Jó tárcanovellát írni majdnem lehetetlen, sőt embertelen dolog, erre a műfajra születni kell, szinte felesleges megtanulni hozzá a pennaforgatást, az olvasást. Hiszen képzeljék csak el, egy egész világot kell belezsúfolnia a szerzőnek néhány mondatba úgy, hogy az ne tűnjön erőltetettnek. Péter Beátának ez sikerült, álljon itt ennek egy példája: „Becsületes, komoly fiatalember kiadó, bútorozatlan garzont keres elérhető áron, szerződéssel, azonnali beköltözéssel. Ugyanitt pityókapergető eladó.” (Albérlet igényeseknek)
Péter Beáta tárcái évek óta élik a saját életüket. Fölbukkannak napilapokban, a különféle internetes portálokon, meglehetős sikerrel, hiszen a szerző elmondása szerint már hívták reggel hét órakor is, hogy mennyire jól sikerült az aznapi (vagy nem), sőt az utcán is kiáltották utána az utolsó mondatát. Kell ennél nagyobb dicséret? Csak még egy jó szerkesztő, aki egyberostálja a rengeteg anyagot, akinek szerepét ezúttal a hozzáértő Nagy Koppány Zsolt töltötte be. Az igényes kivitelezésű kötetben ötvennél is több írás található, melyeket nem csupán a szerző, hanem az Isten is arra teremtett, hogy a táskájába tegye az olvasó, s a buszmegállóban, a buszon, de még a dugóban is előhalássza, egyet elolvasson, derüljön, szomorkodjon rajta, aztán folytassa a mindennapit.
Ami megkapó Péter Beáta írásaiban, az a természetesség. A szerző pillanatig sem erőlködik, nincs semmiféle álintellektuális okoskodás a sorokban. Sok esetben nem is kínál megoldást, csupán egy élethelyzetet villant föl, amit meg lehet mosolyogni, lehet hozzá fejet csóválni, esetleg elmerengeni fölötte. Persze a legtöbb esetben az írásoknak a humor a ragasztóanyaga, abból is az a fajta, amire nagy szükség van ebben a járványos, már-már vészterhes világban: „Szomorúan bandukolt a mumus, rugdosta maga előtt a kavicsokat. Kicsinek és elhagyottnak érezte magát. Mi történt a világgal, uram, teremtőm, felborult minden, és főleg az egyensúly. (…) A főtéren leült egy padra (…) boldogan hunyta le a szemét. A következő percben viszont csalódottan észlelte, valami háló van rajta, és egy suhanc kiabálja mellette: »Nini, fogtam egy pokémont!«” (Létező lények?) Tetten érhető a szegényes lét iróniája is (igen, ilyen is van), főként az Emlékszoba tárcában, melyben egy még el nem hunyt szerző emlékszobáját mutatja be egy idegenvezető. A világ megmentése olyan ironikusan számol be a televíziók szép világáról, hogy az olvasónak (szerencsére) örökre elmegy a kedve a tévébámulástól, a Gondoskodás egy anya–lánya viszonyt fest meg ugyancsak érzékletesen. Az élményben a barátnők közti (nincstelen) viszony elevenedik meg humorosan, kissé ironikusan. A címadó tárcanovella (Ez több lett. Maradhat?) egyszerűen zseniális: „»Akkor mit tud ajánlani?« – kérdezte úgy Kissné, mint aki zsémbet reggelizett (ami így is volt). »Van, kérem, irigységünk, látja, milyen szép sárga? Van friss becsvágyunk, hiúságunk, sóvárgással és birtoklással töltött kapzsiság, van vaskos és ízléstelen humorunk – ízlés szerint –, fagyasztott vagy konzerves alattomosságunk, nagy tételben kicsinyességünk, ott az üvegekben önteltség van, a zsákokban agresszió, illetve kimérős szarkazmus.« (…) »Tíz deka iróniát kérek, azzal hátha kihúzom, amíg megérkezik a szállítmány« – mondta reménykedve Kissné. A remény saját készítésű volt, otthon a kamrában sorakozott a borkánokban. Még tavaly ősszel főzte be.”
Lévén hogy első kötetről van szó, adja magát a kérdés: mi lehet a szerző számára a következő lépés? Erre a választ már ebben a kötetben könnyedén meg lehet találni, főként A súly című írásban: novellákat írni. A szóban forgó szöveg ugyanis a novella minden stílusjegyét magán hordozza. Péter Beáta készen áll novellák írására is, csak éppen ideje legyen a napi penzum és tevékenységek mellett. Hogy a novella miatt abbahagyja a tárcanovellákat, az eszébe ne jusson! Egyszerre tudja ő mindkettőt csinálni, ráadásul jól. Ennek bizonyítéka az, hogy debütáló kötete több is lett az „egyszerű” tárcanovelláknál, de ez olyan többlet, amely nyugodtan maradhat.
Péter Beáta: Ez több lett. Maradhat?, Varjúvár Kiadó, Nagyvárad, 2020
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. júliusi számában)
A regény címe morbid és megdöbbentő. Ugyan mi az, amiért megérné meghal ni? Az antikvitásban, a romantikában, a hazafias eufória közepette léteztek olyan eszmék, amelyek szerint az önfeláldozás erkölcsileg méltányolt cselekedetnek számított, de akkor is úgy, ha más áldozta fel az életét valamiért. De miért áldozná életét bárki is a jelenben?
Mint egy segélykiáltás, úgy törnek fel a női lélek legmélyéről Póda Erzsébet melankolikus történetei. Ez a karcsú kötet mérhetetlen súllyal telepszik az olvasóra, a sorok felfejtése közben mellkasunkon érezzük az erőszak és az agresszió nyomását. Ez a fojtogató atmoszféra árad a kötetegészből, emiatt észleljük úgy, hogy ennek a könyvnek mélyfekete az alapszíne.
Hogyan érkezik? A sokszor föltett kérdésre van egy átírt tréfából merített válaszom. Egy-két órával éjfél után zörgetnek Károly bátyánk ablakán. Az öreg még mély álmát fogyasztja, de nagy nehezen megébred, föltápászkodik, kinéz, kiszól, ki az, kérdi. Én vagyok, Károly bá’. Van-e bíbor tintája? Az öreg elkanyarítja a szót, kihajít valami kézre állót az ablakon, majd visszafekszik.
Eddig ismeretlen felvidéki szerző könyve – ezzel az ajánlással kaptam kézhez Szigety Péter Birinéninek szeretettel című művét. Izgatott voltam, ugyanis fogalmam sem volt, mire számíthatok, s az első gyors átlapozás után kíváncsiságom még inkább fokozódott. Az viszont már akkor biztosnak tűnt, hogy különös könyv akadt a kezem ügyébe.
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.