Közel húsz verskötetet jelentetett meg eddig Villányi László, különösen az ezredfordulótól volt szorgalmas, szinte minden évben kiadott egy gyűjteményt, emellett három évtizeden át a győri Műhely folyóirat remek számait szerkesztette. Bizonyára a lapszerkesztésben szerzett tapasztalata is kihatott arra, hogy verskötetei is zömmel tematikusak, költeményeinek motívumköre egyre szűkülő, szemlélete egyre inkább instrospektív. Mostani kötete tartalmi jellegénél és formai kísérletező kedvénél fogva fölfűzhető a többiek közé, de hangulatában, szellemiségében három fontos előzménye van.
Villányi költészetében állandóak a motívumok, gyakran ismétlődnek, ami egy önéletrajzilag behatárolt élményvilág esetében természetes, a költő azt foglalja versbe, ami megtörtént vele, amire esetleg vágyódik, ami a jelenben megérinti, megidézi emlékeit, fölkorbácsolja érzelmeit, vagy éppen csöndes kontemplációra utasítja. Azt is mondhatnánk, utóbbi köteteiben sorra ugyanazokról a dolgokról ír, viszont mindig egy kicsit másként. Az Egyszer csak (2016) című kötetben narratív történetháló csomóiként bukkannak föl az édesanya, az édesapa, a folyó, a vízi és a víz melletti világ, a bicikli, a nők, a szerelem, a csontkinövés, a múlt kulcsai mint a bensőséges megszólalást generáló motívumok sora, a versek hangütése voltaképpen változatlan, a poétikai forma sajátos, egyedi. Az egyediséget támasztja alá, hogy egyetlen Villányi-kötet sem „összegereblyézett versek” gyűjteménye, hanem átgondolt rendszerben foglalják magukban a költeményeket. A versek címe itt egyetlen szóból áll, ami úgyszintén nem lehet véletlen, miként az sem, hogy csupán az első ciklust képezik háromsorosak, a későbbiek elvetik a lehetőséget, hogy a szöveget már rápillantásra versként éljük meg, de akárhány sorból is álljanak, mindig csak egyetlen mondat terjedelműek. A kötetben fontos szerepet játszik a könyv mottója: „Öleld át sorsod, panasztalanul!” Nyomatékos útmutatás: a sors panasztalan elfogadása az emberi szellem magasművészete, egy világnézet alapja, a karma férfias elfogadása, az ok-okozati összefüggések lényegének fölismerése vagy anélküli tiszteletben tartása.
A témánkkal kapcsolatosan fontos gyűjtemény az Egyszer csak (2016), a hatvanéves költő verseinek kötete. Erre a hat évtizedre többször is utalnak a szövegek, amelyekben a beszélő az egyes szám első, második vagy/és leginkább harmadik személyében szólal meg, amivel átjárhatóbbá teszi az addig eltelt hat évtizedet, élők és holtak, valamint múlt és jövő közt teremt virtuális kapcsolatot. A jelenben olykor boldogan, bár leginkább fájdalmas hiánnyal kísért a múlt. Az önéletrajzi motívumok csomósodási pontjai átkötést teremtenek a versek között, „a kavicsok közt elporladt ígéretek, jövő időbe / vezető keréknyom” élethelyzetét teremtve meg, miközben egyes motívumok az előző kötetekből is, mintegy kulcsszavakként átcsúsznak ide, vagy akár a gyakran emlegetett kulcsok, amelyek hol a homokban vesznek el, hol csak a hiányuk mutatkozik, pedig olykor roppant fontos lenne általuk rányitni az ajtót a múltra, a jövőre, az átélt vagy vágyott szerelemre, mint ahogy azt Villányi versei teszik.
Villányi László ajánlással ellátott verseiben (Folyótól folyóig, 2014) maga a szerző tárgyiasul a szövegekben, akárcsak egy levélben, a dedikáció pedig inkább címzés, voltaképpen (önfel)ajánlás, és semmiképpen sem tisztelgés, nem hommage, hanem a címzett műve és a versben megszólaló „közös” élményének jelzése. E három kötet poétikai módszertana bukkan föl a Mindenek előtt verseiben, és válik a kötet ívét feszesen tartó oszloppá. Az Egyszer csak verseinek beszélője hatvanéves, a mostanié hatvanöt. Életkora teret nyit a visszatekintésnek és a befelé fordulásnak egyaránt. A könyv első ciklusába (nap mint nap) sorolt költemények a korosodó lírikus látványélményeit, emlékeit, kedvenc motívumait, a szerelmi ráhangolódás remegéseit veszik számba, tetten érhető rezignációval. A versek címe minden esetben kétszavas, és kisbetűvel kezdődik, a beszélő pedig az egyes szám három személyének valamelyikeként szólal meg. A költő mintha érezné, hogy egyes verssorai nehezen „jönnek át” az olvasónál, ezért a második ciklusban (mondatai közé) tömbösített verssorokban fűz kiegészítést az előző ciklus költeményeihez, ez a Folyótól folyóig kötetben kidolgozott „közös élmény”, annyi különbséggel, hogy a költő saját magával folytat értelmező, magyarázó, gondolatot felfejtő párbeszédet. Az ide sorolt költemények címe nagy kezdőbetűvel kezdődik, és kettőt kivéve mindössze egy szóból áll.
A visszatekintő összegzés tárgyilagos: „biciklizett tíz, sétált huszonegy, várakozott harminckét / évet. Össze is állt életrajza” (szemedben haldoklik), egyben talányos: „Végül is özvegy vagy. A szerelem özvegye” (ugyanúgy talált), rendkívül tapintatos: „Álmomban hosszasan válogattam a halálnemek között, / melyikkel okozom a lehető legkisebb kellemetlenséget.” (nem találod) Ugyanis kétségtelen: „Majd rólad is egyik percről a másikra kezdenek el múlt / időben beszélni. (ébredésig tart) Különös a költő vonzódása a pulóverekhez. Versbe is szedi egy helyen, hogy „Ha egymás mellé lehetne függeszteni, milyen / pulóvereket hordott gyermekkora óta, láthatnánk életrajzát.” (saját életedbe) Az általam ismert költeményei alapján a kéket részesíti előnyben, noha a mostani kötet fülszövege fölötti portrén valami rozsdavöröset öltött, de hát az olvasó is tévedhet. Abban viszont már nem, hogy Villányi szerint az utolsó pulóvere is kék színű lesz: „Ha jól sejtem, a kék palicsi váza kicsinyített másában éppen / elférnek majd hamvaim, s gond nélkül süllyednek a mélybe. / Csak az a kérdés, fiaim hogyan juttatják el a folyó közepéig.” (rájuk vár)
Villányi nagy álmodozó, hacsak ő maga is nem álomteremtmény. Igyekszik megkapaszkodni az érzékelhető világ alakítható terepén, saját kertjének folyamatosan gazdagított botanikai világában, hű kertészként ültet és gyomlál, miközben eltöpreng, mi végre is ír a költő. Előbbre való-e a kertészkedés a költészetnél? Ennél a kérdésnél óhatatlanul vissza kell tekintenie saját költői művére, ami bölcs önelemzése és önreflexiója alapján nem egyéb, mint átverés:
Ma már hihetetlennek tűnik, de egy időben
összetévesztettek azzal a valakivel,
aki verseiben létezett, hetet-havat összehordott
rólam, négy városban is megszülettem,
más-más évtizedben, sőt évszázadban,
persze a legígéretesebb csillagjegyben,
beleéltem magamat, hogy mégsem vagyok
unalmas alak, próbáltam utánaolvasni a rólam
szóló történeteknek, hátha igaz valamelyik,
elhittem, ábrándos a tekintetem, ámulatosak
mondataim, volt képem elfogadni a rajongást,
még bensőséges barátomat is sikerült átvernie,
aki fennen állította, megfogtam az Isten lábát,
amikor követelni kezdték rajtam a virtuóz
hegedűjátékot, kiderült, egyetlen erényem
a csönd, voltaképpen a hallgatásban vagyok otthon.
(Átverés)
Villányi László: mindenek előtt. Kalligram, Budapest, 2020.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2020. november 21-i számában)
Végre! – kiáltottam fel magamban, amikor a kezembe vettem Gáspár Ferenc új regényét, a Trianon fiait. A kemény borító alsó részén ugyanis azt olvastam: ifjúsági regény. Pontosítok azonnal: ifjúsági történelmi regény. Ez váltotta ki örömömet, mert azt vallom, úgy kellenek a mai ifjaknak a magyar történelmi hősök, a magyar hősi történetek, mint éhezőnek egy falat kenyér.
Karaffa Attila idén ünnepelte 40. születésnapját, ebből az apropóból született meg legelső kötete, amelyben nemcsak szövegek, hanem fényképek is szerepet kaptak. Nem is akármilyen fotók, ugyanis Attila szabadidejében a fotózásnak él, s a megannyi természeti kincs, kulturális és közéleti esemény, DAC-meccs fotózás után számos fantasztikusan elkapott pillanatkép sorakozik a számítógépén.
Paradox lehet egy olyan könyv megjelenésének örülni, ami az emberek fájdalmáról, tragédiájáról vagy éppen haragjáról szól. A száz évvel ezelőtt aláírt trianoni békediktátum ilyen esemény volt. A döntés következményeivel foglalkozó szépirodalmi művekből készült angol nyelvű válogatás most mégis öröm lehet számunkra – mutatott rá John O’Sullivan, a Danube Institute elnöke az intézetben rendezett virtuális könyvbemutatón.
Vannak könyvsorozatok, melyek képesek örök nyomot hagyni az olvasóban. Így jártam én is a Móra Ferenc Könyvkiadó Így élt… sorozatával, melyből elsőként a Halász Zoltán által írt Így élt Pasteur jutott el hozzám. Elolvasása oda vezetett, hogy majdnem sikerült fölgyújtanom a lakásunkat.
Balázs K. Attila történeteiben semmi sem az, aminek látszik; mindig van egy nézőpont- vagy dimenzióváltás, egy csavar, konkrétból átlépünk metaforikusba, egyediből általánosba, evilágiból transzcendensbe. „Van egy ház valahol a fák között a délutánban” – adja meg az alaphangulatot a kötet nyitó mondata, előrevetítve az idő viszonylagosságát, tér és idő felcserélhetőségét.
De miről is szól a történet? Egy kanadai nagyváros, Toronto jelenkori értelmiségi rétegének életéről, mindennapjairól, gondjairól. Főhősei: Thomas író, Richard ügyvéd, a felesége, Melanie pszichológus, a magyar gyökerű (és identitástudatú) Éva ingatlanügynök, Paul egyetemi professzor, négy fiatal (David, Kenny, Fredy, Suzy) egyetemi hallgató. Valamennyien műveltek, tájékozottak, kezük ügyében, polcon, éjjeliszekrényen mindig ott a könyv, állításaikat filozófusok idézeteivel támasztják alá, azokkal érvelnek.
Félre a politikával! – kiálthatta a nyolcvanas évek embere. Ezzel csak az volt a gond, hogy ő félretehette a politikát, de őt a politika soha. Olyannyira nem, hogy miután megszabadult a különféle felvonulásoktól, kommunista fejtágítóktól, és hazament a szigorúan politikamentes IPM-et olvasni, nem is sejtette, hogy a lapot a KGB adja ki.
A történet röviden arról szól, hogy Helena elutazik a szigetre, ahol a robotokat gyártják, mivel be akarja bizonyítani, hogy a mesterséges lényekre is emberként kellene tekinteni. Hamarosan rá kell jönnie, hogy az elképzelése „sajnos” sokkal inkább szép remény csupán. Kissé megtörve úgy dönt, a szigeten marad, közben összeházasodik a robotgyártó cég vezetőjével.
A rádió, a filmvászon és a színpad felé mutató írások közé pedig hol bevezetőként, hol visszatekintésként, hol pedig a terjedelmesebb művek közötti kapocsként rövidebb, Giontól eddig alig ismert típusú-műfajú írásokat vettünk fel. Ezek a darabok az író naplójegyzeteivel mutatnak rokonságot, és saját műveire vagy magának az alkotásnak az eredőire, illetve folyamatára is reflektálnak.
Ha a kötetet a kezünkbe vesszük, rögtön a borítón szembeötlik a szívet formáló vérfolt. Ugyanez látható kicsinyített formában a hátlapon is. Ötvenhat verset tartalmaz a verseskötet. A pályafutását költőként kezdő Ardamica Zorán visszatért a poétikai motívumokhoz. Ha a négy egységbe sorolt verseket megvizsgáljuk, egyfajta tudatos szerkesztői ciklikusság jellemzi az elosztást.