2020. április 19., 11:05
„Egy kis kíváncsi kacsa / egy este nem ment haza” – egy bugyuta dal is képes sorstragédiát összegezni. Főként, ha kiragadjuk a borissza mulatozások földszagú posványából és áthelyezzük egy temető földszagú jelenidejébe. Ezt teszi Cseke Péter rendezése, a nemrég nemzeti színházi rangra emelkedett kecskeméti Katona József Színház Ballada a 301-es parcella bolondjáról című előadása, mellyel a rendszerváltozás 30. évfordulójára emlékeztek.
Schwajda György 1989-ben írta ezt a darabot, akkoriban a 301-es parcella fogalma nem szorult magyarázatra, de ma már a tízéves fiam újdonságként hallgatja, ahogy úton a színház felé elmesélem, hogy a rákoskeresztúri Új Köztemető egykor elvadult területek övezte parcellájába bűnözőket, háborús bűnösöket temettek, majd jeltelen sírokba ide kerültek az 1956-os szabadságharc utáni megtorlások áldozatai is. A megkínzott és kivégzett emberek hozzátartozóinak évtizedeket kellett várniuk, hogy méltó módon emlékezzenek halottaikra, addig a titokban odacsempészett virágcsokrokkal azt kockáztatták, hogy ők maguk is egy kihallgatószobában találják magukat.
A kecskeméti társulat különös előadást épített fel: a díszlet (Szlávik István tervezte) sírmélyeket idéző sötét nyílásaival a pusztulás penészvirágos terét határolja le – és a fal mögött csak a sötétség van. Onnan bukkannak fel azok az alakok, akik folyton vitatkoznak a főhős, a Bolond (Kőszegi Ákos) fejében. Nem tudni, hogy a lelkifurdalás miatt nem bír szabadulni tőlük, vagy épp halálukat tiszteli annyira, hogy nem feledi őket. Különböző emberek más-más céllal jönnek a 301-es parcellába, a furcsa találkozások és viták nyomán pedig kiderül a Bolond története is. Egy olyan történet, melyben minden szereplőnek csak veszteségei vannak, és nehéz azonosulni bárkivel. Az apátlanul felnőtt férfi (Aradi Imre) tesze-toszasága, a mérgezően cinikus feleség (Danyi Judit), a tisztánlátó és dacos kiskamasz (Koltai-Nagy Balázs), a mindenkit étellel traktáló egyszerű és odaadó asszony (Bognár Gyöngyvér), a hipochonder anyós (Csombor Teréz) és a feszültségeket cipelő meny (Csapó Virág) szórakoztatóan végletes konfliktusa mind-mind ismerős lehet a színházon kívüli világból is. Itt viszont egy végérvényesen elidegenedett társadalom diagnózisához mellékelt esettanulmányként állnak előttünk.
És itt van a Bolond régi kollégája is, az államhatalom és a titkosszolgálat kegyetlen embere (Hegedűs Zoltán), akinek szemvillanásából is látszik, hogy bármire képes.
– Rohadjon meg minden komenista! – dörmögi az autisztikus vonásokat hordozó Bolond, de egyszercsak azt állítják, ez a karakter csupán fedősztori: ő a legtehetségesebb ügynökök közül való volt, különleges kiképzése után a 301-es parcellát kellett figyelnie, és ez a küldetés évtizedekre elszakította a családjától. A Kőszegi Ákos által megformált Bolond ügynökmúltja ellenére közel tud kerülni a nézőkhöz, pedig az ő okfejtéseinek logikája szerint harmadik lehetőség nincs – valaki vagy jó ember, vagy nem. Ez a Bolond olyan, mint egy ókori bölcselő és egy mindenétől megfosztott, meggyötört félkegyelmű egyszemélyben. Elképesztő alakítást látunk olyan aprólékosan kidolgozott gesztusokkal, melyekbe még napok múlva is beleborzongunk, ha eszünkbe jut a tekintete, egy-egy arckifejezése, félmondata vagy a röpködő kézmozdulatokkal, szökdécselve előadott dala az egyszeri kiskacsa tragédiájáról.
Mert harmadik lehetőség nincs – ha bármilyen alantas érdekből is korábban igent mondott erre a küldetésre, a hatalom képviselőjéből áldozattá vált, mert innen nincs visszaút. Innen nem lehet csak úgy távozni, lázadása pedig nemcsak a saját életébe kerülne, hanem a családjának is ártana vele. Az ügynök ügynök marad, földszagú élete egy aljasságra épülő világrend megerősítését szolgálja. A Bolond csupán gesztusok szintjén őrzi a harmadik lehetőség útját: a folytonos sepregetés kényszeressége a megtisztulás, megtisztítás sziszüphoszi konokságát jeleníti meg. De ugyanígy szimbolikus az a jelenet is, amikor az egykori ügynöktárs arca elé emeli a bankót, és úgy köp rá: „apád-anyád ide jöjjön”. Ez az arcon köpés morális állásfoglalás: ma már nem bajtársak, ma már mást gondol, de az ember cselekedetei nem mindig tükrözik, nem mindig tükrözhetik a meggyőződését. Ahogy a Bolond tiszta tudattal Seneca levelét idézi az idő értékéről, abban benne van nemcsak a saját elrontott élete, nemcsak az elhagyott szerettei lelki nyomorúsága, de az egész társadalom pótcselekvések között botladozó, egyenarcúvá nyomorgatott elidegenedése is: „életünk legnagyobb része úgy telik el, hogy rosszul cselekszünk, nagy része úgy, hogy semmit sem csinálunk, szinte egész életünk pedig úgy, hogy mást csinálunk, mint amit kellene.”
Ravasz darab ez arról, hogy milyen könnyű elrontani mindent, arról, hogy milyen romlékony a világ, és arról, hogy milyen visszavonhatatlanul nyomorodik meg még a jó ember is, ha rossz döntést hoz. Az ügynökmúltról aligha írtak hasonlóan felkavaró magyar művet – különösen 1989-ben. Az előadás pedig nem relativizál, nem ment fel senkit, látni engedi az árnyakat, melyek mai napig megbújnak a falak sötét hűvösében.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. március 21-i számában.)
