A mocskos, kátrányfekete és vállalhatatlan valóság, avagy Kégl Ildikó Ásó, kapa, légypapír című kötetének igazságszólama
Kégl Ildikó újabb novelláit különböző folyóiratokból már ismerhetjük, de azokat egy kötetbe összegyűjtve csak tavaly tarthatta először kezében az olvasó. Ez az aspektus több okból is számottevő, hiszen bár Kégl Ildikó harmadik remekműve nem tekinthető novellaciklusnak, mégis a novellák egészét olyan átmenetek övezik, melyek a sok kis, különálló tárcanovellák eseményein túl rávilágítanak egy nagyobb, összetettebb történetvilágra.
A szerzőnő eddigi szépirodalmi munkássága is az aprólékos, az emberi elme és lélek mélységekbe menő ábrázolásmódjáról tanúskodik; most sem csalódunk, Kégl Ildikó írásmódja ugyanolyan érzékletes, az Ásó, kapa, légypapír című novellagyűjtemény az életből merített katartikus momentumok szemtanúivá teszi az olvasót. Mégis, ahogyan azt Fekete Csaba is kiemeli, egy elmozdulás érzékelhető az előző két kötethez képest; egyaránt keveredni látszik benne Csáth Géza pszichoanalitikus hangja és Móricz realista prózája. Ezek a szerzők viszont nemcsak képletesen játszanak nagy szerepet az elbeszélésekben, Kégl Ildikó többször megidézi őket, hol csak épp név szerint, hol pedig konkrét művekre is reflektálva.
A novellák eseményei túlnyomórészt a falu-város kontrasztokban bontakoznak ki; de ez sem annyira erőteljes, határvonallal pontosan kettéválasztható, sokkal inkább a különböző társadalmi normákban élők homályos összemosásáról van szó. Ez leginkább a kötetcímadó novellában kerül fókuszpontban: egy toxikológiát tanuló egyetemista lány – főként városi életkörülmények hatására – elkezd érdeklődni dédnagyapja halálának valódi történéseiről, a tiszazugi asszonyok méregkeverő múltjáról. Az írónő már e kezdő novellában megbontja a lélekábrázolás eddigi formáját, s mindazt átemeli a realizmus melegágyába: „Elképzeltem valamit huszonnégy éven át, mert te a legromantikusabb árnyalatú ceruzáiddal színezgetted az ősök élettörténetét. Aztán eljön a nap, amikor rájövök, hogy a valóság mennyire sötétebb árnyalatú, s hogy te mindvégig rossz ceruzákat használtál.” (Ásó, kapa légypapír)
A falvak alaphangulata látszólag a békés, nyugodt zöld környezet, ahova egyre több városlakó jár le hétvégi pihenésre és relaxációra. A mélyszegénység farkastörvényeivel bíró kis közösség viszont ennél sokkal többet mutat meg magából, s a tapasztalatok egészen a Móricz-féle falusi barbárságig tekintenek vissza: őzgidát ölni és kutyát vízbe fojtani a vidéki embernek a mindennapi túlélést megkövetelő eljárás, ellenben a telefon használattal („ne menjen a garas”, Bambipörkölt), amit viszont a városiak engedhetnek meg magunknak könnyedén.
Kégl Ildikó kiforrott prózatechnikával vetíti elénk a mindennapok legapróbb tragédiáit, nincs szándékában újat mondani – csupán megmutatni, ami van, azt, amit eddig folyamatosan kitakartunk a látókörünkből; egyszerre szemléljük a városi kutyáját sirató asszonyt az őzgidát megölő Gizi nénivel, kéz a kézben látjuk a házasságtörőt és házasság-összeragasztót, és együttérzőn olvassuk az édesanyját kereső nő monológját – ilyen s efféle hatások alatt törhetnek felszínre saját emlékfoszlányaink is, s ebben a formában válik az Ásó, kapa, légypapír egyszerre egy lélekgyötrő, de megváltó, katartikus kötetté, hiszen a novellák végén sincs klasszikus értelembe vett csattanó, az egész történet önmagában lesz azzá.
