Érdekes, hogy mennyire szeretnek írni az orvosdoktorok. És jól is megy nekik a szavakkal bíbelődés. Elsőként talán Németh László jut eszünkbe, vagy éppen Csáth Géza, esetleg Csehov, Stanisław Lem meg Polcz Alaine. Nálam listavezető Benedek István, mert nagyon fiatalon olvastam tőle az Aranyketrec című könyvét, amely alaposan lehorgonyzott olvasmányélményeim közt. Ha viszont valami általánosabb, nemzetközi népszerűségi listára gondolunk, az orvos írók között kétségtelenül Robin Cook áll jelenleg élen. Írt vagy 30 regényt, de ma is, 81 éves korában is orvosnak tartja magát, nem pedig írónak. Könyveiben viszont eredményesen elegyíti a két szakmáját. Témái a közegészségügyi, orvostudományi eredményekbe szőtt bűncselekmények és azok leleplezése. Úgy tűnik, mintha a bűnügyek és a (magán)nyomozások csupán ürügyként szolgálnának, hogy az író az orvostudomány friss eredményeit népszerűsítse, esetleg összeesküvés-elméletekről rántsa le a leplet, és rámutasson, az orvostársadalomnak is megvannak a maga fekete bárányai. Mindezekből ítélve arra gondoltam, hogy a Covid-járványra adott friss reagálás a Genezis, amikor kezembe került a könyv, hiszen a járvány, a fertőzés gyakran visszaköszönő témája az írónak.
Hát, tévedtem. Nem a vírus keletkezéséről, hanem az emberi élet születéséről ír egy terjedelmes Előhangot a szerző, nem abban az értelemben, ahogy a Biblia első, azonos című könyvében olvashatunk róla, hanem feltárva a biológia pazarul összehangolt működését egy új élet létrehozásában. Lebilincselő leírás, megjelenítés. Aztán, a megfogant embriót úgy tízhetesen megöli valaki, ugyanis végez a gyermeket hordozó édesanyával. Ki sem derült volna a terhesség, ha nem kerül az anya teste hatósági boncolásra.
Itt álljunk meg egy pillanatra. Cook regényeiben visszatérő alak dr. Laure Montgomery patológus, igazságügyi szakértő, meg Jack Stapleton, ugyancsak boncnok és ugyancsak igazságügyi orvos szakértő, mellesleg férj és feleség. Mindketten szerelmesei szakmájuknak, így a regény történéseinek helye zömmel a boncterem. Az események színtere New York egyik kórházának épülettömbje, ezenkívül három bérelt lakás, egy családi otthon meg két étterem. Ezt már csak azért jegyzem meg, hogy érzékeltessem, mennyire a kórház(ak)ra összpontosította az író az eseményeket.
A főhős viszont nem a SARS-CoV-2 vírus, miként számítottam rá, hanem a DNS-alapú családfakutatás, amely már önmagában a vírushoz hasonlóan kész rejtély.
A hosszú előhang után meglódulnak az események, a regény első 160 oldalát egyetlen nap történéseinek leírása tölti ki, és hat nap múltán vége is a műnek.
Kera Jacobsen 28 esztendős, kórházban dolgozó szociális munkást holtan találják lakásában. A halál oka: kábítószer-túladagolás. Mire a hulláját megtalálja a nő kolléga- és barátnője, Medison Bryant, az olvasó már tudja, hogy a kábítószert nem saját maga juttatta szervezetébe. Másnap Medisont a metró elé löki valaki, a nő túléli a balesetet, de a következő napot már nem, a kórházban meggyilkolják. Az olvasó ebben az esetben is tudja, hogyan, csak azt nem, hogy ki a tettes. Az elkövető mindvégig szem előtt van, de mintha háttal állna az elképzelt kamerának, a regény derekáig felismerhetetlen. Kerát a renitens patológus rezidens, Aria Nichols boncolja, és felfedezi, hogy az áldozat tízhetes terhes volt – erre utalt az előhangban a genezis hosszadalmas, érzékletes leírása. Ariát az apja, majd a mostohaapja is zaklatta, ezért a nő hadilábon áll a teljes férfitársadalommal. Kera terhessége fölkorbácsolja érzelmeit, meg akarja találni a gazembert, aki teherbe ejtette, majd magára hagyta, sőt talán meg is ölte, hogy szabaduljon a kellemetlenné váló kapcsolatból. A boncolás napján felkeresi Medisont, hogy információt szerezzen a lelépett apa kilétéről. Ehelyett szenzációs ötletet kap a nőtől. DNS-alapú családfakutatással nyomára lehet jutni az apának. Az ötletgazda Medison már nem tud részt venni a megvalósításban, másnap meggyilkolják.
Aria némi ártatlan hazugsággal és manipulációval rávesz egy családfakutató céget, hogy rekordidő alatt derítsen fényt az apa kilétére. Csakhogy homokszem került a gépezetbe, a vizsgált családban történt egy örökbefogadás. A DNS kimutatja a férfi létezését, de kiléte megállapításához fel kellene kutatni az adoptáló szülőket. Aria eldicsekszik főnökeinek az elért eredményekkel. Másnapra ő is halott. Tálcán kínálja föl az életét a sorozatgyilkosnak, akinek van még egy kiszemelt áldozata, a boncintézet vezetője, dr. Laure Montgomery, aki éppen kórházban fekszik, miután eltávolították mindkét mellét és petefészkeit, à la Angeline Jolie. Merénylője hiába álcázza magát parókával, vastag keretű szemüveggel, az áldozat férje egy furcsa, kevésbé valószínű módon megakadályozza a gyilkosságot. Ez a fordulat a legsántítóbb része a regények. A legerőteljesebb pedig Laure töprengése, amikor a szűrővizsgálaton a mammográfia nem mutat elváltozást, de az MR-vizsgálatkor föltűnik a mellében egy mikroszkopikus csomó, amely lehet akár jó-, akár rosszindulatú. Mindössze egy éjszaka áll rendelkezésére, hogy döntsön, a továbbiakban is anyja akar-e maradni autista kislányának és viselkedészavaros fiának, vagy magukra hagyja őket férjével egyetemben.
A regény nyelvezete teljesen mai: a férfiaknak és a nőknek egyaránt nagyon kell vigyázniuk a nyelvükre, nehogy szexistának tűnjenek, dübörögnek a számítógépes rendszerek, fortyognak az adatbázisok, villognak a mobiltelefonok, és ömlik az olvasóra a tudományos információ. Cook a felpörgetett eseményeket meglepő részletezéssel adja elő, többször visszatér ugyanarra. Ez nem is baj, mert nem vagyok benne biztos, hogy a részletezés, ismétlés, szemléltető példa ellenére sikerült megértenem a DNS-alapú családfakutatás technológiáját, mondjuk, egy hiányzó láncszem esetében. Az elbeszélés zömmel párbeszédekre épül, olyan, mintha élő közvetítésbe csöppent volna az olvasó. Érdekes, hogy a regény hangulatából szinte semmit sem nyom le, hogy szinte teljes egészében boncteremben játszódik, és az emberi test trancsírozását eléggé naturalisztikusan ábrázolja a szerző. Végül föltárul a fehér köpenyesek világának sötét vetülete.
Robin Cook: Genezis. Fordította: Babits Péter. Geopen Könyvkiadó, Budapest, 2020
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. novemberi számában)
A regény címe morbid és megdöbbentő. Ugyan mi az, amiért megérné meghal ni? Az antikvitásban, a romantikában, a hazafias eufória közepette léteztek olyan eszmék, amelyek szerint az önfeláldozás erkölcsileg méltányolt cselekedetnek számított, de akkor is úgy, ha más áldozta fel az életét valamiért. De miért áldozná életét bárki is a jelenben?
Mint egy segélykiáltás, úgy törnek fel a női lélek legmélyéről Póda Erzsébet melankolikus történetei. Ez a karcsú kötet mérhetetlen súllyal telepszik az olvasóra, a sorok felfejtése közben mellkasunkon érezzük az erőszak és az agresszió nyomását. Ez a fojtogató atmoszféra árad a kötetegészből, emiatt észleljük úgy, hogy ennek a könyvnek mélyfekete az alapszíne.
Hogyan érkezik? A sokszor föltett kérdésre van egy átírt tréfából merített válaszom. Egy-két órával éjfél után zörgetnek Károly bátyánk ablakán. Az öreg még mély álmát fogyasztja, de nagy nehezen megébred, föltápászkodik, kinéz, kiszól, ki az, kérdi. Én vagyok, Károly bá’. Van-e bíbor tintája? Az öreg elkanyarítja a szót, kihajít valami kézre állót az ablakon, majd visszafekszik.
Eddig ismeretlen felvidéki szerző könyve – ezzel az ajánlással kaptam kézhez Szigety Péter Birinéninek szeretettel című művét. Izgatott voltam, ugyanis fogalmam sem volt, mire számíthatok, s az első gyors átlapozás után kíváncsiságom még inkább fokozódott. Az viszont már akkor biztosnak tűnt, hogy különös könyv akadt a kezem ügyébe.
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.