- Mesélj kérlek az új projektedről… Bemutatóra készülsz.
A nagy változások korát éljük. Izgalmas, de félelmetes is egyben. Az európai civilizációnk mélyrepülése látható, érezhető, követhető lépten-nyomon. A biztonság hiánya, az értékek elsekélyesedése a kulturális élet igénytelensége, a pszeudo kultusza... az Ember eltárgyiasulása, robotizálása, teljes alárendeltsége a különböző hatalmi játszmáknak... Szóval, egy Jászai-monodráma lesz...
- Jászai Mari alakja miért értékelődött fel számodra? Mi az ő történetének az aktuális üzenete?
A szenny és a borzalom összecsapni készül a fejünk fölött. Hagyjuk-e, vagy sem? Megakadályozható-e? Felismerjük-e egyáltalán a veszélyt, amely az emberiséget fenyegeti, veszélyezteti? A nemzeti és kulturális identitás milyen mértékben fontos, mekkora erő lehet, az értékrendek megbomlásának zűrzavarában? Kik határozzák meg a sorsunkat? Van-e joga másoknak beleszólni egy szuverén ország és nemzet ügyeibe, és van-e joga dönteni helyettük? És még folytathatnám.
- Mekkora vívódás volt megírni, összeszerkeszteni az előadást?
Ezek a gondolatok, ez a rengeteg megoldásra váró feladat, ez a nemzetféltő állandó készenléti állapot, amellyel már Jászai Mari korában is meg kellett küzdeni, adták az impulzust ahhoz, hogy megszólaljak és közös sorsot formáljak az elődeinkkel, és kortársakként hozzam vissza őket a jelenbe.
- Közel áll hozzád a monodráma műfaja, sok egyéni előadásod van. Miben más ez, vagy számodra mitől szerethetőbb, mint a filmek vagy a nagyelőadások világa?
A minimalista színház híve vagyok, főleg ha egyszemélyes darabról, előadásról van szó. A szó ereje, a mondanivaló, a tartalom a legfontosabb számomra ebben az előadásban, és ez nem lehet öncélú és „önmegvalósító” színházi eszközöknek alárendelve. A monodráma műfájával 2002-ben találkoztam előszőr, amikor Visky András felkért, hogy játszam el a Júlia című egyszemélyes drámáját. Ősbemutató volt, a kolozsvári állami magyar színház és a budapesti Thália színház közös produkciója, Tompa Gábor rendezésében. Ekkor döbbentem rá, ebben a "mozdulatlanságra ítélve" felfogásban, hogy milyen jó teljes eszköztelenséggel csak a szónak, a történetnek élni, és hogy nem kell, nem fontos és nem is szükséges fölösleges mozgásokkal, cselekvésekkel agyontűzdelni, díszíteni vagy sokszor illusztrálni a történéseket. Mekkora erő van és lehet a mozdulatlanságban, a csendekben!
- Az ilyen előadásokban különösen fontos szerepet kap a zene. Hogyan épül össze benned a muzsika az egyes előadások mondanivalójával, már csak azért is, mert gyakran te magad szerkeszted vagy írod ezeket?
A Mi lennék nélküled? című előadásom zenei részleteit Liszt Ferenc és Bartók Béla neve fémjelzi. Elhangzanak Petőfi Sándor, Babits Mihály, Vörösmarty Mihály, Szőcs Géza verseiből részletek és a Jászai Mari emlékiratait felhasználva megírtam saját életérzéseimet, történeteimet, szakmai és magánemberi vívódásaimat. A végtelenbe sorakozó kérdésekre választ keresve és választ várva, várva, várva....
Szilágyi Enikő: Mi lennék nélküled?, ősbemutató a Gyulai Várszínházban 2021. július 29-én 18 órától
Károly Dorina Nős tények című kötetében arról szól, hogyan lehet jelen lenni s e jelenlétben a másikkal kapcsolatot teremteni egy olyan világban, ahol a gesztusok annyira telítődtek, hogy már csak a testiség ragadható meg belőlük, s ahol a „most” dekódolásához egy végtelenül összetett és ugyanakkor töredezett térben kell tájékozódni.
Kemény, sötét és hideg világ a vikingek kora. Erősnek, elszántnak és persze okosnak kell lenni ahhoz, hogy az ember életben maradhasson ilyen zord körülmények között. Hát még, ha egy ismeretlen és kegyetlen tüzet okádó fenevad is megjelenik rögtön az első fejezetben, ami nem kímél senkit és semmit. Így a történet sárkánytámadást túlélő hősei számára nem marad más, mint az addigi életüket tönkretevő tűzokádó nyomába eredni, és leszámolni vele.
Amint világossá válik, hogy az emberiségnek befellegzett, ha a Föld elpusztítását már nem lehet meg nem történtté tenni, legalább egy számvetés erejéig szembe kell néznünk önmagunkkal: hol mit rontottunk el? Miért pusztít többet, mint amennyit épít az ember? Miért törvényszerű, hogy a fejlődés ütemével megegyező sebességgel közeledik a megsemmisülés? Menthető-e még a helyzet? Ezen kérdések megválaszolására tesz nagyon szép kísérletet legújabb regényében Horváth László Imre.
Petőfi élettörténetének hasonlóan provokatív, olykor szélsőséges megítéléséből éppúgy nem volt hiány az elmúlt 170 esztendőben, mint közhelyekig ismételt értékeléséből (az utóbbiból volt több), ami azt jelenti, hogy szuperlatívuszokban beszélünk róla ma is: ő a legismertebb magyar költő, a legtehetségesebb géniusz, a legnagyobb forradalmár, akinek hatásköre már életében túllépte az irodalom színterét. Így idén és 2023-ban, a költő születésének 200. évfordulójának ünneplésekor nemcsak az irodalmi szerepvállalására helyeződik kiemelt figyelem, hanem a kulturális emlékezet szempontjából is
A bináris sémák által meghatározott világunkban már képtelenség bármit is végleteit figyelmen kívül hagyva megítélni vagy magyarázni, így maga az irodalom és annak kisebb-nagyobb részei is mind ellentétpárok köré szerveződnek. Erre a szilárd talajra épül az irodalmi gondolkodás egyik legjelentősebb szeleteként megmutatkozó dekonstrukciós olvasáselmélet, vagy a magának egyre nagyobb hírnevet szerző fantasyirodalom, amely a képzelet és a valóság végeláthatatlan ütköztetésében képződik meg.
Új kiadásban került a könyvesboltokba Böszörményi Zoltán Regál című regénye, amit az első megjelenés óta több nyelvre is lefordítottak. (Egyebek közt angol, francia, német, román, lengyel és orosz nyelven is eljutott az olvasókhoz.) Mivel a mű tartalma reflektál a megbolydult világ körülöttünk zajló jelenségeire, mindenképpen érdemes ismételten is szót ejteni a kötetről.
A Katharok látásmódja alapvetően sötét, de csak azért, hogy még jobban vágyjunk a képek sötét függönye mögötti fényre. Alaptapasztalata a pesszimizmus lehetne, ha nem gondolnám azt, hogy ez a pesszimizmus csak egy nagyobb optimizmus leple. A mások által közvetített világközöny is láthatóan napi élménye a költőnek, amit az emberek saját létezésük iránti közönyének lehetne nevezni, és amiből Halmosi, mintha fel akarná rázni őket, és mivel mással, mint a megrázó verseivel...
Andrew Leatherbarrow brit fotós, grafikus és megszállott Csernobil-kutató, gyermekkora óta foglalkoztatja a katasztrófa. Miután minden hozzá kapcsolódó, angol nyelven fellelhető könyvet elolvasott, úgy érezte, bár idővel egyre jobban megértette a nukleáris rendszerek működését, azok szaknyelvét, laikusok számára ezek befogadhatatlan és átláthatatlan szövegek.
Péter Beáta több esetben is reflektál arra a változásra, mely a megromláshoz, az emberi lélek elszegényedéséhez vezet – a rohanó, türelmetlen „világhoz most valami egyéb talál” (A szőnyegkészítő), a fejlődéshez szükséges elektronikai eszközök egyúttal megvonják tőlünk azt a varázslatot, amire csakis az emberi lény képes: érezni és csodálni az önkeresés minden pillanatát.