X. Leó pápa alatt ért tetőpontjára a reneszánsz egyház dölyfös, dőzsölő uralma, a pápa is búcsúcédulákat árult, ez a bűnbocsánati lehetőség az egyházi hatalom legjövedelmezőbb üzletágának számított. Az üdvösséggel való kereskedéssel szemben indult el a reformáció, és ezáltal lettek Luther Márton és a pápa esküdt ellenségek.
X. Leó 1521-ben kiadott egy bullát, amelyben megtiltotta, hogy Róma éjszakára sötétbe boruljon. A templomokat, az épületeket és az utcákat ki kell világítani, és elegendő mennyiségű olajat kell biztosítani a mécsesekbe, kellő mennyiségű gyertyát kell tartalékolni a feladathoz. A bulla szerint Róma „soha, soha, de soha” nem maradhat kivilágítatlan. A háromszoros tiltás valami nagy feszültségről árulkodik, és az is felettébb gyanús, hogy a rendelet kiadása után kilenc nappal az egyházfő visszaadta lelkét a teremtőnek. Könnyen meglehet, hogy megmérgezték, ami nem ment ritkaságszámba a középkorban. A Róma éjszakai kivilágításáról szóló pápai utasítást soha nem vonta vissza az egyház. A sötétség távoltartása mintha nagyobb súllyal bírt volna az egyszerű éjszakai parádénál.
A sokáig indoklás nélkül alkalmazott rendelet megalkotásának okáról ötszáz évvel később, 2015 februárjában hullhatott le a lepel, amikor egy természeti katasztrófa miatt 24 órára kiestek az üzemből a Rómát ellátó villamos erőművek, és Donato Carrisi olasz író, forgatókönyvíró, filmrendező regényében – az árnyak kiléptek a sötétségből.
A főhős, a penitenciárius rendhez tartozó Marcus személye egy trilógiát fog egybe, A lelkek ítélőszéke, A sötétség vadásza után jelent meg Az árnyak mestere. Az egyházi bűnvadász mellett föltűnik egy világi nyomozó is, Sandra, a bűnügyi helyszínelők fotográfusa. Mindketten azokat az anomáliákat keresik a helyszíneken, amelyek elvezethetnek a bűncselekmény megoldásához.
A penitenciárius egyházi rend a lelki élet felügyelője és elbírálója olyan esetekben, amikor a bűnösről nem vallanak jogi bizonyítékok, és a bűnei olyan súlyosak, hogy csupán a pápa adhat rájuk feloldozást. Tehát nem csip-csup ügyekben jár el. Az Apostoli Penitenciáriát vezető bíboros ily módon a pápa helyettese, aki nem veszíti el ezt a beosztását a pápa halálával.
Marcus már amnéziával lép be a trilógiába, a különböző jelekből, nyomokból kell kiderítenie, hogy voltaképpen kicsoda is ő. A harmadik részben tisztában van kilétével, ám egy rövid távú emlékvesztés miatt képtelen felidézni, hogy mi történt vele a közelmúltban. Miközben újra önmaga nyomába ered, föltárul előtte a bűncselekmények sora, kezdve a gyerekrablástól a kínhalálra vetettek során keresztül egy bűnös szekta működéséig.
Nem vegytiszta krimi a trilógia zárókötete sem, a történéseket övező misztikus szál a thriller elemeivel gazdagítja az elbeszélést, kicsit hasonlít a skandináv krimikre.
Elképesztő, hogy mire képes egy özönvízerejű esőzés és egy 24 órás áramkiesés együtt: részben lerombolja Rómát, amelynek új urai lesznek, olyanok, akik emberek voltak, de a sötétségben valami mássá váltak, az árvíz pedig rengeteg szennyet magával sodor, miközben még többet a felszínre hoz, feltárja még az egyházat is behálózó emberi bűnöket is.
Donato Carrisi: Az árnyak mestere. Fordította Kajsza Krisztina. General Press, Budapest, 2020.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. május 15-i számában)
A regény címe morbid és megdöbbentő. Ugyan mi az, amiért megérné meghal ni? Az antikvitásban, a romantikában, a hazafias eufória közepette léteztek olyan eszmék, amelyek szerint az önfeláldozás erkölcsileg méltányolt cselekedetnek számított, de akkor is úgy, ha más áldozta fel az életét valamiért. De miért áldozná életét bárki is a jelenben?
Mint egy segélykiáltás, úgy törnek fel a női lélek legmélyéről Póda Erzsébet melankolikus történetei. Ez a karcsú kötet mérhetetlen súllyal telepszik az olvasóra, a sorok felfejtése közben mellkasunkon érezzük az erőszak és az agresszió nyomását. Ez a fojtogató atmoszféra árad a kötetegészből, emiatt észleljük úgy, hogy ennek a könyvnek mélyfekete az alapszíne.
Hogyan érkezik? A sokszor föltett kérdésre van egy átírt tréfából merített válaszom. Egy-két órával éjfél után zörgetnek Károly bátyánk ablakán. Az öreg még mély álmát fogyasztja, de nagy nehezen megébred, föltápászkodik, kinéz, kiszól, ki az, kérdi. Én vagyok, Károly bá’. Van-e bíbor tintája? Az öreg elkanyarítja a szót, kihajít valami kézre állót az ablakon, majd visszafekszik.
Eddig ismeretlen felvidéki szerző könyve – ezzel az ajánlással kaptam kézhez Szigety Péter Birinéninek szeretettel című művét. Izgatott voltam, ugyanis fogalmam sem volt, mire számíthatok, s az első gyors átlapozás után kíváncsiságom még inkább fokozódott. Az viszont már akkor biztosnak tűnt, hogy különös könyv akadt a kezem ügyébe.
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.