A Napkút Kiadó missziójának tekinti a világirodalom közvetítését a magyar olvasók felé. Nem a fősodorhoz tartozó szerzők műveit, hanem azokét, akiket nem kapott fel a világ, noha hitelesek, és írásaikkal közvetítik a hely szellemét. Én megtaláltam az egzotikumot a német, osztrák, olasz, román, török írók munkáiban is, noha ők itt élnek a szomszédban. Amikor szemben találtam magam az azerbajdzsáni Ebdürrehim Bey Haqverdiyev prózaválogatásának fordításával, nyomban tudtam, hogy el kell olvasnom. Három dolog is ösztönzött erre a cselekedetre. Folyamatosan olvasom Káich Katalin szellemdús, helytörténeti ismeretekkel és tapasztalatokkal felvértezett úti beszámolóit, amelyekből sok mindent megtudtam Azerbajdzsánról, Grúziáról, Örményországról. Másfelől megkapott a közelmúltban a Magyar Művészeti Akadémia Illyés Gyula-díjával kitüntetett Szávai Géza gondolata, miszerint a földgolyó gömbölyű, ezért nem jelölhető ki a középpontja, csupán spekulatív úton. Ez a gömbölyűség eltörli a centrum és a periféria különbözőségét, az írás-olvasás révén bejárhatjuk és be is lakhatjuk a teljes világot. Harmadsorra pedig mindig is érdekelt az iszlám irodalom fennköltsége, lobogó érzelmi lendülete, nagyszerű túlzásai.
Ezeket a mohamedán költészeti jegyeket kerestem Ebdürrehim Bey Haqverdiyev prózájában, ám nem ezt találtam.
De ki is ez a számomra megjegyezhetetlen nevű szerző?
A választ Vilayat Guliyev, az Azerbajdzsáni Köztársaság Magyarországra akkreditált nagykövete adja meg a fordításkötet elején. Írónk 1870-ben született, orosz nyelven tanult, útépítő mérnökké vált, közben tanulmányozta a keleti nyelveket, a drámairodalmat és a zenét. Első drámája 1899-ben jelent meg Szentpéterváron, ő vezényelte az iszlám világ első operáját 1908-ban. A független Azerbajdzsáni Köztársaság kikiáltását követően állami szolgálatot látott el, parlamenti képviselője volt a Grúziában élő azerbajdzsániaknak, nagykövet Örményországban és a Hegyi Népek Köztársaságában. Anyanyelve mellett beszélt oroszul, perzsául és franciául.
Az előszót jegyző magyarországi nagykövet őexcellenciája szarkasztikusan jegyzi meg, hogy az író időben elhalálozott, 1933-ban, különben bedarálta volna valamelyik orosz büntetőtábor. Tegyük hozzá, ahogyan ostorozta a maradi, a múltban megrekedt iszlám vezetőket, a muszlim világban sem mosolygott rá szebb jövő.
Korban tehát el tudjuk helyezni az alkotót, noha a körötte forrongó világról mindössze elképzeléseink lehetnek, odáig terjedők, amennyit a gömbölyű földgolyó egyik pontjáról a hegy tetejéig be lehet látni.
Ismétlem, az arab és a perzsa irodalomhoz hasonlatos, emelkedett hangvételű, túlstilizált, cikornyás, ornamentális prózára számítottam, ám Haqverdiyev lehet, hogy kissé romantikus, de inkább visszafogott, anekdotikus, hőse a mindennapok kisembere, akinek léttere a kisváros és annak piaca, aki keservesen megküzd családja fenntartásáért. Hol furfangos, hol gyarló, mint az emberek általában bárhol a világon. Vannak köztük szarvasok, ők az iszlám világ haladásra képtelen képviselői, akik az elbeszélésekben ironikus megjelenítést nyernek. A bevezető szöveg ismeretének hiányában igencsak elbizonytalanodnánk a szövegekben a kétlábú szarvasok megjelenése során. A vékonyka elbeszélésfüzet természetesen nem igazíthat el az iszlám világban, a fordító ad ugyan néhány útmutatót, de előttem például titok maradt, hogy mennyiben változtat a férfiak társadalmi pozícióján a fejük köré tekert turbán színe.
Azt viszont látom, hogy az ő világukban is jelen van a becsületesség, az irigység, a nyerészkedés, az álnokság, a kapzsiság, aminek még a vallási előírások sem szabhatnak gátat. Az egyik elbeszélés hőse például alagutat ás egy odvas fa alá, ahol éjszakánként fényt gyújt, az isteni látomásnak hírét viszik, majd özönleni kezdenek a zarándokok, velük együtt az adományok és ajándékok. A leleményes ficsúr bevétele messze túlszárnyalja apja becsületesen megkeresett jövedelmét. Máshol egy kereskedő azt tanácsolja a nála fiatalabbaknak, hogy ne ódzkodjanak borral kereskedni, noha tiltja a vallásuk, ám ha kereslet mutatkozik rá, minden mutatkozó jövedelmet meg kell ragadni.
Van egy ocsmány szokásuk is, szeretnek bolondot csinálni az emberekből. Ez odáig vezet, hogy az ok nélkül zaklatottak elmenekülnek a településekről, vagy bezárkóznak házukba, és soha többé nem lépnek ki a kapun kívülre. A hosszú, ugyanazt a motívumot ismétlő elbeszélés már majdnem elvérzik az unalom mezején, amikor az elbeszélő parányit csavarint a történésen: egy illetőt egy teljesen értelmetlen szó ismétlésével gúnyolnak, mire az a bíróhoz fordul. Más megoldás híján a bíró leveszi róla a jelentés nélküli gúnynevet, és magára irányítja a csúfolódók indulatát. Ekkor derül ki, hogy nem a gúnyolódás tárgya és alanya a fontos az unatkozó közösség számára, hanem hogy legyen egy bolondja a falunak, akit gúnyolhatnak. Egy másik történetben egy asztalon felejtett, újságpapírral letakart szemüveg a galiba okozója, amely hat éven át húzódó szellemi tortúrába torkollott, a szemüveg tulajdonosa azzal ugratta barátját, hogy folytonosan üzengetett neki, hogy adja vissza a véletlenül eltulajdonított okulárét. Itt leshető meg az azeri anekdotikus próza jellegzetessége: minimális cselekmény, hosszan elnyújtott, ugyanazt a témát variáló mese, amelynek, mire a végére érünk, nincs is valódi csattanója.
Az iszlám városban semmit sem lehet eltitkolni. „Ha valaki otthon este négyszemközt említ valamit a feleségének, reggelre mindenki tudja.” A mindenki tudja annyit jelent, hogy senki sem tudja pontosan, vagyis a közösség kitalál dolgokat. A szóbeszéd az egyszerű nép egyedüli szórakozása. A nép között pedig ugyanúgy vannak becsületesek és becstelenek, jobb vagy rosszabb sorsúak, hatalmas szívűek és fukarok, a természet ügyeiben jártasak és a hit ösvényéről eltévelyedtek, mint bárhol máshol a földgolyón.
A természet egzotikumából nem jön át semmi a magyar olvasó számára, hiszen az az elbeszélő természetes környezete, ezért nem sokat törődik vele, a szokásvilágról már többet elárul, így ideig-óráig mi is otthon érezzük magunkat a turbános, szakállukat hennával festő férfiak és a lefátyolozott nők közt, ahol egyaránt előfordul a kecskebőr csizma és az ezüstgombos sétapálca. A perpatvarokban még a husáng is. Mintha hurok került volna az idő folytonosságára.
Ebdürrehim Bey Haqverdiyev: A hegy tetején. Fordította: Kenessey Mária. Napkút Kiadó, Budapest, 2020
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2020. október 17-i számában.)
Kockázatos lehet, az elfogultság veszélyével járhat családtörténetet családtagként írni, különösképpen akkor, ha az mégsem csupán családtörténet, hanem korrajz és valamelyest történelem vagy éppen egyháztörténet is. Ugyanakkor a kívülálló szerző történetmesélés alapján sohasem képes olyan pontosan vagy olyan erővel érzékelni és ezáltal érzékeltetni az évtizedek eseményeit, mint aki mindazt átélte: látta, érezte, élvezte vagy szenvedte.
A történelemfilozófia egyik sarokpont jellegű kérdése, hogy mekkora szerepük van az egyes embereknek, az egyén(iség)eknek az őket érintő események alakulásában, és ugyanők mennyire állnak tehetetlenül a (nagy horderejű) társadalmi folyamatok örvénylésével szemben; másképp fogalmazva – és így már teológiai dimenziót kap a dilemma – milyen viszonyban áll a személy szabad akarata életének fejleményeivel, elválasztható-e a bejárt út milyensége a körülötte minden pillanatban változó világ aktuális állapotától, még egyszerűbben: mekkora hatása lehet az embernek saját sorsára?
Egyszer úgyis agyonütöm – mondja Alida apja
és nagyszülője szinte egyszerre,
amikor kétévesen, tanulva
a szavakat, az élet dolgait, a jelzőkre
specializálódva, anyja után mindenre
rákérdez. – Egyszerű, én azt hittem, kétszerű –
volt egyik kedvence anyjának is,
bosszantva a körülötte lévőket.
Gion Nándor a vajdasági magyar irodalom neoavantgárd törekvéseinek egyik szuverén tehetségeként tűnt fel a hatvanas évek elején, a ma már irodalomtörténeti jelentőségű újvidéki Új Symposion folyóirat alkotói körében. Kísérletező kedve azonban nem korlátozódott az újszerű formatechnikák kialakítására, hanem konfliktushelyzeteket is bátran vállalva törekedett a vajdasági magyar élet történelmi múltjának és mindenkori jelenének az ábrázolására, azoknak a személyes sorsokat alakító társadalmi folyamatoknak a kegyetlen valósághűséggel való megjelenítésére, melyek az élet útját alakítják.
A regény címe morbid és megdöbbentő. Ugyan mi az, amiért megérné meghal ni? Az antikvitásban, a romantikában, a hazafias eufória közepette léteztek olyan eszmék, amelyek szerint az önfeláldozás erkölcsileg méltányolt cselekedetnek számított, de akkor is úgy, ha más áldozta fel az életét valamiért. De miért áldozná életét bárki is a jelenben?
Mint egy segélykiáltás, úgy törnek fel a női lélek legmélyéről Póda Erzsébet melankolikus történetei. Ez a karcsú kötet mérhetetlen súllyal telepszik az olvasóra, a sorok felfejtése közben mellkasunkon érezzük az erőszak és az agresszió nyomását. Ez a fojtogató atmoszféra árad a kötetegészből, emiatt észleljük úgy, hogy ennek a könyvnek mélyfekete az alapszíne.
Hogyan érkezik? A sokszor föltett kérdésre van egy átírt tréfából merített válaszom. Egy-két órával éjfél után zörgetnek Károly bátyánk ablakán. Az öreg még mély álmát fogyasztja, de nagy nehezen megébred, föltápászkodik, kinéz, kiszól, ki az, kérdi. Én vagyok, Károly bá’. Van-e bíbor tintája? Az öreg elkanyarítja a szót, kihajít valami kézre állót az ablakon, majd visszafekszik.
Eddig ismeretlen felvidéki szerző könyve – ezzel az ajánlással kaptam kézhez Szigety Péter Birinéninek szeretettel című művét. Izgatott voltam, ugyanis fogalmam sem volt, mire számíthatok, s az első gyors átlapozás után kíváncsiságom még inkább fokozódott. Az viszont már akkor biztosnak tűnt, hogy különös könyv akadt a kezem ügyébe.
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.