X. Leó pápa alatt ért tetőpontjára a reneszánsz egyház dölyfös, dőzsölő uralma, a pápa is búcsúcédulákat árult, ez a bűnbocsánati lehetőség az egyházi hatalom legjövedelmezőbb üzletágának számított. Az üdvösséggel való kereskedéssel szemben indult el a reformáció, és ezáltal lettek Luther Márton és a pápa esküdt ellenségek.
X. Leó 1521-ben kiadott egy bullát, amelyben megtiltotta, hogy Róma éjszakára sötétbe boruljon. A templomokat, az épületeket és az utcákat ki kell világítani, és elegendő mennyiségű olajat kell biztosítani a mécsesekbe, kellő mennyiségű gyertyát kell tartalékolni a feladathoz. A bulla szerint Róma „soha, soha, de soha” nem maradhat kivilágítatlan. A háromszoros tiltás valami nagy feszültségről árulkodik, és az is felettébb gyanús, hogy a rendelet kiadása után kilenc nappal az egyházfő visszaadta lelkét a teremtőnek. Könnyen meglehet, hogy megmérgezték, ami nem ment ritkaságszámba a középkorban. A Róma éjszakai kivilágításáról szóló pápai utasítást soha nem vonta vissza az egyház. A sötétség távoltartása mintha nagyobb súllyal bírt volna az egyszerű éjszakai parádénál.
A sokáig indoklás nélkül alkalmazott rendelet megalkotásának okáról ötszáz évvel később, 2015 februárjában hullhatott le a lepel, amikor egy természeti katasztrófa miatt 24 órára kiestek az üzemből a Rómát ellátó villamos erőművek, és Donato Carrisi olasz író, forgatókönyvíró, filmrendező regényében – az árnyak kiléptek a sötétségből.
A főhős, a penitenciárius rendhez tartozó Marcus személye egy trilógiát fog egybe, A lelkek ítélőszéke, A sötétség vadásza után jelent meg Az árnyak mestere. Az egyházi bűnvadász mellett föltűnik egy világi nyomozó is, Sandra, a bűnügyi helyszínelők fotográfusa. Mindketten azokat az anomáliákat keresik a helyszíneken, amelyek elvezethetnek a bűncselekmény megoldásához.
A penitenciárius egyházi rend a lelki élet felügyelője és elbírálója olyan esetekben, amikor a bűnösről nem vallanak jogi bizonyítékok, és a bűnei olyan súlyosak, hogy csupán a pápa adhat rájuk feloldozást. Tehát nem csip-csup ügyekben jár el. Az Apostoli Penitenciáriát vezető bíboros ily módon a pápa helyettese, aki nem veszíti el ezt a beosztását a pápa halálával.
Marcus már amnéziával lép be a trilógiába, a különböző jelekből, nyomokból kell kiderítenie, hogy voltaképpen kicsoda is ő. A harmadik részben tisztában van kilétével, ám egy rövid távú emlékvesztés miatt képtelen felidézni, hogy mi történt vele a közelmúltban. Miközben újra önmaga nyomába ered, föltárul előtte a bűncselekmények sora, kezdve a gyerekrablástól a kínhalálra vetettek során keresztül egy bűnös szekta működéséig.
Nem vegytiszta krimi a trilógia zárókötete sem, a történéseket övező misztikus szál a thriller elemeivel gazdagítja az elbeszélést, kicsit hasonlít a skandináv krimikre.
Elképesztő, hogy mire képes egy özönvízerejű esőzés és egy 24 órás áramkiesés együtt: részben lerombolja Rómát, amelynek új urai lesznek, olyanok, akik emberek voltak, de a sötétségben valami mássá váltak, az árvíz pedig rengeteg szennyet magával sodor, miközben még többet a felszínre hoz, feltárja még az egyházat is behálózó emberi bűnöket is.
Donato Carrisi: Az árnyak mestere. Fordította Kajsza Krisztina. General Press, Budapest, 2020.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. május 15-i számában)
Károly Dorina Nős tények című kötetében arról szól, hogyan lehet jelen lenni s e jelenlétben a másikkal kapcsolatot teremteni egy olyan világban, ahol a gesztusok annyira telítődtek, hogy már csak a testiség ragadható meg belőlük, s ahol a „most” dekódolásához egy végtelenül összetett és ugyanakkor töredezett térben kell tájékozódni.
Kemény, sötét és hideg világ a vikingek kora. Erősnek, elszántnak és persze okosnak kell lenni ahhoz, hogy az ember életben maradhasson ilyen zord körülmények között. Hát még, ha egy ismeretlen és kegyetlen tüzet okádó fenevad is megjelenik rögtön az első fejezetben, ami nem kímél senkit és semmit. Így a történet sárkánytámadást túlélő hősei számára nem marad más, mint az addigi életüket tönkretevő tűzokádó nyomába eredni, és leszámolni vele.
Amint világossá válik, hogy az emberiségnek befellegzett, ha a Föld elpusztítását már nem lehet meg nem történtté tenni, legalább egy számvetés erejéig szembe kell néznünk önmagunkkal: hol mit rontottunk el? Miért pusztít többet, mint amennyit épít az ember? Miért törvényszerű, hogy a fejlődés ütemével megegyező sebességgel közeledik a megsemmisülés? Menthető-e még a helyzet? Ezen kérdések megválaszolására tesz nagyon szép kísérletet legújabb regényében Horváth László Imre.
Petőfi élettörténetének hasonlóan provokatív, olykor szélsőséges megítéléséből éppúgy nem volt hiány az elmúlt 170 esztendőben, mint közhelyekig ismételt értékeléséből (az utóbbiból volt több), ami azt jelenti, hogy szuperlatívuszokban beszélünk róla ma is: ő a legismertebb magyar költő, a legtehetségesebb géniusz, a legnagyobb forradalmár, akinek hatásköre már életében túllépte az irodalom színterét. Így idén és 2023-ban, a költő születésének 200. évfordulójának ünneplésekor nemcsak az irodalmi szerepvállalására helyeződik kiemelt figyelem, hanem a kulturális emlékezet szempontjából is
A bináris sémák által meghatározott világunkban már képtelenség bármit is végleteit figyelmen kívül hagyva megítélni vagy magyarázni, így maga az irodalom és annak kisebb-nagyobb részei is mind ellentétpárok köré szerveződnek. Erre a szilárd talajra épül az irodalmi gondolkodás egyik legjelentősebb szeleteként megmutatkozó dekonstrukciós olvasáselmélet, vagy a magának egyre nagyobb hírnevet szerző fantasyirodalom, amely a képzelet és a valóság végeláthatatlan ütköztetésében képződik meg.
Új kiadásban került a könyvesboltokba Böszörményi Zoltán Regál című regénye, amit az első megjelenés óta több nyelvre is lefordítottak. (Egyebek közt angol, francia, német, román, lengyel és orosz nyelven is eljutott az olvasókhoz.) Mivel a mű tartalma reflektál a megbolydult világ körülöttünk zajló jelenségeire, mindenképpen érdemes ismételten is szót ejteni a kötetről.
A Katharok látásmódja alapvetően sötét, de csak azért, hogy még jobban vágyjunk a képek sötét függönye mögötti fényre. Alaptapasztalata a pesszimizmus lehetne, ha nem gondolnám azt, hogy ez a pesszimizmus csak egy nagyobb optimizmus leple. A mások által közvetített világközöny is láthatóan napi élménye a költőnek, amit az emberek saját létezésük iránti közönyének lehetne nevezni, és amiből Halmosi, mintha fel akarná rázni őket, és mivel mással, mint a megrázó verseivel...
Andrew Leatherbarrow brit fotós, grafikus és megszállott Csernobil-kutató, gyermekkora óta foglalkoztatja a katasztrófa. Miután minden hozzá kapcsolódó, angol nyelven fellelhető könyvet elolvasott, úgy érezte, bár idővel egyre jobban megértette a nukleáris rendszerek működését, azok szaknyelvét, laikusok számára ezek befogadhatatlan és átláthatatlan szövegek.
Péter Beáta több esetben is reflektál arra a változásra, mely a megromláshoz, az emberi lélek elszegényedéséhez vezet – a rohanó, türelmetlen „világhoz most valami egyéb talál” (A szőnyegkészítő), a fejlődéshez szükséges elektronikai eszközök egyúttal megvonják tőlünk azt a varázslatot, amire csakis az emberi lény képes: érezni és csodálni az önkeresés minden pillanatát.
Kapcsolatunk a múlt rejtélyeivel legtöbbször az irodalom bugyrain keresztül válik reflektálttá, jelentőssé, és ebben a pozíciójában elfelejthetetlenné is. A jelent, az aktuális jelenségeket a múltbéli (lejegyzett) történetek révén igyekszünk megérteni; szükségünk van kapaszkodókra, s így mindent: a szenvedést és a (pillanatnyi) boldogságot is viszonyrendszerekben vizsgáljuk.