2020. szeptember 11., 23:20
A görög filozófusok közül Pheredükész volt az, aki elsőként állította, hogy van lélekvándorlás. Attól kezdve a mitológiai történetek módosulni kezdtek. Már nem a haldoklók, hanem az éppen megszületni készülők ittak a Léthe vizéből, a felejtés folyójából, hogy elmúlt életüket feledjék.
A filozófia története ilyen kifordításokkal, megfordításokkal van tele. Mi az élet? Mi a felejtés? Miért van fájdalom? Mit tudunk biztosan?
Ilyen és ehhez hasonló filozófiai kérdések körül forog a Közép-Európa Táncszínház Verso című előadása is, melyet Veszprémben láthatott a közönség szeptember 9-én a Tánc Fesztiválján.
A Pannon Várszínház évente megrendezett eseményét már a 22. alkalommal tartják meg, a programsorozat idei mottója: A tánc a létezés eufóriája. (Ez annak a filmnek a címe is egyben, mely a mostani fesztivált megnyitotta.) Ez a mottó a táncot nemcsak pszichológiai, de filozófiai magaslatokba is emeli. A flow-ra utal, választ adva az élet értelmének kérdésére, a boldogságra. A tánc motívumát az örömmel, az áramlással kapcsolja össze. Amikor a táncra gondolunk, általában valami idilli jelenet tárul elénk harmonikus mozgással, mosolygó arccal, ragyogással.
Mádi László koreográfiája, a Verso azonban, címében is utalva erre, mintha épp ennek az ellenkezőjét akarná bemutatni. Kifordítja az addig belénk ivódott tudást. Filozófiai, már-már költészeti alkotás, ami megjelenik a színpadon. A darabos mozdulatok, a néha csak foltokban vagy villanásokban megjelenő fény, az előadás különböző részei között sokszor hiányzó átmenet, kötés megtöri az idillt. Azt az érzést és azokat a pillanatokat idézi meg, amikor számítunk valamire, előre látjuk, mi és hogyan fog történni, de valami ellentétes erő közbeszól és váratlan fordulatot vesz az irány. „Minden láng csak részekben lobban.” Prózaszerű történet helyett a mozdulatsorok verssorokká állnak össze.
A táncot kísérő zene pedig „Félig mély csönd, félig lárma”.
Az arcok közömbösek, néha haragosak, ijedtek vagy döbbentek. Ha mozognak a szájak, szemek, azok természetellenes, direkt jelenségek. A testrészek is mintha külön életet élnének. A láb kézzé változik, a haj valami furcsa, új végtaggá, semmi sem az, aminek látszik. A hüvelykujj, mely az előbb még kisbaba szájában pihent, most borotva, majd nyakat elvágó kés pengéje, később öngyújtóvá válik. Az emberi kapcsolatok egymásra rakódott akadályok halmaként jelennek meg. Vagy összenőtt testekként, melyek ha leszakadnak egymásról, el is veszítenek egy darabot magukból. „Minden szerelem darabokban.”
Ebben a szürreális térben és hangulatban mintha egyetlen mondat harsogna bennünk, a nézőkben és a táncosokban is egyre hangosabban. „Minden Egész eltörött.”
Aztán hirtelen véget ér a darab, és „Utána, mintha jajszó szállna”, némán. De valami más is marad. Energia. Ez a tánc olyan erőket szabadít fel bennünk, amelyeket egy idillt ábrázoló koreográfia elcsendesítene. Olyan energiákat, amelyek rávesznek, hogy táncoljunk az esőben, ejtőernyővel kiugorjunk egy repülőből vagy megmásszuk a legmagasabb hegyeket is. Kisebb-nagyobb őrültségekre vesznek rá, ami segít, hogy az életet húsba vágóan megtapasztalhassuk, megéljük. Hogy átérezhessük a létezés eufóriáját.
A Közép-Európa Táncszínház előadásának táncosai: Bozsányi Liliána, Dabóczi Dávid, Gyevnár Réka, Horváth Adrienn, Joó Renáta.
(Az idézetek Ady Endre Kocsi-út az éjszakába című verséből származnak.)
