„Szerinted etikailag indokolható, hogy egy jó film kedvéért valakit, akinek van egy szívügye, az ember kibokszolja saját filmjéből? Mert én jobban tudom elkészíteni?”– ritka az az interjúhelyzet, amelyben a riporter megenged magának hasonlóan provokatív, elevenbe vágó kérdést, és arra igazán emberi választ kap. Szekfü András 1978 őszén szegezte ezt a kérdést Gazdag Gyulának A határozat című – a maga korában betiltott – film kapcsán, melynek eredeti kitalálója, Ember Judit teljesen háttérbe szorult Gazdag Gyula árnyékában. A megkérdezett pedig válaszolt, sőt tavaly nyáron ismét leültek egy újabb beszélgetésre.
Szekfü András filmtörténeti interjúiból már a második kötetet jelentette meg a Magyar Művészeti Akadémia kiadója. Először a filmtörténész akár évtizedekig „pihentetett”, olykor csak a kutatók számára hozzáférhető, hatvanas–hetvenes években készült interjúiból válogattak egy impozáns könyvre valót, melyben a szerző a magyar film 1945–1956 közötti időszakát próbálja feltérképezni pár évtized távlatából. A második kötet anyaga a hatvanas–hetvenes évek filmművészetére fókuszál, a kultúrpolitikai kontextus mellett a filmek stílusára, a forgatás módszertani kérdéseire, a Balázs Béla Stúdió szerepére, az alkotók bonyolult, sokszor sértettségek és elköteleződések mentén alakuló viszonyaira is reflektál. Több egykori beszélgetés napjainkban folytatódik tovább, Szekfü András ugyanis a korábbi interjúalanyainak egy részét ismét felkereste a készülő kötet apropóján – érdekes ilyen szemmel is összevetni a több évtized különbséggel készült interjúkat, melyekre rátevődik a múlt tényszerűsége és megmásíthatatlansága, miközben új fénytörést is hoz ez az időbeli távolság, bár a személyiségből fakadó karakterjegyek továbbra is kiütköznek a lejegyzett mondatokból.
Szekfü munkamódszere a hetvenes években igen korszerűnek számított. Míg akkoriban a riporter általában kézírással vagy gyorsírással jegyezte le az elhangzottakat, majd egy stilizált tartalmi összefoglalót tett közzé, addig a filmtörténész egy Philips EL 3302 típusú kazettás hordozható magnetofonnal (majd utódaival) rögzítette a beszélgetéseket, így végig fenntartható volt az interjúalannyal a szemkontaktus, élő beszélgetés alakult ki a tollbamondás helyett, és olyan történetek hangzottak el, melyek egy kevésbé közvetlen interjúhelyzetben elsikkadtak volna.
A legtöbb beszélgetés a gyerekkortól indul, kirajzolódik, hogy az interjúalany hogyan került bele a filmes közegbe, és rögtön ott találjuk magunkat ebben a furcsa szövevényben, melynek létezésébe talán sosem gondolt bele a néző, aki ezeknek az embereknek a filmjeit csodálja. Persze szubjektív szempont mindegyik interjú, de értékes forrásanyag még akkor is, ha némi kritikával érdemes olvasni az olykor egymásnak ellentmondó kinyilatkoztatásokat.
Sokszor belterjesnek tűnik egyegy beszélgetés, sokszor kusza utaláshálóval kell megküzdenie az olvasónak, de a kötetet lapozgatva mégiscsak felsejlenek azok a portrék, melyek meghatározták a magyar film hőskorát, és reflektálnak sok hétköznapi furcsaságra, melyekből filmötlet született. Olykor pedig olyan gondolatszólamok fogalmazódnak meg, melyek kesernyés igaza sokáig motoszkál az ember fejében, lelkében – például Sára Sándor 1972-ben tett megjegyzése is ilyen: „Semmiféle műalkotás nem képes arra, hogy a világot megváltoztassa. Nincs más lehetőségünk, csak az, hogy bizonyos dolgokra rámutassunk. Azok az eszközök, amelyekkel a világot meg lehet változtatni, nem a művészek, hanem a politikusok kezében vannak. Ha az ember következetesen változtatni akaró forradalmár kíván lenni, akkor biztos, hogy nem művésznek, hanem politikusnak megy.”
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. július 4-i számában.)
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.
A regény szerkezete nagymértékben hasonlít a lapunk júliusi számában ismertetett Végzetes ígéret című Angela Marsons-krimire, amely ráadásul ugyanúgy 2018-ban jelent meg először, mint Carmen Mola regénye. Mindkét műben egy nő a nyomozóegység rátermett parancsnoka, mindkettőjük csapata egy új taggal gyarapodik, akit a többiek nehezen fogadnak be, mindkét regényben különös részletek derülnek ki a nyomozók magánéletéből.
Silling István, a nyugat-bácskai nyelvjárások és népélet avatott kutatója új összefoglalással jelentkezett, melyben szülőfaluja, Kupuszina máig megőrzött hagyományos viseletét mutatja be. A témára vonatkozó több mint négy évtizedes gyűjtéseinek eredményét sajátos módon dolgozta fel és adta közre: könnyen kezelhető, áttekinthető szótár formájában.