Fekete J. József: Két férfi élete

2021. március 10., 07:58

Igencsak bonyolult az apák és fiaik viszonya, maszkulin önérzetük hol irigységbe, hol rivalizálásba fordul, vagy egyenesen gyűlöletbe torkollik. Így van ez a világ kezdetétől fogva. A görögöknél Kronosz, Uranosz fia kiherélte az apját, majd sorra lenyelte saját fiait, nehogy úgy járjon, mint az apja. Egyik gyermeke, Zeusz egy csel folytán megmenekült, majd megmérgezte Kronoszt, aki visszaöklendezte lenyelt gyermekeit. Segítségükkel Zeusz legyőzte apját és a titánokat, Kronoszt a pokol legmélyére vetette, később megkegyelmezett neki, és az üdvözült halottak fejedelmévé tette meg. Más mitológiák szerint maga az életerő is vad és zabolátlan, végeredményben pusztító. A világ teremtője, Brahmá, az indiai mitológia szerint haragjában hozta létre gyermekét, aki emésztő lángsugár alakjában tört elő homlokából, majd a tűz alakot öltött: gyermek lett belőle, fiú. Fékezhetetlenül vad volt, pusztító erő lakott benne. Brahmá a Rudra, vagyis az Ordító nevet adta neki, és meghagyta, sokasodjon, minden teremtett dologban otthona legyen, hisz ő az életteremtő. A Rudra által életre hívott teremtmények azonban hozzá hasonlatosan szilajok és féktelenek voltak, emésztő tűzvészhez hasonlatos indulatuk pusztulással fenyegette a világot.

Bizony, a mítoszok sem helyezik szívderítő dekoráció közé az apák és fiaik túldimenzionált viszonyát. Az apa a törvény, amelyet be kell tartani, az apa a biztonság, amely védelmezi a családot, az apa a hatalom, amely biztosítja az életet, az apa az erő, amely megteremti a gyerekek jólétét… az apa olyan ideál, amely iránt a fiúk vágyódnak, el egészen addig, hogy annak társadalmi szerepe betöltésének érdekében az apát letaszítják trónusáról, álljon az akár a családi otthonban vagy az uralkodóházban. Tanítómesterünk, a történelem, számolatlanul tárja elénk az utódlás mitologikus kegyetlenséggel végrehajtott példáit, egyfelől amikor a trónuskövetelő irtja ki ádáz elkeseredéssel felmenőjét, másfelől pedig, amikor a trónra lépő gyilkoltatja le a számításba jövő utódot. A Biblia is ad erre példát: Heródes Jézus megszületésének hírére ebbéli megfontolásból mészároltatja le a két évnél fiatalabb fiúgyerekeket, a későbbi aprószenteket.

Bognár Antal legutóbbi regényének szereplői nem mitikus héroszok, nem is a társadalom kiemelt fontosságú szereplői, Jákó Béla nyugalmazott kézbesítő, a fia pedig adásrendező egy hírgyárban. Kettejük egymás iránti ambivalens viszonyának mozaiktörténete a Mesés éveink „elképzelt regénye”. Az elbeszélő diákéveiben nem szeretett volna vakációzás helyett régészeti ásatásokon segédkezni, szájharmonikázni, sakkozni, egyszóval semmit, amit apja elvárt tőle. Gyűlölte apja kappanhangját, amelyen akkor szólalt meg, ha valami rosszban sántikált, hogy más hölgyekhez is eljárt tűbe fűzni a cérnát, amiért a felesége lepedőakrobatának titulálta. Nem akart megfelelni az apai elvárásoknak, egyes apai gesztusoktól pedig kimondottan viszolygott. Amikor meg a mesés évek végén az apán elharapódzik a demencia, a fiú sorra megbocsátja annak gyűlölt hibáit… és elkezdi felismerni a sajátjait.

Furcsa könyv a Mesés éveink, engem egyszerre vonzott és taszított. Éppen valami mást olvastam, amikor meghozta a kézbesítő (!), így csak belekezdtem az elejébe. Majd letettem, és huzamos ideig felé sem néztem. Amikor újra nekiveselkedtem, képtelen voltam letenni. A rövid szövegtömbök elkezdtek struktúrába rendeződni, és történeteket alkotni. Mintha tükör ereszkedett volna elém, látni kezdtem mindazokat a már szégyenlett jeleneteket, az apa és fiú közti viszony során megképződő eseményeket, félreértéseket, félremagyarázásokat, sunyiságokat, amelyeket a jelen igyekszik az emlékezet mélyére horgonyozni, és ahonnét az írói fikció kiszabadítja, az elbeszélés felszínére hozza őket. Tudatosult bennem, hogy mindenkinek vannak mesés évei, csip-csup, semmis történetei, amelyek összességükben egy ember életét jelentik. A teljes életét.

Vagy életének teljességét, mert az egyén élete úgy teljes, ahogy van, még ha az időskori elbutulás kitöröl is belőle epizódokat és perszónákat, alkalmatlanná tesz a közösségi életre, saját identitásunk és végső soron integritásunk megőrzésére.

Bognár Antal ebben az életregényében is hozza higgadt, kifejező elbeszélő formáját, amellyel történelmi korokat, földrajzi helyszíneket, lelkiállapotokat, érzéseket illeszt egymás mellé. Lélektanból külön ötöst érdemel.

Meg kell említenem, hogy a szerző a szövegen túl is „benne van” a kötetben, a címlapon szereplő objektum és a hátsó borítón látható fotó is az ő alkotása.

Végezetül a kiadóról: hibátlan munkát végzett, csupán a hátsó fülszövegbe csúszott be egy betűhiány, ami nem először fordul elő a Napkútnál. Meg a kötéshez hagyhatott volna kevéssel több papírt, mert így szinte szét kell feszegetni egymástól a lapokat, ami kényelmetlenné teszi az olvasást.

 

Bognár Antal: Mesés éveink. Napkút Kiadó, Budapest, 2020.

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. február 20-i számában)