Ősszel jelent meg a zentai Mécsvirág együttes Folyók fölött című lemeze. A formációnak immár a negyedik hanghordozójáról adhat hírt a krónikás, és ahogy az előző három alkalommal tehette, most is megírhatja: egyedi gondolatfonalat szőttek, ezúttal huszonhét számban, egy korongra az alkotók. Énekelték ők már Radnóti verseit – valójában innen eredeztethető a név is, Mécsvirág –, meghallgathatja az érdeklődő a Fehér Ferenc költeményei nyomán született válogatásukat, valamint egy lemez erejéig eveztek már a népiesebb vizekre is. Ezúttal a vajdasági magyar kortárs költők művei jelentik a közös nevezőjét a Verebes Krnács Erika, Baráth Hajnal Anna és Zsoldos Ervin alkotta, idén fennállásának tizenötödik évfordulóját ünneplő kisegyüttes legújabb munkájának.
Radnóti Miklós 1943 augusztusában írt a mécsvirágról, amely az ősznek mintegy megjóslója, a borongós alkonyba hajtja virágát. Mit sem tudva erről a kicsike szegfűféléről, hasonló képek vonalai rajzolódtak bennem, kezemben tartva az idei vajdasági magyar hanghordozótermés egyedüli darabját. Végre beszámolhatok egy új lemezről, amely ennek a vidéknek a talajából sarjadt, napjaink nyakatekert és ellehetetlenülő helyzetének ellenére. Versek olvasásával, tudom, egyre kevesebben foglalkoznak. Kortárs vajdasági magyar versek olvasásával pedig még kevesebben. Aki azonban lepergeti ezt a korongot, azzal most ezek közül huszonhét jön szembe, mutatva, sőt bizonyítva, hogy nemcsak létezik és él ez a műfaj, de vannak, akik dalba foglalva tolmácsolják is.
A Mécsvirág vidékünk talán legtöbbet koncertező kisegyüttese. Erről azért is merek így nyilatkozni, mert például a Folyók fölött hanganyagával az iskolás korosztályt már megajándékozták, tájolva a legkisebb magyar közösségektől egészen a tömbökig, mint megtudtam, nyolcvanhat előadással. Így a megjelentetés folyamatának egyik része már korábban megvalósult. A stúdiózás és a hangrögzítés azonban az élő előadásnak bizonyos értelemben az ellentéte. A közönség azonnali visszajelzésének hiányában, a spontán hangulat szülte dinamikai finomságok nélkül az elszigetelt stúdióban kizárólag az emlékekből táplálkoznak. Első hallgatásra, amely egy egyórás autóút során történt, az a benyomásom támadt, hogy ez akár élő felvétel is lehetne. Legkevésbé sem érződött az a bizonyítási kényszer, amelybe nagyon sok előadó akkor kerül, amikor a rögzített zeneszámok csak egy steril közegben, adott esetben papíron születtek meg, és nem kapták meg a közönség áldását vagy átkát. A tizenöt együtt eltöltött év, a szinte családdá összekovácsolódott kis csapat jellege és a felvételeket megelőző temérdek előadás tapasztalata – ez mind-mind áthallatszik.
A későbbiekben alkalmam adódott részleteiben is megismerkedni a lemezen elhangzó versekkel, illetve zenei anyaggal. Szembeötlő, sőt kétséget kizáró, hogy az összes elhangzó szám zenei nyelvezetében rokon egymással, még annak ellenére is, hogy közülük néhány, Verebes Ernő művei születésüktől fogva dallammal léteznek. Ettől függetlenül ezek is hangzásukban „mécsvirágosak”, ami jellemzi azt az irányt, amelyet az együttes követ, s amelyet az együttestől évek óta meg is kap a nagyérdemű. Egy vers megzenésítéséhez olyan készség kell, amelyet évek hosszú gyakorlata során sajátít el az ember. A munkát lehet százféleképp csinálni, mégis mindig ugyanazon alapszik, s ez a költemény alapos megismerésén és a szöveg belső lüktetésének megérzésén át vezető út a kottapapírig. Idővel intim kapcsolattá érik, amelyből ezúttal az állandó, barokkos motorikával megszólaló, szőnyegszerűen kigördülő harmóniák születtek, amelyek játékosan követik a szöveg hangulatát és annak minden nyilvánvaló és rejtett árnyékát. A gyakorta hármas lüktetésű ütemekben megálljt csak egy-egy hangsúlyozott gondolat int. Teszi ezt ez esetben az ütőhangszereknek is, amelyek egyébként a Mécsvirágban gyakran közreműködő Szerda László által szólalnak meg. Az egymáshoz közel intonáló női és férfi énekhang keveset találkozik, de akkor okkal, egy-egy olyan szövevényes szakaszban, ahonnan már más út nincs is tovább, csak a feloldást, feloldozást hozó próza. Egy kis csibészi vonalat – ami még éppen jóleső – kapunk Szerda Árpádtól, aki szájharmonikájával fújja ezt bele. A hangszerek színének és kavalkádjának azonban itt még nincs vége, hiszen a stúdiómunka nyújtotta lehetőségek kiaknázását a szopránszaxofonon, klarinéton vagy tangóharmonikán a felvételre utólag rájátszott frázisok adják meg.
Amikor másodjára hallgattam az egész lemezt, még tisztábbá vált a kép, mert úgy éreztem, amellett, hogy egyesével is megállják a helyüket a megénekelt versek, itt egy egészet is kapunk. Persze, besegít magának a korongnak a címe is. Sőt… olykor már szinte létfontosságú kérdések áradatát éreztem, amelyek egyenesen a hallgatónak szegeződnek. Éppen megválaszolva az elsőt, jött a következő, majd megint a következő. Beláttam én is: papírdobozomba nem zárkózhatok, fel sem gyújthatom azt, marad a kiállás és a mindenki számára érthető módon való megválaszolás.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2020. december 19-i számában.)
