Gion Nándor (Szenttamás, 1941 – Szeged, 2002) József Attila-díjas magyar író életműkiadásának előző kötetéről, amely Krisztus katonái a Görbe utcából címmel jelent meg a télen, már olvashattak az Előretolt Helyőrségben. A Keresünk egy jobb hajót megjelenés előtt álló 7. kötet az előző testvére: ez is nagyobbrészt drámai műveket és filmvázlatokat tartalmaz. A rádió, a filmvászon és a színpad felé mutató írások közé pedig hol bevezetőként, hol visszatekintésként, hol pedig a terjedelmesebb művek közötti kapocsként rövidebb, Giontól eddig alig ismert típusú-műfajú írásokat vettünk fel. Ezek a darabok az író naplójegyzeteivel mutatnak rokonságot, és saját műveire vagy magának az alkotásnak az eredőire, illetve folyamatára is reflektálnak. Közülük ezelőtt még egy sem került kötetbe (ahogy egy nyúlfarknyi írás kivételével a kötetnek egyetlen darabja sem), hármójuk is csak kötetre: ezek korábban fülszövegek voltak. A művek nagy többsége az Országos Széchényi Könyvtár kézirattárából került elő, legtöbbjük keltezetlen kéz- vagy gépiratban maradt fenn.
A könyv három részre tagolódik. Az első rész alapvetően az írót megelőző generációk tagjaitól hallott történetekből építkezik. Ezekben a 20. század első felének nagy drámáiról és kisembereiről olvasunk: a Trianon utáni vajdasági faluból indulunk, és a második világháború végi front borzalmait átélő alföldi tanyán át egészen 1956-ig, az osztrák határig jutunk. Az írások felütésében olyan fordulatok olvashatók, mint „a századfordulóról és a századelőről”, „az 1920-as és 30-as évekből”, „1944 vége, karácsony előtt néhány nappal”, „1956 októbere”; a rész szerkezetét tehát főként a 20. század tragikusabb felének íve, illetve a hétköznapi emberek életét is meghatározó fontosabb csomópontjai jelölik ki. A komoly, sokszor súlyos történelmi témák között Gion felmenőinek és más hozzá közel állóknak a saját történeteit is olvassuk, így az író hamisítatlan humora mellett a szereplőihez fűződő érzelmi közelség is jellemzi őket.
A második nagy egység darabjainak megírásához az író már főként személyes élményanyagából: elsősorban gyermek-, kamasz- és fiatalfelnőtt-korának emlékeiből merített. Szenttamásról, a Ferenc-csatorna partjáról, az illúziókkal teli, sok szempontból még ártatlan és felszabadult gyerekkorból indulunk; megtapasztaljuk a „Keglovics” utcának a felnőtté válást érlelő kemény világát; majd a középiskolás és az egyetemistaévek emlékeiből vett történetekig jutunk: „a Késdobáló” drámájáig. Utóbbit már a saját munkatapasztalatok ihlethették: egy kőművesbrigáddal a középiskolás kortól évente végigdolgozott nyári hónapokban, valamint az első egyetemi vakációban egy dél-macedóniai útépítő munkaakció barakkjában átéltek is beleépülhettek.
A harmadik részben lévő művek élményanyaga (szinte) a megírás jelen idejéből való, és sokszor a „meglett ember” tapasztalatait, sőt „a bús férfi panaszait” olvassuk bennük. Az ezekben tükröződő élettapasztalatokat – például a vajdasági kisebbségi létről, a kirobbanó délszláv háború értelmetlenségéről vagy az ezredforduló „európai” Budapestjének visszásságairól –, mivel nagyobbrészt saját élmények voltak (vagy ha másokéi, a sajátok is megerősítették őket), gyakran nem finomíthatta sem az azokat mesélő idős emberekhez fűződő érzelmi viszony, sem a gyerekkor megszépítő messzesége. Ezekben a darabokban legfőképpen az élet nehézségein sokszor egyedül átlendíteni képes – gyakran bölcs humorrá transzformálódó – irónia szolgál segítségül, sőt orvosságul.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2020. október 17-i számában.)
Mint egy segélykiáltás, úgy törnek fel a női lélek legmélyéről Póda Erzsébet melankolikus történetei. Ez a karcsú kötet mérhetetlen súllyal telepszik az olvasóra, a sorok felfejtése közben mellkasunkon érezzük az erőszak és az agresszió nyomását. Ez a fojtogató atmoszféra árad a kötetegészből, emiatt észleljük úgy, hogy ennek a könyvnek mélyfekete az alapszíne.
Hogyan érkezik? A sokszor föltett kérdésre van egy átírt tréfából merített válaszom. Egy-két órával éjfél után zörgetnek Károly bátyánk ablakán. Az öreg még mély álmát fogyasztja, de nagy nehezen megébred, föltápászkodik, kinéz, kiszól, ki az, kérdi. Én vagyok, Károly bá’. Van-e bíbor tintája? Az öreg elkanyarítja a szót, kihajít valami kézre állót az ablakon, majd visszafekszik.
Eddig ismeretlen felvidéki szerző könyve – ezzel az ajánlással kaptam kézhez Szigety Péter Birinéninek szeretettel című művét. Izgatott voltam, ugyanis fogalmam sem volt, mire számíthatok, s az első gyors átlapozás után kíváncsiságom még inkább fokozódott. Az viszont már akkor biztosnak tűnt, hogy különös könyv akadt a kezem ügyébe.
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.