Fekete J. József: Akik már a szabadságnak is képtelenek voltak örülni

2021. április 06., 08:24

Auschwitzról aligha jut más eszünkbe, mint a zsidókat módszeresen megsemmisítő gyűjtőtábor meg az éjjel-nappal működő krematóriumok. Esetleg dr. Mengele, a Halál Angyala. Ennek a tábornak volt egy kirakatrészlege Birkenauban, a 31-es blokk. Ide kiválasztottak kerültek, családok gyerekekkel. A munkatábor szabályai ezekre a családokra is vonatkoztak, de taníthatták a gyerekeket, foglalkozhattak velük. A tanítók szabályos iskolát alakítottak ki, ahol korosztályonként foglalkoztak a kicsikkel. A nácik azért tűrték meg ezt a szabadságot, hogy a nemzetközi megfigyelőknek ne a krematóriumokat kelljen megmutatniuk, hanem a családi blokkot, ahol lám, még oktatják is a gyerekeket. Csakhogy a megsemmisítő táborban gyorsan elhasználódott az emberanyag, az utánpótlás háromhavonta érkezett a családi blokkba, hat hónap után a legkorábban érkezetteket elgázosították. A következő transzport pedig tudta, hogy legfeljebb még három hónapja maradt hátra.

Ditát és szüleit származásuk miatt előbb a prágai Terezin gettóba hurcolták, majd onnét egyenesen Auschwitzba. Tizennégy éves volt ekkor, idősebb a családi táborba zárt gyerekeknél, de még maga sem tanult eleget ahhoz, hogy taníthasson. A tanítóknak sem állt egyéb segédeszköz rendelkezésükre az emlékezetükön és a szóbeli előadókészségükön kívül. Volt az iskolaként működő istállóban gondosan elrejtve nyolc könyv, illetve könyvcafat: egy atlasz, egy történelmi összefoglaló, egy regény… Látván a tanítók serénykedését, Dita is igyekezett hasznossá tenni magát. Fölfigyelt rá a német–zsidó származású barakkfőnök, és rábízta a rejtett könyvtár őrzését és kezelését. Nem akadt sok dolga az állománnyal, reggel kiosztotta a tanítóknak, amire szükségük volt, majd a nap végén begyűjtötte és elrejtette a kiadványokat. Csakhogy könyvet birtokolni a haláltáborban – egyenlő volt a biztos halállal. A lány nagyon félt, hiszen a Mengelével történt első találkozásakor a doktor alaposan szemügyre vette, és megígérte neki, hogy ha a legkisebb szabályszegésen kapja, elevenen fölboncolja. Szerencsére a Halál Angyala zenebolond volt, és a táborban operaáriákat fütyülve közlekedett, így aki nem szeretett volna találkozni vele, még időben elrejtőzhetett. Amikor Ditát megfenyegette, közölte, hogy az egyszer látott arcot soha nem felejti el. Mint ahogy a doktor arcát sem feledték el a lágerlakók. Mengele az ikrek iránt érdeklődött, rá kívánt jönni, hogyan szülhetnének a német nők minél több ikergyermeket, hogy így növeljék a népszaporulatot. Rezzenéstelen arccal küldte halálba az embereket, vagy hosszabbította meg a reményüket a reménytelenségben. A szívéhez, ha volt neki, a muzsika nyitott kaput.

Az iskolabarakkban a tanítók a zsidók történelmét és hagyományait is igyekeztek megismertetni a nebulókkal. Egyik vallási ünnepükre készülve, ami kimondottan tilos volt a táborban, egy kórusművet tanítottak be a gyerekeknek. Az ünnep napján jelképesen eleget tettek a szertartásnak, majd színre lépett a kis zsidók kórusa, az iskola közelében ekkor hangzott föl a Haláldoktor által fütyült Puccini-ária. A kórust már nem lehetett megállítani, az énektanárnő úgy döntött, lesz, ami lesz. Mengele belépett a hodályba, ahol háromszáz kölyök énekelte a vallási dalt. Amikor befejezték, az élet és halál ura megtapsolta a kis énekeseket, majd sarkon fordult, mintha mi sem történt volna.

Dita apja tüdőgyulladás tüneteivel meghalt, neje és lánya azonban tudta, hogy halálának valós oka a bánat. Tőle mindent elrabolt a nácizmus, gyermekének ugyanakkor nem volt sem gyermek-, sem ifjúkora. Dita magára hagyatkozva ismerte meg a lágervilágot, annak működési elveit. Imádattal nézett fel a német– zsidó barakkparancsnokra, aki kiváló sportoló, szervező, imádja a gyerekeket, mindenét, ha lenne mije, odaadná értük. Csakhogy homoszexuális. Erre Dita akkor jön rá, amikor eszményképe éppen szakít barátjával, akiről nem derül ki, hogy kicsoda. A táborban működött ellenállási mozgalom, amely egy tömeges elgázosítás előtt lázadást kívánt szítani, és a homoszexuális sportolót az élére állítani. A választott vezér gyógyszer-túladagolással végez magával, a regényíró magyarázata szerint azért, mert tudta, hogy az őrség a lázadást vérbe fojtja, és az első vagy utolsó áldozatok a gyerekek lesznek, akiket sikerült hat hónapon át hiánytalanul megőrizni a lágerben. Csak éppen nem tudni, hogyan és mikor jutott akkora mennyiségű nyugtatóhoz, hogy az két órán belül végezhessen vele.

Dita képtelen felülemelkedni barátja halálán, sőt egyszer hírét veszi, hogy a fiatalember nem is lett öngyilkos, de az igazságot nem tudjuk meg.

Dita valós személy, tizenhat éves korára a cseh gettó után megjárta Auschwitz-Birkenaut Lengyelországban, Németországban Hamburgot, majd Bergen-Belsent. Ebben a hadifogolytáborból lett koncentrációs táborban a háború vége előtt már azzal sem törődtek, hogy mi van a foglyokkal, még a halottakat sem temették el. A brit hadsereg szabadította fel. A katonák arra számítottak, hogy kitörő örömmel fogadják majd őket a foglyok, de az apátián kívül egyéb nem várta őket. A felszabadított foglyoktól már mindent elrabolt a náci hatalom.

Még meredekebb dolgok is történnek a regényben, fogoly és fogvatartott szerelme, SS-katona és az ellenállás tagjának közös szökése, a halottak elszállítása, nyilvános kivégzés, háromszáz nő egy sorban a tábori latrinán, éhínség, vízhiány, fagyoskodás, órákon át tartó létszámellenőrzés, megalázások változatos módjai.

A spanyol regényíró a megsemmisítő tábort túlélő Dita Kraustól hallotta az alaptörténetet, majd kiegészítette a könyvben felsorolt olvasmányélményeivel, amit regény esetében nem szokás fitogtatni. A hitelességet illetően némi viszonyítási alapom van, anyai nagyapám megjárta a Birkenau II. tábort, szerbiai tartalékos katonaként esett fogságba, nem volt sem zsidó, sem cigány, neki sikerült megúsznia.

A történet elbeszélése a kis könyvtáros eszmélésének folyamatát követi. Ditának nem volt alkalma tanulni, a lágeriskolában fülelt mások óráin, beszélt a tanítókkal, akik között nem egy „élő könyv” volt, akik teljes történeteket tudtak mesélni. Az egyik tanárnő például a Monte Cristo grófját meséli, ámulatba ejtve a serdülő, érzelmekre vágyó lányt. A lágerkönyvtár egyik kincse a Švejk, egy derék katona kalandjai a világháborúban. Hašek regénye segíti apja elvesztésének feldolgozásában. Érdekes, hogy a körötte lévő felnőttek ocsmány ponyvának tartották Hašek regényét – vagyis mindannyian olvasták már. Hiába óvták volna hatásától a fruskát, a lágerkönyvtárban nem akadt romantikus leányregény. Meg nem is illett volna oda.

A szerző nem fordul félre a Birkenauban és a többi haláltáborban tapasztalt rémségek elől, de az ábrázolás során messze elkerüli az obszcenitást és a vulgaritást, tehát ha Dita ma lenne tizenéves, bátran elolvashatná élete regényét. Sőt, Iturbe nem egy helyen remekel. Dita például a táborba érkezésétől fogva egy köztörvényes elítélttel osztozik egy priccsen, a nő mindvégig egyetlen szót sem szól a lányhoz, csak amikor a gázkamrába viszik, akkor mondja meg a keresztnevét.

 

Antonio Iturbe: Az auschwitzi könyvtáros. Fordította Prikler Renáta. Alexandra, Budapest, 2020.

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. március 20-i számában)