Nem tudom megmondani, hány alkalommal segített át nehéz időszakokon Rejtő Jenő valamelyik műve, ha elfogott a betűundor – mert ilyesmi is megtörténik –, regényeit olvastam újra és újra, ha túlhajtottam az intravénás humoradagolást, némi sci-fivel, horrorral ráztam gatyába a betűcsömör következtében föllépő, álarcos betűéhségem.
Molnár Vilmos József Attila-díjas erdélyi író, a csíkszeredai Székelyföld kulturális folyóirat szerkesztője, egyike azoknak a prózaíróknak, akiknek humoros, groteszk, keserédes szövegeit bármikor szívesen olvasom. Így most elővettem a két évvel ezelőtt megjelent kötetét, amelynek darabjait már korábbi közlésekből ismertem. Megér egy újrázást, meg akár rá is hangolhat az eddig még nem olvasott, ugyanabban az évben megjelent könyvére. Az erdélyi írók könyvei nálam ugyanazon a virtuális polcon állnak, ahol a Rejtő-könyvek. Az erdélyi írók soha nem fukarkodtak a humorral, az utóbbi 20–25 évben pedig olyan remekekkel gazdagodott az erdélyi, leginkább a székely magyar irodalom, hogy a legválogatósabb ínyencek is nyálcsorgatva olvassák a köteteket. Molnár Vilmos a Székelyföld kulturális folyóiratnál György Attila, Fekete Vince, Lövétei Lázár László falkameleg humorát gazdagítja, a válogatott novelláinak és karcolatainak gyűjteményét pedig az ugyancsak kiváló, általam nagyra becsült Nagy Koppány Zsolt szerkesztette – ezt nevezik szerencsés találkozásnak.
Az Előretolt Helyőrség Íróakadémia programjának keretében megjelent Csodák ideje Molnár Vilmos korábbi köteteiből (Levél Szingapúrból, 1993; Az értelmetlen csoda, 1999; Az olvasó fizetéséről, 2000; Az ördög megint Csíkban, 2013; A legfelső stáció, 2017) nyújt válogatást.
A válogatáskötet megérne egy misét (sőt többet), pazar bevezető olvasmány Molnár Vilmos prózájába, a folytatásban mégis inkább az új, alcíme szerint szertelen történeteket és rendhagyó meséket közreadó kötetre szorítkoznék néhány gondolat erejéig.
A várakozásnak megfelelő a könyv nyitánya, nyomban a második történetben (Csicsó után az Isten) az elbeszélő vígan vonatozik Istennel egy kupéban, az Úr hol Szőcs Géza, hol Bodor Ádám alakját ölti magára, ami kellően elmossa Isten valódi alakját, hiszen a két író külsőleg korántsem hasonlít egymásra, így valójában képtelenek vagyunk elképzelni Isten emberi szemmel egyébként láthatatlan alakját, az viszont, hogy két magyar „írófejedelem” küllemét sajátítja ki, beszédesen vall arról, hogy miként hagyja magát megközelíteni egy tréfás kedvű romániai magyar írónak. Kányádi Sándor megjelentetése pedig már hab a tortán. (Rá sem merek gondolni, ezek a szerzők azért kerültek-e isteni glória alá, mert átköltöztek Magyarországra.) Az elbeszélés abszurd a javából, Az ördög megint Csíkban testvérdarabja.
Annak ellenére, hogy Istennel versben is lehet beszélgetni, szinte meglepő, hogy az elbeszélő refrénszerűen használja a mondatokat, a nem éppen egyszerű, Réman doktor hasberendezése, metszőfoga, kisujja című darabban például a dialógust bevezető gondolata először általános körülményt jelenít meg („Máris eleredt az eső”), majd a párbeszéd nyitómondataként válik nyomatékossá, az eső motívuma pedig a gondolatritmus refrénjeként tér újra és újra vissza, a Kiskaszárnya szövege meg zárókőként ismétel egy kellemetlenül hangzó refrént („Most mit bőgsz?).
A kötet első harmadában a gyermek- és ifjúkor bolondériáit (is) megjelenítő elbeszélések sora a címadó novellával zárul, amely balladaszerűen tömör, leírásában reális, hangulatában misztikus, hatásában döbbenetes. Remekül megkomponált, már-már lecsupaszított történet a keresztúton némán vonuló fekete ruhás nőkről, akik a kápolnához vezető tizennégy stáció után tovább kaptatnak a hegyre, hogy a legfelső stációnál (bárhol és bármi is legyen az) keressenek választ és gyógyírt a gyászukra.
A Továbbírt történetek fejezetcím után egy Gárdonyi Gézától és két Bodor Ádámtól vett gondolat ihletett továbbírásával találkozunk, páratlan irodalmi mazsolák.
A további fejezetekből (Rendhagyó mesék felnőtteknek; Minimál mesék) arra kell gondolnunk, hogy az elbeszélő a mese műfajában találta meg narratíváját. Ám nem ebben a kötetben, hanem amióta írni és publikálni kezdett. A mese ugyanis ősműfaj, csupán az utóbbi két évszázad tette a gyermekek szórakoztatását szolgáló történetmondássá, korábban orális formájában a felnőtteket szólította meg, egyszerre a frászt hozva rájuk véres jeleneteivel, kannibalizmussal, vérfertőzéssel, erőszakos cselekedetekkel, ugyanakkor feloldva a maga teremtette feszültséget a bajból kivezető út meglelésével, a történetgombolyítás oldottságával. Végtére a mese eredetétől kezdve életreceptként működött, a benne rejtőző bölcsesség és tapasztalat segített megoldani a hallgató előtt tornyosuló problémákat, legalábbis azokat, amelyekkel azonosítani tudta az adott mesét.
Molnár Vilmos meséi nem ilyenek. De nem is amolyanok. Hanem valahogyan mások, mint bármi egyéb, amit leír: valahogyan másképpen, mint bárki más. Meséi valóban rendhagyók. Abszurdak, nem kicsit, nagyon. Ízelítőként olvassunk egyet közülük:
MESE A FEJ VAGY ÍRÁSRÓL
Volt egyszer egy pénzérme.
Egyik oldalán fej. Másikon írás. A kettő között recés perem körben.
Gizi néni azt mondta: a halál nem az élet ellentéte, hanem a születésé. Manyi néni azt mondta: születés és halál recéz peremet.
Gurul a pénzérme: ki tudja, hol áll meg? Ki tudja, hol áll meg, halál hol talál meg? Meghalsz, ha megáll és meghalsz, ha nem áll meg.
Egyik oldalán fej: nézel, mint a moziban. Másik oldalán írás: még nem olvasta senki.
Mese, de ugye mennyire másmilyen? Ilyenek olvastán tapasztalom, hogy Rejtő (szellemisége) nem halt meg, csupán átalakult.
Molnár Vilmos: Csodák ideje. Válogatott novellák és karcolatok. Kárpát-medencei Tehetséggondozó Kft., Budapest, 2017
Molnár Vilmos: A legfelső stáció. Szertelen történetek, rendhagyó mesék. Bookart, Csíkszereda, 2017
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2019. május 18-i számában.)
