Isaac Asimov robot-történeteit talán többen is ismerhetik az Én, a Robot című antológiából (1940), illetve az ezekből a történetekből inspirálódott filmnek köszönhetően (2004, rendezte: Alex Proyas). Azt viszont már kevesebben tudják, hogy a robot, mint kifejezés eredetileg Karel Čapek 1920-ban kiadott színjátékában, a R.U.R.-ban (Rossum Univerzális Robotjai, 1920) jelent meg elsőként. Érdekesség, hogy a szerző testvére ajánlotta a szóhasználatot. A robot szó ezt követően egycsapásra a köztudatba ágyazódott, és a háttérbe szorított olyan megnevezéseket, mint az automaton vagy az android.
A R.U.R. olyannyira ismertté vált a maga idejében, hogy nem csupán Európában ért el sikereket, de még Észak-Amerikában is több alkalommal bemutatták a New York-i Garrick színházban. A történet röviden arról szól, hogy Helena elutazik a szigetre, ahol a robotokat gyártják, mivel be akarja bizonyítani, hogy a mesterséges lényekre is emberként kellene tekinteni. Hamarosan rá kell jönnie, hogy az elképzelése „sajnos” sokkal inkább szép remény csupán. Kissé megtörve úgy dönt, a szigeten marad, közben összeházasodik a robotgyártó cég vezetőjével. Helena évekkel később ráveszi az egyik kutatót, hogy kísérletképpen programozza érzővé (fájdalmat érzővé) az egyik robotot, ami ennek következtében öntudatra ébred. Ezt követően kitör a gépek lázadása, és gyakorlatilag szinte minden embert el is pusztítanak. A helyzet javulására nincs sok esély, ugyanis valami titokzatos oknál fogva az emberi populáció eddigre már terméketlenné vált. A mű azt a kérdést járja körül, hol van a határ az emberi és a gépi között.
Bár Čapek százéves műve a mai sztenderd szerint egyáltalán nem kiemelkedő, azonban több generáció alkotóit ihlette meg (Robotzsaru, Terminátor, Robokalipszis), és didaktikai mondanivalójáról semmiképpen sem szabad megfeledkeznünk.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. novemberi számában.)
A történelemfilozófia egyik sarokpont jellegű kérdése, hogy mekkora szerepük van az egyes embereknek, az egyén(iség)eknek az őket érintő események alakulásában, és ugyanők mennyire állnak tehetetlenül a (nagy horderejű) társadalmi folyamatok örvénylésével szemben; másképp fogalmazva – és így már teológiai dimenziót kap a dilemma – milyen viszonyban áll a személy szabad akarata életének fejleményeivel, elválasztható-e a bejárt út milyensége a körülötte minden pillanatban változó világ aktuális állapotától, még egyszerűbben: mekkora hatása lehet az embernek saját sorsára?
Egyszer úgyis agyonütöm – mondja Alida apja
és nagyszülője szinte egyszerre,
amikor kétévesen, tanulva
a szavakat, az élet dolgait, a jelzőkre
specializálódva, anyja után mindenre
rákérdez. – Egyszerű, én azt hittem, kétszerű –
volt egyik kedvence anyjának is,
bosszantva a körülötte lévőket.
Gion Nándor a vajdasági magyar irodalom neoavantgárd törekvéseinek egyik szuverén tehetségeként tűnt fel a hatvanas évek elején, a ma már irodalomtörténeti jelentőségű újvidéki Új Symposion folyóirat alkotói körében. Kísérletező kedve azonban nem korlátozódott az újszerű formatechnikák kialakítására, hanem konfliktushelyzeteket is bátran vállalva törekedett a vajdasági magyar élet történelmi múltjának és mindenkori jelenének az ábrázolására, azoknak a személyes sorsokat alakító társadalmi folyamatoknak a kegyetlen valósághűséggel való megjelenítésére, melyek az élet útját alakítják.
A regény címe morbid és megdöbbentő. Ugyan mi az, amiért megérné meghal ni? Az antikvitásban, a romantikában, a hazafias eufória közepette léteztek olyan eszmék, amelyek szerint az önfeláldozás erkölcsileg méltányolt cselekedetnek számított, de akkor is úgy, ha más áldozta fel az életét valamiért. De miért áldozná életét bárki is a jelenben?
Mint egy segélykiáltás, úgy törnek fel a női lélek legmélyéről Póda Erzsébet melankolikus történetei. Ez a karcsú kötet mérhetetlen súllyal telepszik az olvasóra, a sorok felfejtése közben mellkasunkon érezzük az erőszak és az agresszió nyomását. Ez a fojtogató atmoszféra árad a kötetegészből, emiatt észleljük úgy, hogy ennek a könyvnek mélyfekete az alapszíne.
Hogyan érkezik? A sokszor föltett kérdésre van egy átírt tréfából merített válaszom. Egy-két órával éjfél után zörgetnek Károly bátyánk ablakán. Az öreg még mély álmát fogyasztja, de nagy nehezen megébred, föltápászkodik, kinéz, kiszól, ki az, kérdi. Én vagyok, Károly bá’. Van-e bíbor tintája? Az öreg elkanyarítja a szót, kihajít valami kézre állót az ablakon, majd visszafekszik.
Eddig ismeretlen felvidéki szerző könyve – ezzel az ajánlással kaptam kézhez Szigety Péter Birinéninek szeretettel című művét. Izgatott voltam, ugyanis fogalmam sem volt, mire számíthatok, s az első gyors átlapozás után kíváncsiságom még inkább fokozódott. Az viszont már akkor biztosnak tűnt, hogy különös könyv akadt a kezem ügyébe.
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.