Charriére fegyenc- és életrajzi könyvét többen is túlzással, lopással vádolták, de ez most érdektelen. Ami fontos, az a regény kontextusa. Franciaország egészen 1948-ig küldte embertelen körülmények között és közé elítéltjeit a Francia Guyanára, Dél-Amerika északi részébe, a veszélyesebbeket pedig az Üdvösség Szigetekre, ahonnan a szökés lehetetlen a tengeráramlatok, cápák és smasszerek miatt. Ha úgy tetszik, Franciaország megpróbálta karanténba vonni a bűnözést, az emberi jogok súlyos megsértésével. Groteszk eljárás ez egy olyan országtól, amely alig 140 évvel azelőtt a szabadság, egyenlőség, testvériség jelszó alatt háborúzott a zsarnokság ellen.
Camus fikciója, A pestis valójában a fasizmus hatására született. Súlyos kérdéseket vet föl, első olvasatra csaknem komoran, szenvtelenül. Ez az érzelemmentesség valójában mélységes humanizmust takar. Nyugtalanító, hogy mi történik egy városban, melyet kénytelenek karanténba vonni a pestis okozta halálesetek miatt. A máskor hangzatos frázisok, szavak pufogtatásának helyét átveszi a kétségbeesés, a pánik, az emberi kapcsolatok fokozatos leépülése. Talán a legnehezebb az egészben, hogy a fertőzés csírái mindenhol ott lehetnek – az emberek egy láthatatlan ellenséggel küzdenek.
Egy kis absztrahálás, és máris meghökkentő módon hasonlít a két regény kezdete. Míg Camus városában véres pofájú patkányok dögölnek halomra, hogy a bolhák által terjesztett pestis az emberekre is átterjedjen, addig Charriére művében a patkányok maguk a bűnözők, akik kivonulnak a társadalomból. A Pillangóból készült film (1973) ezt rendkívül érzékletesen jeleníti meg, jobban, mint a regény.
Mi marad olyan bűnözők után, akiket hazájuktól távoli dzsungelekben vernek, éheztetnek halálra? Az örök kérdés: ebben az esetben van-e különbség az őr és a rab között? Camus regényében a halál borzalmas valami, Charriére írásában – ha nem közeli barát – csaknem megszokott. Van azonban valami, amiben a fegyencíró felülmúlhatatlan, nevezetesen az élet. Camus „csak” bemutat, a történéseket távolról szemlélteti, nem követeli magának az olvasót, ezért a mű sokak számára akár unalmas, riasztó is lehet (komorságáról már szóltunk). Charriére Pillangója sem kér, követel, de a történetek színessége azonnal beszippantja az olvasót. És nem csak a történetek örvénylése ragadja meg, hanem a remény is.
A remény. Ez az, ami hiányzik Camus művéből. Amíg A pestisben a dolgok megtörténnek, a fegyencregényben jóformán minden a szökésnek van alávetve, akkor is, ha ez adott helyzetekben légvárnak minősül. Charriére tudja, helyzetét egyedül ő oldhatja meg. Ártatlannak vallja magát, nem törődik bele az életfogytiglanig tartó büntetésébe.
Camus elszenved, Charriére megold. Igaz, Camus azt is tudja, a járvány elmúltával ott leselkedik a következő veszély. Viszont az erre való felkészülés nem más, mint az élet igenlése. Miként az élet igenlése Charriére reménye, megoldása is.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. áprilisi számában)
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.
A regény szerkezete nagymértékben hasonlít a lapunk júliusi számában ismertetett Végzetes ígéret című Angela Marsons-krimire, amely ráadásul ugyanúgy 2018-ban jelent meg először, mint Carmen Mola regénye. Mindkét műben egy nő a nyomozóegység rátermett parancsnoka, mindkettőjük csapata egy új taggal gyarapodik, akit a többiek nehezen fogadnak be, mindkét regényben különös részletek derülnek ki a nyomozók magánéletéből.
Silling István, a nyugat-bácskai nyelvjárások és népélet avatott kutatója új összefoglalással jelentkezett, melyben szülőfaluja, Kupuszina máig megőrzött hagyományos viseletét mutatja be. A témára vonatkozó több mint négy évtizedes gyűjtéseinek eredményét sajátos módon dolgozta fel és adta közre: könnyen kezelhető, áttekinthető szótár formájában.