Az internetnek nem mércéje az igazság. Ezt attól fogva tudjuk, ahogy megjelent a fake műfaja, amiről a képernyő előtt ülő tudja, hogy NEM IGAZ, de kukkolóhajlama odaszegezi tekintetét a kellemetlen helyzetbe montírozott celebekre, politikusokra, az önmagánál butábbnak és esetlenebbnek tűnő személyre. A szórakoztató hamisítás kiterjesztette igényét a tájékoztatás egészére, miközben maga is megváltozott, már nem szórakoztatni akar, hanem a hamisat igaznak állítva uralkodni kíván az egyénen és általa a közösségen is.
Krekó Péter 2018-ban jelentette meg Tömegparanoia című tanulmánykötetét, amelyben egyebek közt azt vizsgálta, hogy miként alakulnak ki az összeesküvés-elméletek, hogyan hat a közösségre az „igazságon túli” politikai kommunikáció, mi különbözteti meg a dezinformációt az álhírtől, miként vált a média az agymosás eszközévé. A könyvet ötéves kutatómunka és az azt követő doktori értekezés alapozta meg, az eredmény hiánypótló kiadvány, hiszen szinte mindennap szóba kerülnek a konteók (összeesküvés-elméletek), tudományosan megalapozott, közérthető megközelítésük viszont magyar nyelvterületen korábban nem született. Telitalálat lett a könyv, két év elteltével máris előttünk az új, bővített és átdolgozott kiadása.
A szerző igyekezett a témában járatlan olvasó nyelvi készségéhez idomítani mondandóját, és aktualizálni a két kiadás közti két év eseményeivel. Ez „a koronavírus körüli dezinformációs univerzum” bemutatása, ami messze túlmutat a politika világán, valamint „a törzsies politikai konfliktusok álhírgerjesztő és fenntartó potenciáljának” részletezése, a dezinformáció történelemformáló szerepének körüljárása.
A tanulmányíró szerint ha valaki elhiszi az álhíreket, elfogadja az összeesküvés-elméleteket, nem jelenti azt, hogy buta, őrült vagy szélsőséges lenne, hiszen az emberek zöme egyenesen vágyik rá, hogy meglévő meggyőződését megerősítő információkat kapjon. A hazugság ugyanis a tényszerűség igényét hordozza magában, ami paradox módon a tényeken túlra mutat. Megnyitja a post-truth világegyetemet, az igazság utáni univerzumot, amelyet a dezinformáció, az álhírek és a konteók töltenek be.
Érdemes lenne végiggyalogolni a szerző által kitaposott ösvényen, de ezúttal maradjunk könyvének két új fejezeténél, amelyek korunk legidőszerűbb szociálpszichológiai jelenségeivel foglalkoznak.
Krekó Péter bemutatja, hogy a 2019– 2020-ban ránk szakadt koronavírus-járvány információs járványt is hozott magával, hiszen a pandémiát követő „infodémia” elbolondította az egész világot.
Korunkban korábban is voltak vírusjárványok, 2009-ben a H1N1-, 2014-ben az ebola-, 2016-ban a zikajárvány, ám a koronavírus 2020 márciusára a világ lakosságának egyharmadát kényszerítette életmódváltásra. Aki tehette, otthonról dolgozott, aki nem, zömmel elveszítette az állását, foglalkozást kellett váltania, anyagilag függővé, kiszolgáltatottá vált. A vírus elleni védekezés szabályai szerint bezárkózott az otthonába, elmagányosodott. Rokonai, ismerősei elvesztése, illetve az attól való rettegés lerombolta biztonságérzését, elültette benne a félelmet. Mentálisan kiszolgáltatottá vált a közösségi médiában terjedő (dez)információkkal szemben. Hiányzott a közösségi társalgás, helyette ömlött a médiából a bagatellizáló és a hiszterizáló kommentek, internetes mémek, szöveges és videótartalmak agymosásra szánt szemétáradata. A közösségi médiában megjelenteknek ugyanis közel a fele valamilyen álhírt, féligazságot tartalmazott.
Krekó Péter számos magyarországi példával szemlélteti, hogy tíz évre visszamenőleg milyen gazdag terepe volt a médiahacknek az országban, ami során ártalmatlan álhíreket terített a kereskedelmi és a magát komolynak tartó sajtó, és ennek a jelenségnek az okát abban keresi, hogy a médiában már nincsenek „kapuőrök”, olyan szerkesztők, akik ellenőriznék a hírek forrásának hitelességét. Végül felveti a médiahack veszélyének kérdését, ha már, mondjuk, nem arról szólnak a hírek, hogy törpe növésű zsiráf született valamelyik állatkertben, vagy pihent elmék iskolát nyitották a mulatós zene szövegíróinak, hanem olyasmit adnak társadalmilag befolyásos, ismert, akár köztiszteletnek örvendő, megbecsült közéleti személyiségek szájába, amire azok még gondolni sem mertek. „Az újságírás egyre inkább kattintásvadászattá válik, a hírek pedig a tájékoztatás helyett egyre inkább egyes csoportok előzetesen meglévő véleményének megerősítéséről, elfogultságok kiszolgálásáról szólnak. Bizonyos szempontból nincs más lehetőség, mint adottságként és kortrendként elfogadni az új, manipulációra épülő médiakörnyezetet. A dezinformációs piacon egyre több a szereplő, az újságírók egyre inkább igyekeznek kiszolgálni az olvasók előítéleteit, a fogyasztók egyre inkább a véleményüket megerősítő információkra vágynak” – fogalmaz a könyv szerzője.
A kutató úgy tartja, hogy a „tribalizmus”, a törzsi politika pontosabban ragadja meg jelenünk politikai trendjeit, mint a „populizmus”. Ennek lényege, hogy a politikus a másik, szemben álló „törzzsel” riogatva mozgósítja saját „törzsének” tagjait, vagyis a csoportidentitással manipulál, így állítja maga mellé politikai híveit. A tribalizmus elsősorban a nyugati politika jelensége, de jelen van a posztkommunista országokban is, ami veszélyes a demokrácia mesterséges képződményére, mert a törzsi beidegződés és a tribális mítoszok felülkerekedhetnek a civilizációs normákon (hiszen a törzsiség jószerével erőszakbarát), valamint a demokrácia fiatal, sérülékeny intézményein.
„Nem kérdés, hogy az elmúlt években sok vonatkozásban a post-truth és a törzsi politika előretörését tapasztaltuk. Legtöbb dezinformációt manapság világszerte a valóságot szinte korlátlanul hajlítani képes törzsi vezetők terjesztik.” E látleletet követően a szerző kifejti, hogy egyelőre eldöntetlen, eldönthetetlen, hogy a tribalizmus hamarosan háttérbe szorul-e, vagy az apróbb vereségek megedzik, és ennek következtében megerősödik.
A témában komolyan elmélyülni szándékozó olvasó eligazodását Krekó Péter könyve 678 végjegyzettel segíti.
Nem hagyható említés nélkül Földi Andrea zseniális ötlete, aki a könyv védőborítójára egy kanalat rajzolt, amelynek árnyéka paradox módon egy villát ábrázol, az „új, bővített kiadás” feliratot a koronavírus jelképes ábrázolásában helyezte el. Ezek a szövegen kívüli elemek erős hatással bírnak az olvasóra.
Krekó Péter: Tömegparanoia 2.0. Összeesküvés-elméletek, álhírek és dezinformáció. Athenaeum Kiadó, Budapest, 2021.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. június 19-i számában)
Károly Dorina Nős tények című kötetében arról szól, hogyan lehet jelen lenni s e jelenlétben a másikkal kapcsolatot teremteni egy olyan világban, ahol a gesztusok annyira telítődtek, hogy már csak a testiség ragadható meg belőlük, s ahol a „most” dekódolásához egy végtelenül összetett és ugyanakkor töredezett térben kell tájékozódni.
Kemény, sötét és hideg világ a vikingek kora. Erősnek, elszántnak és persze okosnak kell lenni ahhoz, hogy az ember életben maradhasson ilyen zord körülmények között. Hát még, ha egy ismeretlen és kegyetlen tüzet okádó fenevad is megjelenik rögtön az első fejezetben, ami nem kímél senkit és semmit. Így a történet sárkánytámadást túlélő hősei számára nem marad más, mint az addigi életüket tönkretevő tűzokádó nyomába eredni, és leszámolni vele.
Amint világossá válik, hogy az emberiségnek befellegzett, ha a Föld elpusztítását már nem lehet meg nem történtté tenni, legalább egy számvetés erejéig szembe kell néznünk önmagunkkal: hol mit rontottunk el? Miért pusztít többet, mint amennyit épít az ember? Miért törvényszerű, hogy a fejlődés ütemével megegyező sebességgel közeledik a megsemmisülés? Menthető-e még a helyzet? Ezen kérdések megválaszolására tesz nagyon szép kísérletet legújabb regényében Horváth László Imre.
Petőfi élettörténetének hasonlóan provokatív, olykor szélsőséges megítéléséből éppúgy nem volt hiány az elmúlt 170 esztendőben, mint közhelyekig ismételt értékeléséből (az utóbbiból volt több), ami azt jelenti, hogy szuperlatívuszokban beszélünk róla ma is: ő a legismertebb magyar költő, a legtehetségesebb géniusz, a legnagyobb forradalmár, akinek hatásköre már életében túllépte az irodalom színterét. Így idén és 2023-ban, a költő születésének 200. évfordulójának ünneplésekor nemcsak az irodalmi szerepvállalására helyeződik kiemelt figyelem, hanem a kulturális emlékezet szempontjából is
A bináris sémák által meghatározott világunkban már képtelenség bármit is végleteit figyelmen kívül hagyva megítélni vagy magyarázni, így maga az irodalom és annak kisebb-nagyobb részei is mind ellentétpárok köré szerveződnek. Erre a szilárd talajra épül az irodalmi gondolkodás egyik legjelentősebb szeleteként megmutatkozó dekonstrukciós olvasáselmélet, vagy a magának egyre nagyobb hírnevet szerző fantasyirodalom, amely a képzelet és a valóság végeláthatatlan ütköztetésében képződik meg.
Új kiadásban került a könyvesboltokba Böszörményi Zoltán Regál című regénye, amit az első megjelenés óta több nyelvre is lefordítottak. (Egyebek közt angol, francia, német, román, lengyel és orosz nyelven is eljutott az olvasókhoz.) Mivel a mű tartalma reflektál a megbolydult világ körülöttünk zajló jelenségeire, mindenképpen érdemes ismételten is szót ejteni a kötetről.
A Katharok látásmódja alapvetően sötét, de csak azért, hogy még jobban vágyjunk a képek sötét függönye mögötti fényre. Alaptapasztalata a pesszimizmus lehetne, ha nem gondolnám azt, hogy ez a pesszimizmus csak egy nagyobb optimizmus leple. A mások által közvetített világközöny is láthatóan napi élménye a költőnek, amit az emberek saját létezésük iránti közönyének lehetne nevezni, és amiből Halmosi, mintha fel akarná rázni őket, és mivel mással, mint a megrázó verseivel...
Andrew Leatherbarrow brit fotós, grafikus és megszállott Csernobil-kutató, gyermekkora óta foglalkoztatja a katasztrófa. Miután minden hozzá kapcsolódó, angol nyelven fellelhető könyvet elolvasott, úgy érezte, bár idővel egyre jobban megértette a nukleáris rendszerek működését, azok szaknyelvét, laikusok számára ezek befogadhatatlan és átláthatatlan szövegek.
Péter Beáta több esetben is reflektál arra a változásra, mely a megromláshoz, az emberi lélek elszegényedéséhez vezet – a rohanó, türelmetlen „világhoz most valami egyéb talál” (A szőnyegkészítő), a fejlődéshez szükséges elektronikai eszközök egyúttal megvonják tőlünk azt a varázslatot, amire csakis az emberi lény képes: érezni és csodálni az önkeresés minden pillanatát.
Kapcsolatunk a múlt rejtélyeivel legtöbbször az irodalom bugyrain keresztül válik reflektálttá, jelentőssé, és ebben a pozíciójában elfelejthetetlenné is. A jelent, az aktuális jelenségeket a múltbéli (lejegyzett) történetek révén igyekszünk megérteni; szükségünk van kapaszkodókra, s így mindent: a szenvedést és a (pillanatnyi) boldogságot is viszonyrendszerekben vizsgáljuk.