Bonczidai Éva: Ha igazán szeretjük azt a nációt, amelyről annyit beszélünk

2020. október 23., 06:27

Túl kevés szó esik az 1956-os forradalom erdélyi vonatkozásairól. Elrettentő példaként szoktam emlegetni azt a székelyföldi középiskolai tanárt, aki pökhendin megjegyezte egyik iskolai ünnepség után, hogy ugyan miért kellene Erdélyben a budapesti eseményekről megemlékezni. Persze ez a kérdés főként az egyszeri ember korlátoltsága okán merülhet fel, ha valaki nem érzi erre a választ, akkor talán ismeretátadással sem lehet ezt a fogyatékot ellensúlyozni. Mégis fontos, hogy az emberek tudjanak arról, hogy tizenéves baróti fiatalok szöktek át a határon, hogy segítsék a pesti srácokat, hogy Brassóban a forradalom után középiskolások alapítottak ifjúsági szervezetet, hogy a magyarországi forradalom eszméjét éltessék, emiatt közel nyolcvan embert – többnyire tizenéves gyereket – ítéltek nehéz börtönre vagy kényszermunkára. Ezért is volt jelentős a Magyar PEN Club ’56 és Románia címmel, 2016-ban megrendezett konferenciája, ahol az egykori elítéltek és történészek együtt idézték fel ezeket az éveket.

A Magyar PEN Club újabb lépést tett e tényfeltárás ügyében: Áldozatok és áldozottak címmel megjelentette Szoboszlay Aladár kéziratos hagyatékát, a Vekov Károly által sajtó alá rendezett Szoboszlay-per anyagával együtt.

A legjelentősebb erdélyi 1956-os megmozdulásnak minősített mozgalomról csak az 1989-es rendszerváltás után jelenhettek meg az első történészi munkák, de a mártír pap hagyatéka és a per pontosan adatolt kontextusa könyvben idén jelent meg először.

Szoboszlay Aladár katolikus pap volt, korának nagy gondolkodója, aki hitt abban, hogy a Keresztény Dolgozók Pártja létrehozása és megerősítése által megvalósulhatna a Duna menti konföderáció. Írásaiban egy keresztény elveken és értékrenden alapuló demokrácia megvalósításának programját vázolja fel, és élesen bírálja a kommunizmust és a kapitalizmust. A konföderációt a nemzeti identitás erősítésére és a kultúrák közötti kölcsönös tiszteletre alapozza. A román–magyar viszonyról például így ír: „De valamennyi »ellentét« látszólagos és mesterséges. Miért jutott a két népnek csak most eszébe veszekedni, amikor ezer évet élt egymás mellett? Valósítsunk meg annyit a nemzeti gondolatból, amennyi pozitív. A nemzeti kultúra nem abból áll, hogy egy másik néppel veszekszem, hanem hogy a saját kultúrámat tökéletesítem. Ezt a nacionalizmust, ezt a l’art pour l’art művészetet nem fogják a nagyhatalmak támogatni, legfeljebb közömbösek lesznek vele szemben. Ezt csak mi magunk valósíthatjuk meg, ha igazán szeretjük azt a nációt, amelyről annyit beszélünk.”

Államellenes szervezkedés, melynek célja a fennálló „népi demokratikus” rendszer erőszakos megdöntése fegyveres úton – a jegyzőkönyvek tanúsága szerint ez volt a legsúlyosabb vád ellene és 57 társa ellen. Ügyükben 1958. május 30-án hozott ítéletet a bíróság: „A tíz fővádlottra – az aradi Szoboszlay Aladár, Huszár József, Fîntinaru Alexandru, a pécskai Lukács István, a marosvásárhelyi Orbán Károly, a székelyföldi Tamás Imre, Tamás Dezső, Orbán István, Kónya István, Ábrahám Árpád – kimondták a halálbüntetést”, öten életfogytiglani kényszermunkára, a többiek pedig összesen hatszáz év kényszermunkára és súlyos börtönre ítéltettek.

Hatvan évvel ezelőtt minden nyom nélkül hajtották végre a halálos ítéletet, a kivégzések pontos helyszíne nem ismert, és az sem, hogy hová temették az áldozatokat.

Szoboszlay Aladár sorsa jelképpé magasodhatna, ha ismerné a közvélemény: erdélyi magyar pap, aki harminchárom évesen kilenc társával együtt kivégzőosztag elé állt és vértanúhalált halt – valószínűleg – Aradon. Amikor a vértanúink emléke előtt tisztelgünk, őt és társait is megilleti a főhajtás.

 

Szoboszlay Aladár: Áldozatok és áldozottak. Magyar PEN Club, Budapest, 2018.

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. október 20-i számában)