A kötet információs oldalán, ez az elejétől kezdve a 4., számozatlan oldal, a következő mondatot olvashatjuk: „A kötet helyesírása számtalan helyen eltér az akadémiai helyesírástól.” Ez, mondjuk, eléggé megengedő kijelentés, hiszen a szövegfolyam az akadémiai helyesírásból mindössze a központozást és olykor a nagy kezdőbetűket tartotta meg. A regény a palócföldi tájszólásban szólal meg, a hangzók kiesnek a szavakból, lekopnak a szóvégekről, hol megnyúlnak, hol lerövidülnek, de ez a roncsolt nyelv epikai értelemben, sőt talán dialektológiai szempontból is autentikus, hiteles. Olyan, mintha hangfelvételről írta volna át a szerző az elbeszélt történetet. Ennek ellenére könnyű olvasni, mert agyunk „lefordítja” számunkra a szöveget.
Azért az óriásmonológ jóval több egy történetnél, a cigány lány fecsegése nemcsak egy Ipoly menti település jelenét ábrázolja, hanem általában a magyar falu kórképét mutatja fel, ahol egymás mellett élnek parasztok, ők a magyarok, meg cigányok, a két etnikum igencsak távolságtartó egymással szemben, de még a kultiválódott romák is elutasítják az oláh cigányokat, a tehetősebb parasztok pedig lenézik az alacsonyabb sorba kényszerülteket. Ezeket a dolgokat a média olykor megpendíti, de a problémák mélységét nem tárja fel úgy, mint ez a regény.
A regény beszélője egy félárva cigány lány, akiből a mű végére kétgyermekes leányanya lesz. Magát árvának tartotta, anyjára csak úgy tekintett, mint a nőre, aki megszülte. Az anyja nem törődött vele meg a testvéreivel sem, még októberben is kicsapta őket meztelenül az utca porába, meg összeállt egy „négerrel” (oláh cigánnyal), akinek odavetette idősebb lányát, hogy maga is megkapja, amire a teste vágyott. A néger igencsak kedvelte a pálinkát, a munkát meg annál kevésbé, így rávette a párját meg egy börtöncimboráját, hogy lopni járjanak, lehetőleg távol a falutól, ahol éltek, mert ott rögtön őket gyanúsították volna meg. A lánykát, a későbbi elbeszélőt is vitték magukkal, mert kicsi és vékony volt, még a fürdőszoba ablakán is be tudott mászni, majd kinyitotta vagy a bejárati ajtót, vagy a szobaablakot.
Egy ilyen alkalommal a rendőrök rajtakapták a társaságot, a nő, aki a lánykát szülte, meg a néger börtönbe kerültek, a lányka meg két évre intézetbe. Onnét szabadulva iskolalátogatásra kötelezték, de az iskolában csak beültették a padba, nem törődtek, nem foglalkoztak vele, csak időnként beírtak egy egyest a naplóba, és ezzel el is volt intézve a cigányoktatás. Az iskolától megszabadulva kezdett járni az aranyszívű Mamikához, akivel annak haláláig szoros kapcsolatban állt. Mamika igyekezett megtanítani a gazdálkodás, a megélhetés alapjaira, de a lányka ügyetlen, figyelmetlen, kicsit kelekótya volt, egyszer ültetett a Mamikától kapott sóskát, de hagyta annyira elgazosodni a kertjét, hogy többé nem talált rá a veteményre. Egyszerűbb volt kölcsönkérni. Mamika ugyan zsörtölődött, de mindig adott, krumplit, tojást, még tortát is sütött a lányka kisebbik, értelmi fogyatékos lányának. A lányka így foglalta össze életfilozófiáját: „Lássa, Mamika, a cigántó is lehet tanúni, hogy ne roncsuk e a mai napot azza, hogy milyen lesz a hónap. Nem lehet úgy éni, mind a Fiatalpapa ét, hogy mindig tervezett valamit, hogy mi lesz, oszt mi lett, az lett, hogy jó meghat, amikó nem tervezte, mert aszitte, hogy majd marad idő, egyszer maj éni. Csak most lehet éni, Mamika, majd nem lehet.”
A lányka azzal hálálta meg a Mamika jóságát, hogy meglopta. Szeretőt talált magának, egy leszázalékolt traktoristát, de annak csak akkor kellett a nő, ha vitt neki pálinkát. Hát a Mamikának a kamrájában volt pálinka, a lányka azt apránként elhordta. Ő nem ivott, a férje sem, aki paraszt volt, meg nem is a hites ura, hanem csak együtt laktak, büdös volt neki a munka, mint a négernek, és még a csokit és a kekszet is elette a kisebbik lánya elől. A Mamika észrevette, hogy fogy a pálinkája, nem hagyta szó nélkül, de nem csapott nagy patáliát miatta, a lányka meg igyekezett kiengesztelni. Ha volt pénze – mert néha kapott idénymunkát, meg egy ideig az idősek otthonában takarított és mosogatott –, vett a Mamikának kávét meg csokoládés kekszet. Apropó, pálinka. Mamika apja úgy tartotta, hogy az a legjobb beruházás, hiszen a barack lehullik a fáról, a szilvát meg csak le kell rázni, aztán a cefrét kifőzetni, és az elspájzolt pálinka nem veszít értékéből, mindig pénzzé lehet tenni. Mutatkozott is kereslet iránta a faluban, szinte mindenki alkoholista volt.
A papok is megitták a magukét, meg a fehérnépet sem vetették meg, szakácsnőt tartottak, az volt a szeretőjük, de szorgalmasan látogatták a faluban az özvegyasszonyokat meg a férjezetteket is, azt beszélték, hogy a papnak sok gyermeke van a faluban. Bátran tehették, mert megvolt a bűnbocsánat receptje: meggyónták a bujálkodást a másik papnak, az meg feloldozta őket, és így történt ez viszont is.
A lányka idősebb lánya felköltözött Pestre, ott talált magának egy négert, akár a nagyanyja, aki rávette a drogra és a kurválkodásra. Ő már elveszett az anyja számára, majd a Mamika is, végül a lusta élettársa is. Ez már olyan tragikus zárása a regénynek, hogy nem részletezhetem. Helyette idézek még egy rövid részletet a regény derekáról: „Az apám az mesét, de meghat, olyan régen, hogy nem emlékszem, mirő mesét, a patakkanyarró, biztos arró, ahó laktak a cigánok, hogy milyen vót, amikó este nótáztak meg verekettek, mer valaki ecsábította a másiknak a jányát. De má nem emlékszek, mer régen vót, nem is a jányát, hanem a feleségit, az meg a cigánokná szent, hogy olyat nem lehet csinányi, mer megmurdel, aki ilyet csiná, és vót is ott halál, de a rendőrök nem tanáták a tettest, mer mindenki tutta, hogy megérdemőte, aki meghat. Ez a szabály, ha ezt a szabályt nem tárcsák be, akkó bármi történhet, mindenki összefekhet fűve-fává. A cigánokná megvan, hogy mit lehet csinányi, oszt minek mi az ára, ha csinálod, mer pont abba szeretté bele, akibe nem vót engedve, mer egy másik ember asszonya vót, addig csináhatod, amíg ki nem derű, oszt meg kő bűnhőnni, nem úgy van, mind a parasztokná, hogy válás, meg emegyek, meggyónom a papná, egyik pap a másik papná.”
Igaza van Háy Jánosnak, roncsolt életekről csak roncsolt nyelven lehet megszólalni.
Háy János: Mamikám. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2021
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség decemberi számában)
Eddig ismeretlen felvidéki szerző könyve – ezzel az ajánlással kaptam kézhez Szigety Péter Birinéninek szeretettel című művét. Izgatott voltam, ugyanis fogalmam sem volt, mire számíthatok, s az első gyors átlapozás után kíváncsiságom még inkább fokozódott. Az viszont már akkor biztosnak tűnt, hogy különös könyv akadt a kezem ügyébe.
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.
A regény szerkezete nagymértékben hasonlít a lapunk júliusi számában ismertetett Végzetes ígéret című Angela Marsons-krimire, amely ráadásul ugyanúgy 2018-ban jelent meg először, mint Carmen Mola regénye. Mindkét műben egy nő a nyomozóegység rátermett parancsnoka, mindkettőjük csapata egy új taggal gyarapodik, akit a többiek nehezen fogadnak be, mindkét regényben különös részletek derülnek ki a nyomozók magánéletéből.