Nem kis kihívás cukorbetegnek lenni, s elfogadni a megmásíthatatlant, az élethosszig tartó, mindennapokat meghatározó, folyamatos fegyverszünetet a betegséggel. És nem, cseppet sem vigasz, feleim, hogy ez egy civilizációs kórság, ami több millió ember életét megkeseríti. A kérdés itt az: de miért pont az enyémet? Lehet lázadni, dühöngeni, tagadni, de minek, ha ettől csak felmegy az ember cukra, s még közelebb lesz a vég. Mert, igen, „meg fogsz dögleni, barátom!” És ezen el lehet, el kell gondolkodni. Mert a cukorbetegség nem az elmét támadja, hanem – ha nem veszünk róla tudomást, ha cicázunk és alkudozunk vele – előbb vagy utóbb a testet rothasztja szét, bontja le fekélyes, bűzös masszává. Meg fogunk halni, igen, de addig is élni kell, mérni a vércukorszintet, és lemondani sok mindenről, ami azelőtt jó volt – gondoltuk mi, balgán – a testnek, a léleknek. A jóról, amiről kiderült: rossz volt. Megbetegített. Így válik ketté az élet az előttre és az utánra. Aki bölcs, aki „okos fiú”, nem harcol. Inkább megáll kicsit, és elgondolkodik az élet elviselhetetlen, de még elviselésre érdemes cukiságán. Ha íróember, akkor a szembenézést, a vívódást papírra veti.
Farkas Wellmann Endre József Attila-díjas költő tíz évvel ezelőtt maga sem gondolta volna, hogy eljön a nap, amikor diabétesze okán egy időre kísérleti nyúllá nyilvánítja magát, és könyvet ír a betegségéről. Harminc nap, harminc, 2018. december 2–2019. január 9. között született bejegyzés, megspékelve a laborvizsgálatok eredményeivel. Kézikönyvként ajánlja a szerző kezdő, haladó és leendő cukorbetegeknek. Mellébeszélés és önámítás nélküli vallomás, már-már kegyetlen önvizsgálat. Önsajnálat nélküli szembenézés azzal, ami volt, azzal, ami van. Elmélkedések testről, lélekről, félelmekről, hitről, kultúráról, földi és elvont dolgokról, és ezek összefüggéseiről. Mindeközben fejezetről fejezetre változik a mmol/l-ben mért vércukorszint értéke, a vérnyomás, ingadozik a súly, és a közérzet mutatója a dühös, a szar, a semleges és a jó skálán változik. Cseppet sem vidám dolgokkal szembesül az olvasó. De éppen ettől lesz egészen emberi és hiteles. A szerző kendőzetlenül tárja elénk a valóságot. Nem az észt osztja, nem ad hasznos tanácsokat, sem tutibiztos életmód recepteket, aki ezekre számítva veszi kezébe a könyvet, csalódni fog.
„Egy becsületes könyvet akartam írni” – mondta Farkas Wellmann Endre a novemberben, a Petőfi Irodalmi Múzeumban tartott könyvbemutatón. Hab a (cukormentes) tortán, hogy a közismert toxikológus, dr. Zacher Gábor volt a beszélgetőpartnere, s ez mindjárt arra is rávilágított: szenvedélyek és függőségek hálójából is kell szabadulnia annak, aki, ha békét nem is, de fegyverszünetet kíván kötni a diabétesszel. Így került az esten terítékre a savasító, puffasztó élesztő, a jó féle zsíros csülök, a koffeines és koffeinmentes napi kávé és a cigaretta. „Ha letenném, többé nem lennék önmagam” – vallotta Farkas Wellmann, felvállalva a koporsószöggel kötött, mindhalálig tartó kapcsolatát a tisztes számú érdeklődőkkel és a teremben ülő kezelőorvosai, dr. Radó Gábor szemész főorvos és dr. Vörös Péter előtt. Mert be kell látni, van, amiről nem akar lemondani az ember. S hogy mennyire fontos a „segít gondolkozni, segít önmagam lenni, és nem hagy itt magányosan” cigaretta, abból is következtetni, hogy a könyv végén külön fejezetet szentel neki: saját írását, Székely János versét és Gálfalvi G. Zsolt zseniális crédóját, a Hiszek egy cigiben címűt.
Farkas Wellmann Endre: Cukor.baj. Partvonal Kiadó, Budapest, 2019
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. márciusi számában)
Eddig ismeretlen felvidéki szerző könyve – ezzel az ajánlással kaptam kézhez Szigety Péter Birinéninek szeretettel című művét. Izgatott voltam, ugyanis fogalmam sem volt, mire számíthatok, s az első gyors átlapozás után kíváncsiságom még inkább fokozódott. Az viszont már akkor biztosnak tűnt, hogy különös könyv akadt a kezem ügyébe.
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.
A regény szerkezete nagymértékben hasonlít a lapunk júliusi számában ismertetett Végzetes ígéret című Angela Marsons-krimire, amely ráadásul ugyanúgy 2018-ban jelent meg először, mint Carmen Mola regénye. Mindkét műben egy nő a nyomozóegység rátermett parancsnoka, mindkettőjük csapata egy új taggal gyarapodik, akit a többiek nehezen fogadnak be, mindkét regényben különös részletek derülnek ki a nyomozók magánéletéből.