Igencsak bonyolult az apák és fiaik viszonya, maszkulin önérzetük hol irigységbe, hol rivalizálásba fordul, vagy egyenesen gyűlöletbe torkollik. Így van ez a világ kezdetétől fogva. A görögöknél Kronosz, Uranosz fia kiherélte az apját, majd sorra lenyelte saját fiait, nehogy úgy járjon, mint az apja. Egyik gyermeke, Zeusz egy csel folytán megmenekült, majd megmérgezte Kronoszt, aki visszaöklendezte lenyelt gyermekeit. Segítségükkel Zeusz legyőzte apját és a titánokat, Kronoszt a pokol legmélyére vetette, később megkegyelmezett neki, és az üdvözült halottak fejedelmévé tette meg. Más mitológiák szerint maga az életerő is vad és zabolátlan, végeredményben pusztító. A világ teremtője, Brahmá, az indiai mitológia szerint haragjában hozta létre gyermekét, aki emésztő lángsugár alakjában tört elő homlokából, majd a tűz alakot öltött: gyermek lett belőle, fiú. Fékezhetetlenül vad volt, pusztító erő lakott benne. Brahmá a Rudra, vagyis az Ordító nevet adta neki, és meghagyta, sokasodjon, minden teremtett dologban otthona legyen, hisz ő az életteremtő. A Rudra által életre hívott teremtmények azonban hozzá hasonlatosan szilajok és féktelenek voltak, emésztő tűzvészhez hasonlatos indulatuk pusztulással fenyegette a világot.
Bizony, a mítoszok sem helyezik szívderítő dekoráció közé az apák és fiaik túldimenzionált viszonyát. Az apa a törvény, amelyet be kell tartani, az apa a biztonság, amely védelmezi a családot, az apa a hatalom, amely biztosítja az életet, az apa az erő, amely megteremti a gyerekek jólétét… az apa olyan ideál, amely iránt a fiúk vágyódnak, el egészen addig, hogy annak társadalmi szerepe betöltésének érdekében az apát letaszítják trónusáról, álljon az akár a családi otthonban vagy az uralkodóházban. Tanítómesterünk, a történelem, számolatlanul tárja elénk az utódlás mitologikus kegyetlenséggel végrehajtott példáit, egyfelől amikor a trónuskövetelő irtja ki ádáz elkeseredéssel felmenőjét, másfelől pedig, amikor a trónra lépő gyilkoltatja le a számításba jövő utódot. A Biblia is ad erre példát: Heródes Jézus megszületésének hírére ebbéli megfontolásból mészároltatja le a két évnél fiatalabb fiúgyerekeket, a későbbi aprószenteket.
Bognár Antal legutóbbi regényének szereplői nem mitikus héroszok, nem is a társadalom kiemelt fontosságú szereplői, Jákó Béla nyugalmazott kézbesítő, a fia pedig adásrendező egy hírgyárban. Kettejük egymás iránti ambivalens viszonyának mozaiktörténete a Mesés éveink „elképzelt regénye”. Az elbeszélő diákéveiben nem szeretett volna vakációzás helyett régészeti ásatásokon segédkezni, szájharmonikázni, sakkozni, egyszóval semmit, amit apja elvárt tőle. Gyűlölte apja kappanhangját, amelyen akkor szólalt meg, ha valami rosszban sántikált, hogy más hölgyekhez is eljárt tűbe fűzni a cérnát, amiért a felesége lepedőakrobatának titulálta. Nem akart megfelelni az apai elvárásoknak, egyes apai gesztusoktól pedig kimondottan viszolygott. Amikor meg a mesés évek végén az apán elharapódzik a demencia, a fiú sorra megbocsátja annak gyűlölt hibáit… és elkezdi felismerni a sajátjait.
Furcsa könyv a Mesés éveink, engem egyszerre vonzott és taszított. Éppen valami mást olvastam, amikor meghozta a kézbesítő (!), így csak belekezdtem az elejébe. Majd letettem, és huzamos ideig felé sem néztem. Amikor újra nekiveselkedtem, képtelen voltam letenni. A rövid szövegtömbök elkezdtek struktúrába rendeződni, és történeteket alkotni. Mintha tükör ereszkedett volna elém, látni kezdtem mindazokat a már szégyenlett jeleneteket, az apa és fiú közti viszony során megképződő eseményeket, félreértéseket, félremagyarázásokat, sunyiságokat, amelyeket a jelen igyekszik az emlékezet mélyére horgonyozni, és ahonnét az írói fikció kiszabadítja, az elbeszélés felszínére hozza őket. Tudatosult bennem, hogy mindenkinek vannak mesés évei, csip-csup, semmis történetei, amelyek összességükben egy ember életét jelentik. A teljes életét.
Vagy életének teljességét, mert az egyén élete úgy teljes, ahogy van, még ha az időskori elbutulás kitöröl is belőle epizódokat és perszónákat, alkalmatlanná tesz a közösségi életre, saját identitásunk és végső soron integritásunk megőrzésére.
Bognár Antal ebben az életregényében is hozza higgadt, kifejező elbeszélő formáját, amellyel történelmi korokat, földrajzi helyszíneket, lelkiállapotokat, érzéseket illeszt egymás mellé. Lélektanból külön ötöst érdemel.
Meg kell említenem, hogy a szerző a szövegen túl is „benne van” a kötetben, a címlapon szereplő objektum és a hátsó borítón látható fotó is az ő alkotása.
Végezetül a kiadóról: hibátlan munkát végzett, csupán a hátsó fülszövegbe csúszott be egy betűhiány, ami nem először fordul elő a Napkútnál. Meg a kötéshez hagyhatott volna kevéssel több papírt, mert így szinte szét kell feszegetni egymástól a lapokat, ami kényelmetlenné teszi az olvasást.
Bognár Antal: Mesés éveink. Napkút Kiadó, Budapest, 2020.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. február 20-i számában)
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.
A regény szerkezete nagymértékben hasonlít a lapunk júliusi számában ismertetett Végzetes ígéret című Angela Marsons-krimire, amely ráadásul ugyanúgy 2018-ban jelent meg először, mint Carmen Mola regénye. Mindkét műben egy nő a nyomozóegység rátermett parancsnoka, mindkettőjük csapata egy új taggal gyarapodik, akit a többiek nehezen fogadnak be, mindkét regényben különös részletek derülnek ki a nyomozók magánéletéből.
Silling István, a nyugat-bácskai nyelvjárások és népélet avatott kutatója új összefoglalással jelentkezett, melyben szülőfaluja, Kupuszina máig megőrzött hagyományos viseletét mutatja be. A témára vonatkozó több mint négy évtizedes gyűjtéseinek eredményét sajátos módon dolgozta fel és adta közre: könnyen kezelhető, áttekinthető szótár formájában.