Nem tűnt különösebben érdekfeszítőnek Chris Carter regényének kezdete, azt hittem, csalódnom kell az egész műben. Egy fiatal, halálra kínzott nő holttestét fedezi fel egy éjjeli kerékpáros egy elhagyatott helyen, a rendőrség megállapítja, hogy a póz, amibe helyezték a hullát, valami üzenetet hordozhat, meg a környék is beszédes lehet, noha nem maradt az elkövető után semmi árulkodó nyom. A két nyomozó – Carter állandó karakterei – hamarosan rájön, hogy az áldozat testén vágóeszközökkel és korbáccsal okozott sérülések száma is jelentéssel bír, és sejtik, hogy ennek a gyilkosságnak bizony folytatása lesz. Az elkövető pedig egyszerre nagyon óvatos és vakmerő, kommunikál a maga módján a rendőrséggel, cselekedeteivel arra ösztönzi a hatóságot, hogy mielőbb kapja el, mint hajdanán tette Hasfelmetsző Jack meg később a zodiákus gyilkos a maga idejében, aki kódolt leveleket intézett a hatósághoz, a szektás Sam fia meg az ABC-gyilkos, aki arról kapta elnevezését, hogy áldozatai vezeték- és keresztnevének, illetve a gyilkosság helyszínének kezdőbetűi sorra megegyeztek. Itt van még A bárányok hallgatnak gyilkosának ihletője, Gary Heidnik, aki fekete nőket tartott fogva pincéjében, és a megölt társaik húsával etette őket a menetrendszerű kínzások közt, meg a harminc nő meggyilkolását beismerő Ted Bundy és a nekrofil sorozatgyilkos Edmund Kemper. A regényben szereplő sorozatgyilkos mintha ezen bűnözők lényegének az összegzése lenne, megfűszerezve egyéb sorozatgyilkosok esszenciájával.
Az első áldozat testében szöveges üzenetet hagyott a gyilkosa, ennek az aláírása a regény címét adó A nevem: Halál. Címnek eléggé triviális, ám végül fény derül rá, hogy minden betűjének komoly jelentése és külön üzenete van. A bizonyítékot a holttest boncolása fedi fel, ez a rész Robin Cook Genezis című krimijébe is simán beilleszkedhetne. Nemcsak azért, mert ott is, itt is egy munkamániás, alvászavarban szenvedő nő a boncmester, hanem az epizód hangulata is nagyon hasonló. Ez is megtorpantott Carter regényének olvasásában, de aztán elkapott a történet lendületének gépszíja, faltam a fejezeteket. Meglepő volt, hogy az eddig hét köteten át futtatott nyomozó nem detektívzseni, hanem ésszel és szorgalommal megáldott rendőr, az átlagosnál nagyobb tűrőképességgel, igyekezettel megáldott férfi, aki nagyon érti a szakmáját. A társa – minden amerikai krimiben van társa a nyomozónak – nem sokat lendít a nyomozáson, de biztosnak tűnő támasza a nyomozónak, a főnökük viszont dramaturgiailag felesleges, van csupán, mert lennie kell, ott a helye a regényben. Hogy miért, az nemigen derül ki, a sorozat indításakor lehetett fontosabb személy.
A nyomozók elvannak a saját problémáikkal, a regény fókuszába az elkövető kerül, akihez két, időben elkülönített szál vezet. Ezek a szálak évtizedek alatt összefonódtak, pontosabban megszűntek külön szálként működni, a felfedezett áldozatok száma csupán felszínét képezte a sorozatgyilkosságok áldozatai számának. A regényben három elkövetés leírása olvasható, mindegyik megrendítően brutális, ocsmány. De van bennük (gonosz) fantázia. Ha film készülne a regényből, aligha nézném meg, a képernyőn még undorítóbb a darabolós (slasher) horror. Ez a regény ugyan lényegében egy jól kiagyalt thriller, de néhány fejezet olvasását nem javasolnám labilis idegzetű olvasóknak. Pedig Carter, mondhatni, „pedagógiai” indíttatásból írta a művét, azt kívánta bemutatni általa, hogy miként manipulálható a személyiségfejlődés, és hogyan válik áldozatból elkövető, a társadalom miért marad süket a szociális áldozatok segélykiáltásai iránt. Szemléletes példa, hogy a regényben egy apa egy gyilkosnál megrendeli „mihaszna” fia eltüntetését, és a hatóság még nyomozni sem kezd utána. Nem a rendőrség hibája, kétségtelenül, hiszen senki sem jelentette be a gyerek eltűnését, de az olvasóban felmerül a kétség: mire is képes a közösség és a hatóság? Együtt és külön.
A szerző nem azonos az X-aktákat kifundáló televíziós producerrel és rendezővel, forgatókönyvíróval, mindössze névrokonok. A regényíró Chris Carter Brazíliában született és nevelkedett, majd az Amerikai Egyesült Államokba költözött, ahol évekig kriminálpszichológusként dolgozott. Később több zenekarban gitározott, Angliában hivatásos muzsikusként kísért számos hírességet. Végül zenei pályafutását hátrahagyva, az írásnak szentelte magát.
Chris Carter: A nevem: Halál. Fordította Szabó István. General Press, Budapest, 2021.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. szeptember 18-i számában)
Gion Nándor a vajdasági magyar irodalom neoavantgárd törekvéseinek egyik szuverén tehetségeként tűnt fel a hatvanas évek elején, a ma már irodalomtörténeti jelentőségű újvidéki Új Symposion folyóirat alkotói körében. Kísérletező kedve azonban nem korlátozódott az újszerű formatechnikák kialakítására, hanem konfliktushelyzeteket is bátran vállalva törekedett a vajdasági magyar élet történelmi múltjának és mindenkori jelenének az ábrázolására, azoknak a személyes sorsokat alakító társadalmi folyamatoknak a kegyetlen valósághűséggel való megjelenítésére, melyek az élet útját alakítják.
A regény címe morbid és megdöbbentő. Ugyan mi az, amiért megérné meghal ni? Az antikvitásban, a romantikában, a hazafias eufória közepette léteztek olyan eszmék, amelyek szerint az önfeláldozás erkölcsileg méltányolt cselekedetnek számított, de akkor is úgy, ha más áldozta fel az életét valamiért. De miért áldozná életét bárki is a jelenben?
Mint egy segélykiáltás, úgy törnek fel a női lélek legmélyéről Póda Erzsébet melankolikus történetei. Ez a karcsú kötet mérhetetlen súllyal telepszik az olvasóra, a sorok felfejtése közben mellkasunkon érezzük az erőszak és az agresszió nyomását. Ez a fojtogató atmoszféra árad a kötetegészből, emiatt észleljük úgy, hogy ennek a könyvnek mélyfekete az alapszíne.
Hogyan érkezik? A sokszor föltett kérdésre van egy átírt tréfából merített válaszom. Egy-két órával éjfél után zörgetnek Károly bátyánk ablakán. Az öreg még mély álmát fogyasztja, de nagy nehezen megébred, föltápászkodik, kinéz, kiszól, ki az, kérdi. Én vagyok, Károly bá’. Van-e bíbor tintája? Az öreg elkanyarítja a szót, kihajít valami kézre állót az ablakon, majd visszafekszik.
Eddig ismeretlen felvidéki szerző könyve – ezzel az ajánlással kaptam kézhez Szigety Péter Birinéninek szeretettel című művét. Izgatott voltam, ugyanis fogalmam sem volt, mire számíthatok, s az első gyors átlapozás után kíváncsiságom még inkább fokozódott. Az viszont már akkor biztosnak tűnt, hogy különös könyv akadt a kezem ügyébe.
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.