„A lakás olcsó volt. Gondoltam, miért is ne. Kell egy fészek.”
Egy idősödő sorozatíró lakást vásárol, hogy összeköltözzön egy pályakezdő színésznővel. Egy magát művészetkedvelő embernek mondó egyén hátán végigfut a hideg borzongás ettől – bizonyára valami közhelyes szappanoperát rejt ez a történet, ebből nem sok jót lehet jósolni. Aztán ez a bizonyos ember megnézi A lányka és a pápa című előadást (Jámbor József rendezésében) és elakad a szava.
A lengyel író, Michał Walczak úgy alakította át és bővítette ki ezt a sablonosnak tűnő alapot, hogy a „közhelyes” az utolsó dolog, amit a néző előadás után gondol. Két fő téma mozgatja a szálakat: az egyik a megbocsátás, a másik pedig a művészet és a magánélet viszonya.
A színésznő terhes, és eleinte azt hisszük, a sorozatírótól, de az apa személyére nem derül fény. Helyette az író behozza József és Mária történetét mint párhuzamot. A bibliai történet és a jelen párhuzama új megvilágítást hoz: József karaktere hangsúlyozódik ki, aki élettársául választott egy másik apától terhes nőt, zokszó nélkül, sőt fészket keres vele, Betlehemet. Ugyanakkor neki – idősödő sorozatíróként – szintén van vaj a füle mögött, hiszen egy korábban bordélyházként működő épületben vesz lakást, ahol régen a szeretője élt és dolgozott. Vagy ez az egész csupán a fantázia műve lenne, regénybeli kitaláció?
A darab első érzésre azért tűnik túl bonyolultnak, mert elmosódnak benne a határok a casting, a regény, a forgatókönyv és a valóság között. Az öt-hat szereplős darab eredetileg két karakterre íródott (a színészek száma többször változott). A több színész bevonása az idősíkok, a jelen és múlt, a valóság-film-színház-regény között segít különbséget tenni. De a néző is érzi, hogy ezek a határok nem teljesen egyértelműek. Azért – és itt nagyon fontos Jámbor József szerepe, aki a saját életéből merítve dolgozta át a darabot egy mostani, magyarországi környezetbe helyezve –, mert egy író (legyen az sorozat-, regény-, drámaíró vagy novellista) számára az élet és a műveiben megjelenő világ nagyon szoros kapcsolatban áll. Nemcsak építkeznek egymásból, de hatnak is egymásra. Írás közben az író a főhőse karakterébe bújva megvalósíthatja az álmait, vagy feldolgozhatja traumáit, melyek aztán kihatnak a viselkedésére. A megváltozott viselkedés új, ismeretlen szituációkat okoz az író életében, amelyeket aztán ismét az írásba konvertál át. Ezt az örök körforgást jeleníti meg A pápa és a lányka.
Az előadás egyszerre szórakoztató, komikus és mély, tragikus. A színészek nagyon nehéz munkát vállaltak vele, hiszen egyik pillanatról a másikra kell hangulatot, hangtónust váltaniuk. Egy-egy jelenet hirtelen, váratlanul fordulhat át – akár egy mondaton belül – vicces bolondozásból lélekölő veszekedésbe. A hangulatok ilyen hirtelen megváltoztatásában a színészek közül Fehérvári Péter a legkiemelkedőbb. Olyan energiákkal dolgozik, hogy az a nézőt is magával rántja. Amin az előbb még kacagtunk, arra a következő pillanatban döbbent-ijedten nyitjuk tágra a szemünket. Mert a színész játéka ezt váltja ki. Általa kapja meg a hangsúlyt a mélyebb mondanivaló.
Boros Ádám a humor fő felelőse, ő bírja a leghangosabb nevetésre a nézőket.
Jámbor József, a rendező és egyben az egyik szereplője a darabnak, a jelenben játssza az idősödő sorozatírót. Amikor a színpadon áll, érezni lehet, hogy emögött több van, mint játék. Számára ez egyfajta kitárulkozás, ami miatt a nézőkkel ő hangolódik össze a leginkább. Ahogy az ember is figyeli a barátai reakcióját, amikor megnyílik nekik, úgy érzékeli ő a közönséget.
Szoták Andrea felelős a női főszereplő karakteréért, aki egyszerre Andrea, Mária és Lujza. Ő az, aki végig jelen van a színpadon, aki a cselekményt irányítja, a fordulatokat előidézi. A darab kimondatlanul is a „minden sikeres férfi mögött áll egy nő” gondolatot képviseli és mutatja be, egy ilyen kapcsolat dinamikáját: a szenvedélyt, a kiábrándulást, a hirtelen hangulatváltozásokat, a veszekedéseket nyíltan felvállalva. Mintha egy felboncolt testbe engednének bepillantást.
A dráma csúcspontja a pápa megjelenése egy hajléktalan képében, akit Erdei Péter játszik. Eleinte csak Andrea/Mária hiszi el és viselkedik úgy vele, mint egy szenttel. Mindenki más részeges hajléktalannak látja. Egészen addig a pillanatig, amíg meg nem szólal. „az emberek közé mentem. Hozzátok, kis, elveszett, bizonytalan, buja, illúziókat hajszoló emberekhez, színházba és bordélyba járókhoz. […] Áldottak […] az igazság réseiben és a valóság törésvonalaiban elveszettek. A saját rögeszméik csapdájába esettek” – mondja, és a nézőtér megtelik figyelő csenddel, a korábban történtek miatt felkavart érzések megnyugszanak, elcsendesednek. Saját kis egyéni rítusaink, szokásaink, emberi gyengeségeink jutnak eszünkbe, megpihenünk. És ebben a feloldódásban teljesedik ki az előadás, és zárul le egy egymásra találással, tiszta, hazugságtól mentes összekapcsolódással.
„– Félretettem egy kis pénzt. Veszünk egy új lakást és ott tartjuk meg majd új szertartásainkat, amíg el nem érünk valami valóságosat, amit tiszta lelkiismerettel hagyhatunk majd a gyermekeinkre. Bármilyen hagyományt.
[…]
– Ki fogja ezentúl a szertartásokat tartani?
– Majd megtartjuk őket mi.”
(Az előadás legközelebb szeptember 13-án 19.30-kor lesz látható Budapesten, az Óvóhelyen.)
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.
A regény szerkezete nagymértékben hasonlít a lapunk júliusi számában ismertetett Végzetes ígéret című Angela Marsons-krimire, amely ráadásul ugyanúgy 2018-ban jelent meg először, mint Carmen Mola regénye. Mindkét műben egy nő a nyomozóegység rátermett parancsnoka, mindkettőjük csapata egy új taggal gyarapodik, akit a többiek nehezen fogadnak be, mindkét regényben különös részletek derülnek ki a nyomozók magánéletéből.
Silling István, a nyugat-bácskai nyelvjárások és népélet avatott kutatója új összefoglalással jelentkezett, melyben szülőfaluja, Kupuszina máig megőrzött hagyományos viseletét mutatja be. A témára vonatkozó több mint négy évtizedes gyűjtéseinek eredményét sajátos módon dolgozta fel és adta közre: könnyen kezelhető, áttekinthető szótár formájában.