Fekete J. József: Villányi László kék pulóverjei

2020. december 01., 01:40

Közel húsz verskötetet jelentetett meg eddig Villányi László, különösen az ezredfordulótól volt szorgalmas, szinte minden évben kiadott egy gyűjteményt, emellett három évtizeden át a győri Műhely folyóirat remek számait szerkesztette. Bizonyára a lapszerkesztésben szerzett tapasztalata is kihatott arra, hogy verskötetei is zömmel tematikusak, költeményeinek motívumköre egyre szűkülő, szemlélete egyre inkább instrospektív. Mostani kötete tartalmi jellegénél és formai kísérletező kedvénél fogva fölfűzhető a többiek közé, de hangulatában, szellemiségében három fontos előzménye van.

Villányi költészetében állandóak a motívumok, gyakran ismétlődnek, ami egy önéletrajzilag behatárolt élményvilág esetében természetes, a költő azt foglalja versbe, ami megtörtént vele, amire esetleg vágyódik, ami a jelenben megérinti, megidézi emlékeit, fölkorbácsolja érzelmeit, vagy éppen csöndes kontemplációra utasítja. Azt is mondhatnánk, utóbbi köteteiben sorra ugyanazokról a dolgokról ír, viszont mindig egy kicsit másként. Az Egyszer csak (2016) című kötetben narratív történetháló csomóiként bukkannak föl az édesanya, az édesapa, a folyó, a vízi és a víz melletti világ, a bicikli, a nők, a szerelem, a csontkinövés, a múlt kulcsai mint a bensőséges megszólalást generáló motívumok sora, a versek hangütése voltaképpen változatlan, a poétikai forma sajátos, egyedi. Az egyediséget támasztja alá, hogy egyetlen Villányi-kötet sem „összegereblyézett versek” gyűjteménye, hanem átgondolt rendszerben foglalják magukban a költeményeket. A versek címe itt egyetlen szóból áll, ami úgyszintén nem lehet véletlen, miként az sem, hogy csupán az első ciklust képezik háromsorosak, a későbbiek elvetik a lehetőséget, hogy a szöveget már rápillantásra versként éljük meg, de akárhány sorból is álljanak, mindig csak egyetlen mondat terjedelműek. A kötetben fontos szerepet játszik a könyv mottója: „Öleld át sorsod, panasztalanul!” Nyomatékos útmutatás: a sors panasztalan elfogadása az emberi szellem magasművészete, egy világnézet alapja, a karma férfias elfogadása, az ok-okozati összefüggések lényegének fölismerése vagy anélküli tiszteletben tartása.

A témánkkal kapcsolatosan fontos gyűjtemény az Egyszer csak (2016), a hatvanéves költő verseinek kötete. Erre a hat évtizedre többször is utalnak a szövegek, amelyekben a beszélő az egyes szám első, második vagy/és leginkább harmadik személyében szólal meg, amivel átjárhatóbbá teszi az addig eltelt hat évtizedet, élők és holtak, valamint múlt és jövő közt teremt virtuális kapcsolatot. A jelenben olykor boldogan, bár leginkább fájdalmas hiánnyal kísért a múlt. Az önéletrajzi motívumok csomósodási pontjai átkötést teremtenek a versek között, „a kavicsok közt elporladt ígéretek, jövő időbe / vezető keréknyom” élethelyzetét teremtve meg, miközben egyes motívumok az előző kötetekből is, mintegy kulcsszavakként átcsúsznak ide, vagy akár a gyakran emlegetett kulcsok, amelyek hol a homokban vesznek el, hol csak a hiányuk mutatkozik, pedig olykor roppant fontos lenne általuk rányitni az ajtót a múltra, a jövőre, az átélt vagy vágyott szerelemre, mint ahogy azt Villányi versei teszik.

Villányi László ajánlással ellátott verseiben (Folyótól folyóig, 2014) maga a szerző tárgyiasul a szövegekben, akárcsak egy levélben, a dedikáció pedig inkább címzés, voltaképpen (önfel)ajánlás, és semmiképpen sem tisztelgés, nem hommage, hanem a címzett műve és a versben megszólaló „közös” élményének jelzése. E három kötet poétikai módszertana bukkan föl a Mindenek előtt verseiben, és válik a kötet ívét feszesen tartó oszloppá. Az Egyszer csak verseinek beszélője hatvanéves, a mostanié hatvanöt. Életkora teret nyit a visszatekintésnek és a befelé fordulásnak egyaránt. A könyv első ciklusába (nap mint nap) sorolt költemények a korosodó lírikus látványélményeit, emlékeit, kedvenc motívumait, a szerelmi ráhangolódás remegéseit veszik számba, tetten érhető rezignációval. A versek címe minden esetben kétszavas, és kisbetűvel kezdődik, a beszélő pedig az egyes szám három személyének valamelyikeként szólal meg. A költő mintha érezné, hogy egyes verssorai nehezen „jönnek át” az olvasónál, ezért a második ciklusban (mondatai közé) tömbösített verssorokban fűz kiegészítést az előző ciklus költeményeihez, ez a Folyótól folyóig kötetben kidolgozott „közös élmény”, annyi különbséggel, hogy a költő saját magával folytat értelmező, magyarázó, gondolatot felfejtő párbeszédet. Az ide sorolt költemények címe nagy kezdőbetűvel kezdődik, és kettőt kivéve mindössze egy szóból áll.

A visszatekintő összegzés tárgyilagos: „biciklizett tíz, sétált huszonegy, várakozott harminckét / évet. Össze is állt életrajza” (szemedben haldoklik), egyben talányos: „Végül is özvegy vagy. A szerelem özvegye” (ugyanúgy talált), rendkívül tapintatos: „Álmomban hosszasan válogattam a halálnemek között, / melyikkel okozom a lehető legkisebb kellemetlenséget.” (nem találod) Ugyanis kétségtelen: „Majd rólad is egyik percről a másikra kezdenek el múlt / időben beszélni. (ébredésig tart) Különös a költő vonzódása a pulóverekhez. Versbe is szedi egy helyen, hogy „Ha egymás mellé lehetne függeszteni, milyen / pulóvereket hordott gyermekkora óta, láthatnánk életrajzát.” (saját életedbe) Az általam ismert költeményei alapján a kéket részesíti előnyben, noha a mostani kötet fülszövege fölötti portrén valami rozsdavöröset öltött, de hát az olvasó is tévedhet. Abban viszont már nem, hogy Villányi szerint az utolsó pulóvere is kék színű lesz: „Ha jól sejtem, a kék palicsi váza kicsinyített másában éppen / elférnek majd hamvaim, s gond nélkül süllyednek a mélybe. / Csak az a kérdés, fiaim hogyan juttatják el a folyó közepéig.” (rájuk vár)

Villányi nagy álmodozó, hacsak ő maga is nem álomteremtmény. Igyekszik megkapaszkodni az érzékelhető világ alakítható terepén, saját kertjének folyamatosan gazdagított botanikai világában, hű kertészként ültet és gyomlál, miközben eltöpreng, mi végre is ír a költő. Előbbre való-e a kertészkedés a költészetnél? Ennél a kérdésnél óhatatlanul vissza kell tekintenie saját költői művére, ami bölcs önelemzése és önreflexiója alapján nem egyéb, mint átverés:

Ma már hihetetlennek tűnik, de egy időben
összetévesztettek azzal a valakivel,
aki verseiben létezett, hetet-havat összehordott
rólam, négy városban is megszülettem,
más-más évtizedben, sőt évszázadban,
persze a legígéretesebb csillagjegyben,
beleéltem magamat, hogy mégsem vagyok
unalmas alak, próbáltam utánaolvasni a rólam
szóló történeteknek, hátha igaz valamelyik,
elhittem, ábrándos a tekintetem, ámulatosak
mondataim, volt képem elfogadni a rajongást,
még bensőséges barátomat is sikerült átvernie,
aki fennen állította, megfogtam az Isten lábát,
amikor követelni kezdték rajtam a virtuóz
hegedűjátékot, kiderült, egyetlen erényem
a csönd, voltaképpen a hallgatásban vagyok otthon.
(Átverés)

 

Villányi László: mindenek előtt. Kalligram, Budapest, 2020.

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2020. november 21-i számában)

Legfrissebb hírek
2021. január 16., 12:21
2021. január 16., 08:38
2021. január 16., 08:21
2021. január 16., 08:02