Az internetnek nem mércéje az igazság. Ezt attól fogva tudjuk, ahogy megjelent a fake műfaja, amiről a képernyő előtt ülő tudja, hogy NEM IGAZ, de kukkolóhajlama odaszegezi tekintetét a kellemetlen helyzetbe montírozott celebekre, politikusokra, az önmagánál butábbnak és esetlenebbnek tűnő személyre. A szórakoztató hamisítás kiterjesztette igényét a tájékoztatás egészére, miközben maga is megváltozott, már nem szórakoztatni akar, hanem a hamisat igaznak állítva uralkodni kíván az egyénen és általa a közösségen is.
Krekó Péter 2018-ban jelentette meg Tömegparanoia című tanulmánykötetét, amelyben egyebek közt azt vizsgálta, hogy miként alakulnak ki az összeesküvés-elméletek, hogyan hat a közösségre az „igazságon túli” politikai kommunikáció, mi különbözteti meg a dezinformációt az álhírtől, miként vált a média az agymosás eszközévé. A könyvet ötéves kutatómunka és az azt követő doktori értekezés alapozta meg, az eredmény hiánypótló kiadvány, hiszen szinte mindennap szóba kerülnek a konteók (összeesküvés-elméletek), tudományosan megalapozott, közérthető megközelítésük viszont magyar nyelvterületen korábban nem született. Telitalálat lett a könyv, két év elteltével máris előttünk az új, bővített és átdolgozott kiadása.
A szerző igyekezett a témában járatlan olvasó nyelvi készségéhez idomítani mondandóját, és aktualizálni a két kiadás közti két év eseményeivel. Ez „a koronavírus körüli dezinformációs univerzum” bemutatása, ami messze túlmutat a politika világán, valamint „a törzsies politikai konfliktusok álhírgerjesztő és fenntartó potenciáljának” részletezése, a dezinformáció történelemformáló szerepének körüljárása.
A tanulmányíró szerint ha valaki elhiszi az álhíreket, elfogadja az összeesküvés-elméleteket, nem jelenti azt, hogy buta, őrült vagy szélsőséges lenne, hiszen az emberek zöme egyenesen vágyik rá, hogy meglévő meggyőződését megerősítő információkat kapjon. A hazugság ugyanis a tényszerűség igényét hordozza magában, ami paradox módon a tényeken túlra mutat. Megnyitja a post-truth világegyetemet, az igazság utáni univerzumot, amelyet a dezinformáció, az álhírek és a konteók töltenek be.
Érdemes lenne végiggyalogolni a szerző által kitaposott ösvényen, de ezúttal maradjunk könyvének két új fejezeténél, amelyek korunk legidőszerűbb szociálpszichológiai jelenségeivel foglalkoznak.
Krekó Péter bemutatja, hogy a 2019– 2020-ban ránk szakadt koronavírus-járvány információs járványt is hozott magával, hiszen a pandémiát követő „infodémia” elbolondította az egész világot.
Korunkban korábban is voltak vírusjárványok, 2009-ben a H1N1-, 2014-ben az ebola-, 2016-ban a zikajárvány, ám a koronavírus 2020 márciusára a világ lakosságának egyharmadát kényszerítette életmódváltásra. Aki tehette, otthonról dolgozott, aki nem, zömmel elveszítette az állását, foglalkozást kellett váltania, anyagilag függővé, kiszolgáltatottá vált. A vírus elleni védekezés szabályai szerint bezárkózott az otthonába, elmagányosodott. Rokonai, ismerősei elvesztése, illetve az attól való rettegés lerombolta biztonságérzését, elültette benne a félelmet. Mentálisan kiszolgáltatottá vált a közösségi médiában terjedő (dez)információkkal szemben. Hiányzott a közösségi társalgás, helyette ömlött a médiából a bagatellizáló és a hiszterizáló kommentek, internetes mémek, szöveges és videótartalmak agymosásra szánt szemétáradata. A közösségi médiában megjelenteknek ugyanis közel a fele valamilyen álhírt, féligazságot tartalmazott.
Krekó Péter számos magyarországi példával szemlélteti, hogy tíz évre visszamenőleg milyen gazdag terepe volt a médiahacknek az országban, ami során ártalmatlan álhíreket terített a kereskedelmi és a magát komolynak tartó sajtó, és ennek a jelenségnek az okát abban keresi, hogy a médiában már nincsenek „kapuőrök”, olyan szerkesztők, akik ellenőriznék a hírek forrásának hitelességét. Végül felveti a médiahack veszélyének kérdését, ha már, mondjuk, nem arról szólnak a hírek, hogy törpe növésű zsiráf született valamelyik állatkertben, vagy pihent elmék iskolát nyitották a mulatós zene szövegíróinak, hanem olyasmit adnak társadalmilag befolyásos, ismert, akár köztiszteletnek örvendő, megbecsült közéleti személyiségek szájába, amire azok még gondolni sem mertek. „Az újságírás egyre inkább kattintásvadászattá válik, a hírek pedig a tájékoztatás helyett egyre inkább egyes csoportok előzetesen meglévő véleményének megerősítéséről, elfogultságok kiszolgálásáról szólnak. Bizonyos szempontból nincs más lehetőség, mint adottságként és kortrendként elfogadni az új, manipulációra épülő médiakörnyezetet. A dezinformációs piacon egyre több a szereplő, az újságírók egyre inkább igyekeznek kiszolgálni az olvasók előítéleteit, a fogyasztók egyre inkább a véleményüket megerősítő információkra vágynak” – fogalmaz a könyv szerzője.
A kutató úgy tartja, hogy a „tribalizmus”, a törzsi politika pontosabban ragadja meg jelenünk politikai trendjeit, mint a „populizmus”. Ennek lényege, hogy a politikus a másik, szemben álló „törzzsel” riogatva mozgósítja saját „törzsének” tagjait, vagyis a csoportidentitással manipulál, így állítja maga mellé politikai híveit. A tribalizmus elsősorban a nyugati politika jelensége, de jelen van a posztkommunista országokban is, ami veszélyes a demokrácia mesterséges képződményére, mert a törzsi beidegződés és a tribális mítoszok felülkerekedhetnek a civilizációs normákon (hiszen a törzsiség jószerével erőszakbarát), valamint a demokrácia fiatal, sérülékeny intézményein.
„Nem kérdés, hogy az elmúlt években sok vonatkozásban a post-truth és a törzsi politika előretörését tapasztaltuk. Legtöbb dezinformációt manapság világszerte a valóságot szinte korlátlanul hajlítani képes törzsi vezetők terjesztik.” E látleletet követően a szerző kifejti, hogy egyelőre eldöntetlen, eldönthetetlen, hogy a tribalizmus hamarosan háttérbe szorul-e, vagy az apróbb vereségek megedzik, és ennek következtében megerősödik.
A témában komolyan elmélyülni szándékozó olvasó eligazodását Krekó Péter könyve 678 végjegyzettel segíti.
Nem hagyható említés nélkül Földi Andrea zseniális ötlete, aki a könyv védőborítójára egy kanalat rajzolt, amelynek árnyéka paradox módon egy villát ábrázol, az „új, bővített kiadás” feliratot a koronavírus jelképes ábrázolásában helyezte el. Ezek a szövegen kívüli elemek erős hatással bírnak az olvasóra.
Krekó Péter: Tömegparanoia 2.0. Összeesküvés-elméletek, álhírek és dezinformáció. Athenaeum Kiadó, Budapest, 2021.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. június 19-i számában)
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.
A regény szerkezete nagymértékben hasonlít a lapunk júliusi számában ismertetett Végzetes ígéret című Angela Marsons-krimire, amely ráadásul ugyanúgy 2018-ban jelent meg először, mint Carmen Mola regénye. Mindkét műben egy nő a nyomozóegység rátermett parancsnoka, mindkettőjük csapata egy új taggal gyarapodik, akit a többiek nehezen fogadnak be, mindkét regényben különös részletek derülnek ki a nyomozók magánéletéből.
Silling István, a nyugat-bácskai nyelvjárások és népélet avatott kutatója új összefoglalással jelentkezett, melyben szülőfaluja, Kupuszina máig megőrzött hagyományos viseletét mutatja be. A témára vonatkozó több mint négy évtizedes gyűjtéseinek eredményét sajátos módon dolgozta fel és adta közre: könnyen kezelhető, áttekinthető szótár formájában.