét békés összhangjának (vissza)keresését, lelkünk megerősítésének heteit kínálja föl. S hát mindezek elérését leginkább a versek kínálják – az a költészet, mely szakrális, ezoterikus kiterjesztésekkel képes áldással enyhíteni hétköznapi szorongásainkat. Megóv akár még ekkor is, a konzumkarácsonyok feszült „lélekszegényítő” önfárasztásától. Mondhatni, épp ezért (is) a legjobb pillanatban érkezik a könyvesboltok polcaira Baka Györgyi új (immár tizedik) kötete (Átmozduló léthatárok).
Kockázatos lehet, az elfogultság veszélyével járhat családtörténetet családtagként írni, különösképpen akkor, ha az mégsem csupán családtörténet, hanem korrajz és valamelyest történelem vagy éppen egyháztörténet is. Ugyanakkor a kívülálló szerző történetmesélés alapján sohasem képes olyan pontosan vagy olyan erővel érzékelni és ezáltal érzékeltetni az évtizedek eseményeit, mint aki mindazt átélte: látta, érezte, élvezte vagy szenvedte.
A történelemfilozófia egyik sarokpont jellegű kérdése, hogy mekkora szerepük van az egyes embereknek, az egyén(iség)eknek az őket érintő események alakulásában, és ugyanők mennyire állnak tehetetlenül a (nagy horderejű) társadalmi folyamatok örvénylésével szemben; másképp fogalmazva – és így már teológiai dimenziót kap a dilemma – milyen viszonyban áll a személy szabad akarata életének fejleményeivel, elválasztható-e a bejárt út milyensége a körülötte minden pillanatban változó világ aktuális állapotától, még egyszerűbben: mekkora hatása lehet az embernek saját sorsára?
Egyszer úgyis agyonütöm – mondja Alida apja
és nagyszülője szinte egyszerre,
amikor kétévesen, tanulva
a szavakat, az élet dolgait, a jelzőkre
specializálódva, anyja után mindenre
rákérdez. – Egyszerű, én azt hittem, kétszerű –
volt egyik kedvence anyjának is,
bosszantva a körülötte lévőket.
Gion Nándor a vajdasági magyar irodalom neoavantgárd törekvéseinek egyik szuverén tehetségeként tűnt fel a hatvanas évek elején, a ma már irodalomtörténeti jelentőségű újvidéki Új Symposion folyóirat alkotói körében. Kísérletező kedve azonban nem korlátozódott az újszerű formatechnikák kialakítására, hanem konfliktushelyzeteket is bátran vállalva törekedett a vajdasági magyar élet történelmi múltjának és mindenkori jelenének az ábrázolására, azoknak a személyes sorsokat alakító társadalmi folyamatoknak a kegyetlen valósághűséggel való megjelenítésére, melyek az élet útját alakítják.
A regény címe morbid és megdöbbentő. Ugyan mi az, amiért megérné meghal ni? Az antikvitásban, a romantikában, a hazafias eufória közepette léteztek olyan eszmék, amelyek szerint az önfeláldozás erkölcsileg méltányolt cselekedetnek számított, de akkor is úgy, ha más áldozta fel az életét valamiért. De miért áldozná életét bárki is a jelenben?
Mint egy segélykiáltás, úgy törnek fel a női lélek legmélyéről Póda Erzsébet melankolikus történetei. Ez a karcsú kötet mérhetetlen súllyal telepszik az olvasóra, a sorok felfejtése közben mellkasunkon érezzük az erőszak és az agresszió nyomását. Ez a fojtogató atmoszféra árad a kötetegészből, emiatt észleljük úgy, hogy ennek a könyvnek mélyfekete az alapszíne.
Hogyan érkezik? A sokszor föltett kérdésre van egy átírt tréfából merített válaszom. Egy-két órával éjfél után zörgetnek Károly bátyánk ablakán. Az öreg még mély álmát fogyasztja, de nagy nehezen megébred, föltápászkodik, kinéz, kiszól, ki az, kérdi. Én vagyok, Károly bá’. Van-e bíbor tintája? Az öreg elkanyarítja a szót, kihajít valami kézre állót az ablakon, majd visszafekszik.
Eddig ismeretlen felvidéki szerző könyve – ezzel az ajánlással kaptam kézhez Szigety Péter Birinéninek szeretettel című művét. Izgatott voltam, ugyanis fogalmam sem volt, mire számíthatok, s az első gyors átlapozás után kíváncsiságom még inkább fokozódott. Az viszont már akkor biztosnak tűnt, hogy különös könyv akadt a kezem ügyébe.
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.