Nem lepne meg, ha egyre többeket látnék egy fekete könyvvel a kezükben nyihogva, kuncogva, a röhögéstől levegő után kapkodva olvasni, ugyanis Juhász Kristóf Boldog halottak napját! című prózakötete bizony olyan, hogy elkerekedik az ember szeme, az olvasó meg-megáll egy-egy blikkfangos párbeszédet ízlelgetni vagy bólogatni egy-egy ravasz fordulaton.
A szerző első szépprózai kötetének méltatásában nincs okunk titkolni, hogy jó ismerőst ajánlunk a tisztelt olvasó figyelmébe, hiszen Juhász Kristóf több novelláját, tárcáját lapunkban közölte először, nem egyszer adtuk körbe a szerkesztőségben a kéziratait vagy olvastunk fel hangosan egy-egy részletet belőlük, hogy na, ezt nézd. Hogy immár könyvként is kézbe vehetjük ezt a gyűjteményt, még mindig ez a „Na, ezt nézd!”-rácsodálkozás a legadekvátabb viszonyulás a szövegekhez, melyek bár elképesztően összehangolt és összetett irodalom-, művelődés- és kultúrtörténeti rétegekből építkeznek, mégis lepereg róluk az a fajta irodalomtudósi okoskodás, amely sokszor görcsösen igyekszik kontextualizálni, kanonizálni és szövegkorpuszként emlegetni mindazt, amit író és olvasó egyaránt történetnek vagy könyvnek tekint.
Örömpróza, szakrális fantasy és beavatási fikció – néhány olyan műfaj-meghatározás, melyet már a fülszöveg is felvet, amikor vakmerő olvasóknak ajánlja a tizenkilenc elbeszélést és a magyar reformkor legendáit megteremtő két kisregényt. Juhász Kristóf, az író ugyanis szabad ember – és ebből a szabadságból fakad az a rengeteg játék és lelemény, mellyel úgy írja meg földi dolgainkat, hogy vigyorogva látjuk be, az élet milyen. Például nemcsak azt bizonyítja be, hogy a házasságnak nincs szaga, és Szentádámot a világ legromantikusabb és egyben legcsapodárabb népsége lakja, hanem a lelkesedéseink pimasz természetét is látni engedi: „Még az adatfelvétel felénél sem tartottak, mikor a polgármester kezében megállt a készülék (pedig titokban egy anonim kecskekereskedő oldalt nézett, mert megfájdult a feje a számolástól), s a derék patrióta fölkiáltott:
– De miért dobáljuk mindannyian a gyűrűinket pont a Tűzoltó-öbölbe?
Egy pillanatig csönd volt, aztán a szentádámiak egymás szavába vágva sorolták:
– Mert a hangulat! A fíling! Az idill! A romantika! A táj végzetszerűsége! A folyó metaforikája! Az életérzés! Mert olyan romantikus! Szimbolikus! Apokaliptikus! Meg filmszerű! Meg álmodékony! Meg mert az Isterbe jegygyűrűt hajítani ordítva zokogó lélekkel nemes, nagyívű gesztus, mitől a tátongó, vérző sebként jajongó szív legalább egy picikét beheged! Meg a kocsma is közel van ám a Tűzoltó-öbölhöz!”
Juhász Kristóf úgy folytatja Petőfi Sándor, Rózsa Sándor vagy Ady Endre élet- és haláltörténetét, hogy az emberben felötlik, ezt a könyvet középiskolákban és kutató laboratóriumokban kellene terjeszteni – lássák az ifjú vitézlők, mi az az underground, mi a lázadás, és hogy néz ki egy rendesebb forradalom; de lássák azok a tudósok is a soksok képletük fölött töprengve, hogy mi mindent kellene még feltalálni és megvalósítani. Hiszen köztudott, hogy évszázadokkal ezelőtt is csak a szabad írók voltak képesek olyan képtelenségeket kitalálni, mint a Holdra szállás, a mobiltelefon vagy most a kvantumnekromanta felszerelés és digitális amulett. Jó ez a világfájdalomtól és sebnyalogatástól mentes életigenlés.
Jó ez a szabadság. Jó ez a bátor játék. Jó ez a könyv.
Juhász Kristóf: Boldog halottak napját! Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2019
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. június 29-i számában.)
