A görög filozófusok közül Pheredükész volt az, aki elsőként állította, hogy van lélekvándorlás. Attól kezdve a mitológiai történetek módosulni kezdtek. Már nem a haldoklók, hanem az éppen megszületni készülők ittak a Léthe vizéből, a felejtés folyójából, hogy elmúlt életüket feledjék.
A filozófia története ilyen kifordításokkal, megfordításokkal van tele. Mi az élet? Mi a felejtés? Miért van fájdalom? Mit tudunk biztosan?
Ilyen és ehhez hasonló filozófiai kérdések körül forog a Közép-Európa Táncszínház Verso című előadása is, melyet Veszprémben láthatott a közönség szeptember 9-én a Tánc Fesztiválján.
A Pannon Várszínház évente megrendezett eseményét már a 22. alkalommal tartják meg, a programsorozat idei mottója: A tánc a létezés eufóriája. (Ez annak a filmnek a címe is egyben, mely a mostani fesztivált megnyitotta.) Ez a mottó a táncot nemcsak pszichológiai, de filozófiai magaslatokba is emeli. A flow-ra utal, választ adva az élet értelmének kérdésére, a boldogságra. A tánc motívumát az örömmel, az áramlással kapcsolja össze. Amikor a táncra gondolunk, általában valami idilli jelenet tárul elénk harmonikus mozgással, mosolygó arccal, ragyogással.
Mádi László koreográfiája, a Verso azonban, címében is utalva erre, mintha épp ennek az ellenkezőjét akarná bemutatni. Kifordítja az addig belénk ivódott tudást. Filozófiai, már-már költészeti alkotás, ami megjelenik a színpadon. A darabos mozdulatok, a néha csak foltokban vagy villanásokban megjelenő fény, az előadás különböző részei között sokszor hiányzó átmenet, kötés megtöri az idillt. Azt az érzést és azokat a pillanatokat idézi meg, amikor számítunk valamire, előre látjuk, mi és hogyan fog történni, de valami ellentétes erő közbeszól és váratlan fordulatot vesz az irány. „Minden láng csak részekben lobban.” Prózaszerű történet helyett a mozdulatsorok verssorokká állnak össze.
A táncot kísérő zene pedig „Félig mély csönd, félig lárma”.
Az arcok közömbösek, néha haragosak, ijedtek vagy döbbentek. Ha mozognak a szájak, szemek, azok természetellenes, direkt jelenségek. A testrészek is mintha külön életet élnének. A láb kézzé változik, a haj valami furcsa, új végtaggá, semmi sem az, aminek látszik. A hüvelykujj, mely az előbb még kisbaba szájában pihent, most borotva, majd nyakat elvágó kés pengéje, később öngyújtóvá válik. Az emberi kapcsolatok egymásra rakódott akadályok halmaként jelennek meg. Vagy összenőtt testekként, melyek ha leszakadnak egymásról, el is veszítenek egy darabot magukból. „Minden szerelem darabokban.”
Ebben a szürreális térben és hangulatban mintha egyetlen mondat harsogna bennünk, a nézőkben és a táncosokban is egyre hangosabban. „Minden Egész eltörött.”
Aztán hirtelen véget ér a darab, és „Utána, mintha jajszó szállna”, némán. De valami más is marad. Energia. Ez a tánc olyan erőket szabadít fel bennünk, amelyeket egy idillt ábrázoló koreográfia elcsendesítene. Olyan energiákat, amelyek rávesznek, hogy táncoljunk az esőben, ejtőernyővel kiugorjunk egy repülőből vagy megmásszuk a legmagasabb hegyeket is. Kisebb-nagyobb őrültségekre vesznek rá, ami segít, hogy az életet húsba vágóan megtapasztalhassuk, megéljük. Hogy átérezhessük a létezés eufóriáját.
A Közép-Európa Táncszínház előadásának táncosai: Bozsányi Liliána, Dabóczi Dávid, Gyevnár Réka, Horváth Adrienn, Joó Renáta.
(Az idézetek Ady Endre Kocsi-út az éjszakába című verséből származnak.)
A regény főhősei Gavenda Péter és Vajda Ilma, akik 1964-ben találkoztak Szegeden, szerelembe estek egymással, és mégis évtizedeken át szeretői kapcsolatban éltek. Mindketten tanárok lettek, Árpádharagoson. Ilma családi okokból lemondott a tudományos karrierjéről.
A hatalmas érdeklődésnek hála újabb műhellyel gazdagodott a Mesemúzeum, amely további, a gyerekek fejlődésében óriási segítséget nyújtó eszközökkel bővült. A Döbrentei utca 9. szám alatt található Virág-Benedek házban a kamaszok megismerkedhetnek a történetalkotás különböző folyamataival.
A személyes hangvételű visszatekintés több dimenzióban köti le az olvasót, hiszen az ismert budapesti és vidéki helyszínek múltidéző sétái mellett a Rákosi- és Kádár-korszak, az interregnum, az ’56-os forradalomnak az „egyszerű ember” szemszögéből követett és (be)következett eseményei, ahogy az akkori társadalmi szerkezet és közhangulat is érzékelhetők/értelmezhetők, méghozzá a személyes emlékezés egyenes vonalú vezérfonala mentén.
A művész első képe Latabár Kálmánt ábrázolja, háromévesen festette, miután látta őt egy szilveszteri műsorban szteppelni. A Képzőművészeti Főiskola elvégzése után lemezborítókat tervezett többek között Szörényi Leventének, Bródy Jánosnak, Fenyő Miklósnak, Szikora Róbertnek és a KFT zenekarnak. Fotózta Tina Turnert és a Dire Straits együttest budapesti koncertjükön. A művészeti alapítványok tulajdonában, híres magángyűjteményekben – többek között Cindy Crawford és Jacques Chirac volt francia elnök tulajdonában – láthatók művei.
A jólét kényszeres reprezentálása, vásárlásban való versenyzés, túlhajszolt szülők, a családi szerepek felborulása, korai szexualitás, a pálya- és párválasztás, az otthonról való elköltözés krízise, eltitkolt múlt, szegénység, leszakadtság, a digitális világhoz való felzárkózás kényszere – ezeket a témákat járta körül a Homemade.
A bibliai Ábel a világ első pásztora volt, Tamási Áron Ábele pedig erdélyi fiú, aki idegen országokban is szerencsét próbál. A két karakter ötvözéséből áll elénk Lakatos Mihály Súlyos ügyek című tárcakötetének hőse. A könyvben lévő tárcák, társadalomparódiák a világban észlelhető problémák rövid, összefoglaló gyűjteményét adják.
Lakatos Mihály tárcanovellái rávezetnek arra, hogy hálás legyek azokért a dolgokért, amelyek látszólag maguktól értetődők. A kötet címe aligha lehetne egyszerűbb és találóbb: a szövegek olyan negatív folyamatokra világítanak rá, amelyek ellen sok esetben képtelenek vagyunk bármit is tenni.
„Abban az épületben vagyunk, ahol a bűvös kocka megszületett – igaz, nem ebben az úri részében történt ez, hanem az alagsorában. Ott voltak a műhelyek korlátozott lehetőségekkel” – mondta Rubik Ernő A mi kockánk című könyvének tegnapi bemutatóján a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem auditóriumában. "A Kocka csak arra várt, hogy felfedezzék, és történetesen én voltam az a szerencsés, aki rábukkant" – írja a Libri Kiadó gondozásában magyarul is megjelent könyvében.
Most a szolnoki Reptár fedett kiállítóterében – a Krakkói Lengyel Repülési Múzeum kölcsönzésében – egymás mellett csodálhatjuk meg a második világháború két legismertebb vadászrepülőjét, a brit gyártmányú Spitfire-t (pontosabban egy ’44-es Supermarine Spitfire LF Mk. XVI E AU–Y-t, amely példány szerepelt az Angliai csata című filmben is) és egy Messerschmitt Bf–109 G-t.
„Ez egy szomorú könyv, mert az életről szól” – így a szerző, és ezzel nem perelhet az olvasó. De, teszem hozzá, nem kell félni, mert ez egy elviselhető szomorúság, ami garantáltan nem taszít depresszióba. Sokkal inkább elgondolkodtat és üzen. Bár – meglehet, nem vagyunk sem kezdő, sem haladó, sem leendő cukorbetegek – halandókként nem feledhetjük: a pácban mind benne vagyunk.