Közel húsz verskötetet jelentetett meg eddig Villányi László, különösen az ezredfordulótól volt szorgalmas, szinte minden évben kiadott egy gyűjteményt, emellett három évtizeden át a győri Műhely folyóirat remek számait szerkesztette. Bizonyára a lapszerkesztésben szerzett tapasztalata is kihatott arra, hogy verskötetei is zömmel tematikusak, költeményeinek motívumköre egyre szűkülő, szemlélete egyre inkább instrospektív. Mostani kötete tartalmi jellegénél és formai kísérletező kedvénél fogva fölfűzhető a többiek közé, de hangulatában, szellemiségében három fontos előzménye van.
Villányi költészetében állandóak a motívumok, gyakran ismétlődnek, ami egy önéletrajzilag behatárolt élményvilág esetében természetes, a költő azt foglalja versbe, ami megtörtént vele, amire esetleg vágyódik, ami a jelenben megérinti, megidézi emlékeit, fölkorbácsolja érzelmeit, vagy éppen csöndes kontemplációra utasítja. Azt is mondhatnánk, utóbbi köteteiben sorra ugyanazokról a dolgokról ír, viszont mindig egy kicsit másként. Az Egyszer csak (2016) című kötetben narratív történetháló csomóiként bukkannak föl az édesanya, az édesapa, a folyó, a vízi és a víz melletti világ, a bicikli, a nők, a szerelem, a csontkinövés, a múlt kulcsai mint a bensőséges megszólalást generáló motívumok sora, a versek hangütése voltaképpen változatlan, a poétikai forma sajátos, egyedi. Az egyediséget támasztja alá, hogy egyetlen Villányi-kötet sem „összegereblyézett versek” gyűjteménye, hanem átgondolt rendszerben foglalják magukban a költeményeket. A versek címe itt egyetlen szóból áll, ami úgyszintén nem lehet véletlen, miként az sem, hogy csupán az első ciklust képezik háromsorosak, a későbbiek elvetik a lehetőséget, hogy a szöveget már rápillantásra versként éljük meg, de akárhány sorból is álljanak, mindig csak egyetlen mondat terjedelműek. A kötetben fontos szerepet játszik a könyv mottója: „Öleld át sorsod, panasztalanul!” Nyomatékos útmutatás: a sors panasztalan elfogadása az emberi szellem magasművészete, egy világnézet alapja, a karma férfias elfogadása, az ok-okozati összefüggések lényegének fölismerése vagy anélküli tiszteletben tartása.
A témánkkal kapcsolatosan fontos gyűjtemény az Egyszer csak (2016), a hatvanéves költő verseinek kötete. Erre a hat évtizedre többször is utalnak a szövegek, amelyekben a beszélő az egyes szám első, második vagy/és leginkább harmadik személyében szólal meg, amivel átjárhatóbbá teszi az addig eltelt hat évtizedet, élők és holtak, valamint múlt és jövő közt teremt virtuális kapcsolatot. A jelenben olykor boldogan, bár leginkább fájdalmas hiánnyal kísért a múlt. Az önéletrajzi motívumok csomósodási pontjai átkötést teremtenek a versek között, „a kavicsok közt elporladt ígéretek, jövő időbe / vezető keréknyom” élethelyzetét teremtve meg, miközben egyes motívumok az előző kötetekből is, mintegy kulcsszavakként átcsúsznak ide, vagy akár a gyakran emlegetett kulcsok, amelyek hol a homokban vesznek el, hol csak a hiányuk mutatkozik, pedig olykor roppant fontos lenne általuk rányitni az ajtót a múltra, a jövőre, az átélt vagy vágyott szerelemre, mint ahogy azt Villányi versei teszik.
Villányi László ajánlással ellátott verseiben (Folyótól folyóig, 2014) maga a szerző tárgyiasul a szövegekben, akárcsak egy levélben, a dedikáció pedig inkább címzés, voltaképpen (önfel)ajánlás, és semmiképpen sem tisztelgés, nem hommage, hanem a címzett műve és a versben megszólaló „közös” élményének jelzése. E három kötet poétikai módszertana bukkan föl a Mindenek előtt verseiben, és válik a kötet ívét feszesen tartó oszloppá. Az Egyszer csak verseinek beszélője hatvanéves, a mostanié hatvanöt. Életkora teret nyit a visszatekintésnek és a befelé fordulásnak egyaránt. A könyv első ciklusába (nap mint nap) sorolt költemények a korosodó lírikus látványélményeit, emlékeit, kedvenc motívumait, a szerelmi ráhangolódás remegéseit veszik számba, tetten érhető rezignációval. A versek címe minden esetben kétszavas, és kisbetűvel kezdődik, a beszélő pedig az egyes szám három személyének valamelyikeként szólal meg. A költő mintha érezné, hogy egyes verssorai nehezen „jönnek át” az olvasónál, ezért a második ciklusban (mondatai közé) tömbösített verssorokban fűz kiegészítést az előző ciklus költeményeihez, ez a Folyótól folyóig kötetben kidolgozott „közös élmény”, annyi különbséggel, hogy a költő saját magával folytat értelmező, magyarázó, gondolatot felfejtő párbeszédet. Az ide sorolt költemények címe nagy kezdőbetűvel kezdődik, és kettőt kivéve mindössze egy szóból áll.
A visszatekintő összegzés tárgyilagos: „biciklizett tíz, sétált huszonegy, várakozott harminckét / évet. Össze is állt életrajza” (szemedben haldoklik), egyben talányos: „Végül is özvegy vagy. A szerelem özvegye” (ugyanúgy talált), rendkívül tapintatos: „Álmomban hosszasan válogattam a halálnemek között, / melyikkel okozom a lehető legkisebb kellemetlenséget.” (nem találod) Ugyanis kétségtelen: „Majd rólad is egyik percről a másikra kezdenek el múlt / időben beszélni. (ébredésig tart) Különös a költő vonzódása a pulóverekhez. Versbe is szedi egy helyen, hogy „Ha egymás mellé lehetne függeszteni, milyen / pulóvereket hordott gyermekkora óta, láthatnánk életrajzát.” (saját életedbe) Az általam ismert költeményei alapján a kéket részesíti előnyben, noha a mostani kötet fülszövege fölötti portrén valami rozsdavöröset öltött, de hát az olvasó is tévedhet. Abban viszont már nem, hogy Villányi szerint az utolsó pulóvere is kék színű lesz: „Ha jól sejtem, a kék palicsi váza kicsinyített másában éppen / elférnek majd hamvaim, s gond nélkül süllyednek a mélybe. / Csak az a kérdés, fiaim hogyan juttatják el a folyó közepéig.” (rájuk vár)
Villányi nagy álmodozó, hacsak ő maga is nem álomteremtmény. Igyekszik megkapaszkodni az érzékelhető világ alakítható terepén, saját kertjének folyamatosan gazdagított botanikai világában, hű kertészként ültet és gyomlál, miközben eltöpreng, mi végre is ír a költő. Előbbre való-e a kertészkedés a költészetnél? Ennél a kérdésnél óhatatlanul vissza kell tekintenie saját költői művére, ami bölcs önelemzése és önreflexiója alapján nem egyéb, mint átverés:
Ma már hihetetlennek tűnik, de egy időben
összetévesztettek azzal a valakivel,
aki verseiben létezett, hetet-havat összehordott
rólam, négy városban is megszülettem,
más-más évtizedben, sőt évszázadban,
persze a legígéretesebb csillagjegyben,
beleéltem magamat, hogy mégsem vagyok
unalmas alak, próbáltam utánaolvasni a rólam
szóló történeteknek, hátha igaz valamelyik,
elhittem, ábrándos a tekintetem, ámulatosak
mondataim, volt képem elfogadni a rajongást,
még bensőséges barátomat is sikerült átvernie,
aki fennen állította, megfogtam az Isten lábát,
amikor követelni kezdték rajtam a virtuóz
hegedűjátékot, kiderült, egyetlen erényem
a csönd, voltaképpen a hallgatásban vagyok otthon.
(Átverés)
Villányi László: mindenek előtt. Kalligram, Budapest, 2020.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2020. november 21-i számában)
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.
A regény szerkezete nagymértékben hasonlít a lapunk júliusi számában ismertetett Végzetes ígéret című Angela Marsons-krimire, amely ráadásul ugyanúgy 2018-ban jelent meg először, mint Carmen Mola regénye. Mindkét műben egy nő a nyomozóegység rátermett parancsnoka, mindkettőjük csapata egy új taggal gyarapodik, akit a többiek nehezen fogadnak be, mindkét regényben különös részletek derülnek ki a nyomozók magánéletéből.
Silling István, a nyugat-bácskai nyelvjárások és népélet avatott kutatója új összefoglalással jelentkezett, melyben szülőfaluja, Kupuszina máig megőrzött hagyományos viseletét mutatja be. A témára vonatkozó több mint négy évtizedes gyűjtéseinek eredményét sajátos módon dolgozta fel és adta közre: könnyen kezelhető, áttekinthető szótár formájában.