Nem emlékszem, mikor volt utoljára, hogy egy könyv olvasásától rémálmaim lettek. Talán a Tíz kicsi négernél (Agatha Christie) tizennégy éves koromban, mikor éjfélig olvastam, kint vihar dühöngött, a függönytelen ablakon pedig beáramlott a sötét.
Kubiszyn Viktor Drognaplójára már régóta kíváncsi voltam, sokat hallottam róla, az irodalom érettségibe is bekerült, illik elolvasni. Könyvtári példányt sikerült szereznem belőle. Ahogy kinyitottam, a lapok közül fű- és dohányillat szállt fel: vajon az író tudja-e, hogy olvasói valódi – ahogy a moziban nevezik – imax élményt okoznak a könyvtárlátogatóknak?
A szöveg úgy szippantott be, mintha világéletemben dzsankik és punkok késelős kocsmáiban rettegtem volna a halálfélelemtől.
Mert az elején folyamatos, görcsös rettegést éreztem. Állandó, túl erős vonzását valami üres, fekete lyuknak, ami elnyel, megsemmisít.
„– Mi neked a heroin? – kérdezem.
– Egy gyönyörű nő halálos puncival, égő, mély szemekkel, csábító lány, aki beszippant, nem ereszt és kiszívja belőlem az életet. De mindig dugni akarok vele.”
A különböző hallucinogén anyagokban az a jó, hogy az ember elveszti tőlük az időérzékelését. Ha közelebb is hozzák a halált, az már elmosódik, mennyire van közel. Minden egyszerre történik és kész. Ettől olyan skizofrén az egész.
Mint a nagy orosz hidegekben
Kubiszyn Viktor könyvét olvasni hasonló, mint Tolsztojt. A nagy orosz írót leginkább nyáron szeretem olvasni. Mert a téli hidegek kirándulásaitól – a szánon, természetesen – mindig dideregni kezdek. Sőt általában akkor is fázom, amikor kitavaszodik a regényben. Mert az efféle művekben ilyenkor gyakori a tüdőgyulladás és a halál. Napokig Anna Karenina, Lenszkij gróf meg Natasa világában élek, amikor olvasom. Bundába bújva hagyom ott a színházat vagy a bált, és járom a hideg, jeges utakat gyalog, átfázva a fagyban, miközben esik a hó. Aztán a könyvet becsukva a nap felé fordítani az arcom. Hogy felmelegítsen az orosz hidegek után.
A Drognapló ugyanígy tesz önmaga részévé. Egy, valahol a társadalom alatt létező világ, ami annyira pontosan van ábrázolva, hogy otthonosan mozog benne az olvasó. Szlenget használ, de ahogy Anthony Burgess Gépnarancs című kisregényében, itt is pontosan értem, miről van szó, és mi történik. Átélem a tripeket a főhőssel együtt. Jó néha becsukni a kötetet, hogy levegőt vegyek és tudatosítsam, nem, mégsem a pokolban vagyok.
Aztán amikor lekapcsolom a villanyt elalvás előtt, megmozdulnak a falak, kint zúg a szél, nem merek megmozdulni sem. Fekete delfinek úsztak át a szobán, furcsa, mélyített hangon énekeltek a kinti fákról, akik be akarnak jönni, hogy felfaljanak. Pedig én szeretem a fákat.
„Az anyag téged akar, mondja Dr. Flash.”
Álmomban a Király fürdő gyógynövényes gőzkabinjában állok, nevetek. Lelkileg felszabadít, de a tüdőm nehezen bírja, térdre esem. Egy fuldokló ember, ha nevetne, az volna ilyen. Másra nem tudok gondolni. Nevetés, de kiszáradt torkú, reszelős, levegő után kapkodó. Újra megismétlődik a jelenet, mielőtt felébredek. Még ekkor is a fülemben cseng, közben valami mintha ülne a mellkasomon, nehezen lélegzem. A fulladásos halál régóta kísért, mindig is féltem tőle, de sohasem úgy, mint ebben a pillanatban.
„Rossz helyen vagyok”
Az olvasás- és álombeli hangulataimat könnyű volt összekapcsolni: a Drognapló azon jelenetei csapódtak le így, amelyek hatására az elbeszélő úgy dönt, elvonóra megy. Igaz, amikor a könyvet olvastam, erre a saját életvezetésem is (munka, magánélet stb.) rásegített, nem voltam jó helyen, ennek megváltoztatásához azonban ez az álom adta meg a végső lökést.
Kubiszyn Viktor munkája emiatt különösen fontos, mert tisztán, erőteljesen adja vissza a „rossz helyen vagyok” állapotot, nem csak a drogos életformára vonatkoztatva. A lelki poklot. Talán én nem voltam azokban a mélységekben, amelyekben az ő szereplői, de a magányt, a rossz döntéseket, a gödröket, a kimászni akaró visszacsúszásokat – ha kisebb mértékben is, de – ugyanúgy ismerem.
Éppen ezért azt gondolom, hogy, bár a mű egy külön világot mutat be a társadalmon belül, a kötet alapérzései, ha más-más mértékben is, de mindenkiben ott lapulnak.
„A világ beteg, és a narkósok a tünethordozók. Ők viszik el a balhét a te szaros képmutatásod miatt az Isteni Játékban. De övék lesz a kegyelem is.”
A szabadulás három lépcsőfoka
„Nem az a kérdés, hogy miért lesz valakiből drogos. Az a kérdés, hogy miért nem lesz MINDENKIBŐL drogos?”
Sokat gondolkodtam ezen a – különösen a könyv alapján – jogos kérdésen. Háromlépcsős választ találtam. Van egy csoportja az embereknek, akik rendszerint a vallásra hivatkozva lopást, hazugságot, szexuális élvezeteket, drogot, boldogságkeresést, szinte mindent bűnnek és nem az élet részének tekintenek. Ugyanakkor jó – őszintén jó – emberré válni csak tanulás útján lehet. És a tanulási folyamat része a hibázás. Aki mindig kerüli a bűnt, az az örömöket is kerüli általában. Az ő életük értelmetlenebb, mint egy drogfüggőé. Hiszen végigcsinálnak egy életet igazi boldogság – keresése – nélkül. (A kábítószerek legalább kezdetben boldogságérzetet adnak – ha nem is megfelelő forrásból. A dühödt ítélkezés sosem.)
„Egy az Isten, tesó. És az nem te vagy.”
A második lépcső azon szerencséseké, akiket valahogy elkerül a narkotikumok világa. Ők tudatlanok, és talán sosem tapasztalják meg a szabadságot igazán. De van rá lehetőségük – akár a harmadik lépcsőre lépéssel.
A harmadik lépcsőhöz azok tartoznak, akik még időben megértik, hogy „A tisztaságod az első. Ha az borul, borul minden.” Sokféle úton el lehet jutni ide. Vagy a rehabilitáción, vagy igaz belső, vallási meggyőződésből. Vagy más módokon (tehát nem kábítószer általi) szerzett sebekből felgyógyulva. A kulcs a veszteség ismerete és a kegyelem, a megváltás élménye. „Nyerni könnyű. Azt bárki tud.” Aki fellép ide, a harmadik lépcsőre, az eljut oda, hogy becsülje és szeresse önmagát. „Az ősbizalom visszaszerzése.” Ebből már lehet építkezni. Hiszen szabad döntésként jön létre, távol maradva a Szürke Zónától, de értve (és szeretve) azt (is).
„– Hazafelé mentem, amikor jön a kis gádzsi a telepen, és elkezd panaszkodni nekem, de folyamatosan tolja, hogy ez milyen szar, az milyen szar, a szülei így, az iskola úgy, meg akar halni, mit tudom én. Na, gondoltam, megmutatom neked, mi az igazán szar.
– Mit csináltál?
– Adtam neki heroint.
– Az gáz haver, nagyon gáz. Mi van vele?
– A menyasszonyom. Szeretem. Most előzetesben van a sok lopás miatt. De ha én lejöttem a cuccról, kimegyek, lehozom őt is és rendbe rakom. Bennem bízik.”
Ajánlom a könyvet mindenkinek, aki úgy érzi, szar az élet. És mindenkinek, aki már tudja, hogy nem – emlékeztetőül. (Meg azoknak, akik igényelnek már végre valami kíméletlen őszinteséget.)
„De ne feledd: hét másodperc. […] Akármi történik, akármekkora kátyúban leszel, az a hét másodperc a Tiéd. […]
Ennyi időm mindig lesz dönteni. Hogy megiszom-e, benyalom-e, elszívom-e, kifőzöm-e, beszúrom-e. Vagy nem. Ez a kegyelem, és ez a döntés az, ami csak az enyém. Ez a szabadság a legnagyobb ajándékom.”
Kubiszyn Viktor: Drognapló. Jószöveg Műhely, Budapest, 2012
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. márciusi számában)
