Miklóssi Szabó István: Élet a karanténban

2020. május 18., 07:59

Két mű, melyek szerzői két különálló világból érkeztek: Albert Camus Nobel-díjas nagymenő, Henri Charriére pedig fegyenc volt, akit a szükség vitt az írói pályára. Mindkét regény, A pestis és a Pillangó a bezártsággal és a karanténnal foglalkozik, de csak az egyik, a tragikusabb nyújt reményt.

 Charriére fegyenc- és életrajzi könyvét többen is túlzással, lopással vádolták, de ez most érdektelen. Ami fontos, az a regény kontextusa. Franciaország egészen 1948-ig küldte embertelen körülmények között és közé elítéltjeit a Francia Guyanára, Dél-Amerika északi részébe, a veszélyesebbeket pedig az Üdvösség Szigetekre, ahonnan a szökés lehetetlen a tengeráramlatok, cápák és smasszerek miatt. Ha úgy tetszik, Franciaország megpróbálta karanténba vonni a bűnözést, az emberi jogok súlyos megsértésével. Groteszk eljárás ez egy olyan országtól, amely alig 140 évvel azelőtt a szabadság, egyenlőség, testvériség jelszó alatt háborúzott a zsarnokság ellen.

Camus fikciója, A pestis valójában a fasizmus hatására született. Súlyos kérdéseket vet föl, első olvasatra csaknem komoran, szenvtelenül. Ez az érzelemmentesség valójában mélységes humanizmust takar. Nyugtalanító, hogy mi történik egy városban, melyet kénytelenek karanténba vonni a pestis okozta halálesetek miatt. A máskor hangzatos frázisok, szavak pufogtatásának helyét átveszi a kétségbeesés, a pánik, az emberi kapcsolatok fokozatos leépülése. Talán a legnehezebb az egészben, hogy a fertőzés csírái mindenhol ott lehetnek – az emberek egy láthatatlan ellenséggel küzdenek.

Egy kis absztrahálás, és máris meghökkentő módon hasonlít a két regény kezdete. Míg Camus városában véres pofájú patkányok dögölnek halomra, hogy a bolhák által terjesztett pestis az emberekre is átterjedjen, addig Charriére művében a patkányok maguk a bűnözők, akik kivonulnak a társadalomból. A Pillangóból készült film (1973) ezt rendkívül érzékletesen jeleníti meg, jobban, mint a regény.

Mi marad olyan bűnözők után, akiket hazájuktól távoli dzsungelekben vernek, éheztetnek halálra? Az örök kérdés: ebben az esetben van-e különbség az őr és a rab között? Camus regényében a halál borzalmas valami, Charriére írásában – ha nem közeli barát – csaknem megszokott. Van azonban valami, amiben a fegyencíró felülmúlhatatlan, nevezetesen az élet. Camus „csak” bemutat, a történéseket távolról szemlélteti, nem követeli magának az olvasót, ezért a mű sokak számára akár unalmas, riasztó is lehet (komorságáról már szóltunk). Charriére Pillangója sem kér, követel, de a történetek színessége azonnal beszippantja az olvasót. És nem csak a történetek örvénylése ragadja meg, hanem a remény is.

A remény. Ez az, ami hiányzik Camus művéből. Amíg A pestisben a dolgok megtörténnek, a fegyencregényben jóformán minden a szökésnek van alávetve, akkor is, ha ez adott helyzetekben légvárnak minősül. Charriére tudja, helyzetét egyedül ő oldhatja meg. Ártatlannak vallja magát, nem törődik bele az életfogytiglanig tartó büntetésébe.

Camus elszenved, Charriére megold. Igaz, Camus azt is tudja, a járvány elmúltával ott leselkedik a következő veszély. Viszont az erre való felkészülés nem más, mint az élet igenlése. Miként az élet igenlése Charriére reménye, megoldása is.

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. áprilisi számában)