Néhány ritkább bélyegért, esetleg vaskocsiért, diafilmért cserébe – így jutottam egy-egy Interpress Magazin (IPM) birtokába. A lap engem is lenyűgözött. Izgalmas írásokat közölt gyakorlatilag bármiről, beleértve a tudományt, történelmet, filozófiát, irodalmat, sőt a méregkeverést, folytatásokban regényt is. Mit sem számított, hogy a diktatúra Romániájában éppenséggel egy 1978-ban megjelent lapszámot olvastam tízévesen, vagyis 1988-ban, akkor is frissnek hatott, ami egyrészt a lap nagyszerűségét példázza, másrészt azt is mutatja, milyen körülmények uralkodtak nálunk. Akkoriban frissnek számított az öt napos kenyér is, úgyhogy tíz év meg sem kottyant egy jól megírt lapnak.
Persze úgy kellett becsempészni Romániába, mint a kerek rágót, a Kajla csokit és a Petőfi-összest (világosan emlékszem, gyerekként egyszer órákon át izgatottan vizsgáltam egy 1947-es, víznyomásos Petőfi-kötetben rejlő százforintos bankót, ami jelenleg komoly összeget ér; akkori eszmei értéke megfizethetetlen volt, egyszerre jelképezte a lázadást a román diktatúra ellen és a magyar öntudatot).
Maga a lap 1975 és 1994 között jelent meg Magyarországon. Tulajdonváltás után 2002-től újraindult, napjainkban is forgalmazzák, bennünket most a „régi verzió” érdekel, melynek Ivanics Iván volt a főszerkesztője. Nyilván a kommunizmusban az olvasónak aligha volt tudomása arról, hogy kedvenc magazinját a KGB, a hírhedt orosz titkosszolgálat igazgatja. Ugyanis hivatalosan tulajdonosa a Nemzetközi Újságíró Szövetség volt, melyet a KGB irányított a háttérből. Az óriási példányszámban megjelenő (az 1980-as években olykor 170 ezer példányt is nyomtak a 128 oldalas lapból), rendkívül sikeres IPM-t az orosz titkosszolgák pénzmosásra használták, a tisztára mosott összegekből pedig a diktatúra szokásos kellékeit, fegyvereket vásároltak, agymosásokat finanszíroztak stb.
A kiadóvállalatnak a gyerekekre is gondja volt, 1979-től rendszeresen megjelentette az Alfa magazint. Nem tudom, kinek volt az ötlete, hogy abban képregény is jelenjen meg, mindenesetre telitalálatnak bizonyult: Asterix és Obelix, Lucky Luke kalandjai (remek fordításban!) jobban vonzották a gyerekeket, mint a vattacukor és a fagyi együttvéve egy tengerparti vásárban. Arról nem is szólva, hogy életemben először itt találkoztam Einstein relativitáselméletével, le is nyűgözött rendesen, annak ellenére, hogy mind a mai napig nem értem teljesen. Vigasztal a tudat, hogy a velem szemben lakó gyerekkori barát sem értette, bele is írta a lapba, meddig olvasta el, persze utána dicsekedett, hogy kisujjában van az egész. A gyerekeknek szánt, de valójában a felnőttek által is élvezettel olvasott Alfa 1990-ben végleg megszűnt. Gyűjtők között most is értékes lapnak számít, egy-egy jó állapotban maradt példánynak rendesen megkérik az árát.
Azért elég ironikus és groteszk, hogy éppen az orosz titkoszszolgálat járult hozzá a magyar nyelven olvasó közösség minőségi informálásához. Főként a Romániában élő tömbmagyarság vette a hasznát ezen önkéntelenül is nemes cselekedetnek – errefelé ugyanis maximum a Nők Lapját volt érdemes felütni, na meg az Ifjúmunkásban ritkábban megjelenő könnyűzenei írásokat. Olyan szövegekkel, melyeket külföldi újságírók írtak és külföldi történésekről szóltak, ritkán találkozott a diktatúra olvasója – ha ugyan egyáltalán.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. októberi számában)
A történet röviden arról szól, hogy Helena elutazik a szigetre, ahol a robotokat gyártják, mivel be akarja bizonyítani, hogy a mesterséges lényekre is emberként kellene tekinteni. Hamarosan rá kell jönnie, hogy az elképzelése „sajnos” sokkal inkább szép remény csupán. Kissé megtörve úgy dönt, a szigeten marad, közben összeházasodik a robotgyártó cég vezetőjével.
A rádió, a filmvászon és a színpad felé mutató írások közé pedig hol bevezetőként, hol visszatekintésként, hol pedig a terjedelmesebb művek közötti kapocsként rövidebb, Giontól eddig alig ismert típusú-műfajú írásokat vettünk fel. Ezek a darabok az író naplójegyzeteivel mutatnak rokonságot, és saját műveire vagy magának az alkotásnak az eredőire, illetve folyamatára is reflektálnak.
Ha a kötetet a kezünkbe vesszük, rögtön a borítón szembeötlik a szívet formáló vérfolt. Ugyanez látható kicsinyített formában a hátlapon is. Ötvenhat verset tartalmaz a verseskötet. A pályafutását költőként kezdő Ardamica Zorán visszatért a poétikai motívumokhoz. Ha a négy egységbe sorolt verseket megvizsgáljuk, egyfajta tudatos szerkesztői ciklikusság jellemzi az elosztást.
Érdekes módon eddig sosem vágytam arra, hogy lássam a tengert. Hagytam magam elbűvölni a kisebb állóvizektől, ahol mindig közel tudtam a túlpartot. Megelégedtem a Duna tengerével, Csallóköz szigetével, a Vág fodros hullámaival. De azt hiszem, A tenger sós kenete című antológia végleg megváltoztatott bennem valamit. Álmomban kagylót szorítok a fülemhez, és hallgatom benne a morajlást. A verseket. A Kanári-szigetek költői szólalnak meg benne.
Van valahol egy hely, odabent, egy dióban, ahol Kicsibácsi, Kicsinéni meg Imikém, a bádognyúl lakik. Nem mennek sehová. Néha kinéznek az ablakon, de odakint nincs semmi. Semmi olyan, amiért érdemes lenne kimenni. Nem is vágynak el. Hiszen éppen elég kaland akad otthon is. Gombócevő világverseny, közös kávézás, találmányok vagy épp fürjtojásevés. Odabent minden kívánság teljesül, csak egyetlen dolog nem. Hogy valaki más legyen, mint ami.
A gyermek József Attilát ábrázoló szobrot avattak tanévkezdéskor a csíkszeredai József Attila Általános Iskola udvarán. Berze Imre székelyudvarhelyi szobrászművész alkotása az iskola lépcsőjén kapott helyet, a kisiskolás Attila egyik kezében egy könyvet tart, a másikban egy szélforgót. Mi is mellé ülhetünk.
Vajon hogyan kísérik végig az emberiség történelmét a különféle technikákkal készült kárpitok és szövetanyagok? Mit tudhatunk meg a régmúltról és mit árulnak el nekünk a különböző minták a világ kultúráiról? Hasonló kérdésekkel felvértezve érkeztem meg az Óbudai Múzeum Lélegző kárpitok című kiállításra és az előadásra, amely a különböző kultúrák textilművészeteiről szólt.
Ahogy a kezembe vettem Koncz Csilla kötetét, megörültem, mert azt gondoltam: jé, milyen kis vékony! Aztán belelapoztam, és kicsit elmélyültek a homlokomon a ráncok, mert ugyan rövidke a könyv, mégis filozofikusan mély gondolatokat tartalmaz, amelyeken jó elgondolkodni. Valamiért A kis herceggel tudom párhuzamba vonni, de ezzel lehet, egyedül vagyok.
Kaliczka Patrícia és Jagicza Patrícia olyannyira hasonlítanak egymásra, hogy első pillantásra is azt mondanám, a vér szerinti rokoni kapcsolat vitathatatlan köztük. Nevük összecsengése mellett a rendkívüli hasonlóságot is kihasználva születhetett meg a Doppelgänger és Melankólia című festmény.