Milyen lehet egy száműzetés? Ma már azt hiszem, az önkéntes száműzetés jut eszünkbe ennek kapcsán, amiben sokunknak volt-van része napjainkban is. Az irodalomban ennél talán mélyebb, történelmileg mindenesetre terheltebb korszakokkal kapcsolódik össze a kérdés, még a kortárs irodalmi feldolgozásokban is. Ilyen a jelenkori lett irodalom legkiemelkedőbb képviselője, Māra Zālīte Öt ujj című, nemrég megjelent önéletrajzi ihletésű regénye. A könyv szerkesztése és elbeszélésmódja barátivá, befogadhatóvá teszi a témát, hiszen kis fejezetekre tagolódik a történet, a történések elbeszélője pedig egy hatéves kislány, Laura. Az ő látószögén keresztül ismerkedünk meg a száműzetésből hazatérők új életével, nehézségeivel, olyan életszerű dolgokkal, amivel egész egyszerűen jó irodalmi megközelítésben találkozni.
Az Öt ujj című mű visszahoz valamit a múltunkból, hiszen a fő szál mellett sok kis apró történet szervezi a szereplők mindennapjait, például olyan gyermeki élmények, amelyek biztosan eszünkbe juttatnak valamit a mi gyerekkorunkból, vagy a saját gyermekeink csínytevéseiből, félelmeiből. Mindenképpen ismerős lehet ez a gyermeki rácsodálkozás, a békákkal, szitakötővel, elvarázsolt erdővel, sünnel való meghatározó találkozás, ami kinyitja a gyermekek világa felé nyíló kiskaput, s kicsit magunk is meglepődünk például azon: hogyan lehetnek a fák ilyen rettenetesen nagyok? És fordítottan is működik a történet, mindegyik szereplő látószögéből tudjuk olvasni a kis Laura világát. A központi szereplő az anya, akinek ugyan minden rezdülése, kifejezése elemi erővel épül be Laura énjébe, mégis talán ő áll a legtávolabb tőle, hiszen a Szibériából való hazatérésük után főként az otthon megteremtésével, a kert rendezésével vagy egyáltalán, az elemi feladatokkal van elfoglalva. Jóval kevesebb, de annál mélyebb információt kódol az apa személye, a kitelepített, polgári sarj, aki elfogadóbb, megengedőbb Laurával. S a háttérből kidolgozódik a nagyszülők karaktere, akiknél egyre több időt tölt el, és úgy elevenedik fel emlékeiben ez a világ, mint egy paradicsomi állapot, sok gyümölccsel, cukros kenyérrel, mesebeli figurákkal, élethelyzetekkel.
A könyv címe erre az öt kicsi ujjra utal, amivel kitapogatja a főszereplő a vágyott világot, Lettország és a szűkebb közösségük értékeit, ami nem más, mint a család: szülőkkel és nagyszülőkkel, barátokkal. Ugyanakkor az öt ujj az ember jelképe; Krisztus kéztartásában pedig az emberség és az istenség együttese. Metaforikusan a cím erre az emberségre utalhat, a világ emberi megfigyelésére, csodálatára, melyre, azt hiszem, egy gyermek még magától értetődően képes. Miként a nagyszülők udvarán található gesztenyefa levele is az öt ujjra hasonlít, öt ága pedig körbeöleli, megvédi őt. Erre a védelemre mindenkor szüksége van a gyermeknek. Laurának legfőképp akkor, amikor közvetlen tanúja, fizikai és lelki társa lesz a fiatal szülők vágyott hazatérésének Lettországba, akiket a hosszas vonatút után egy sivár, megváltozott otthon képe fogad. Forráslakon, ahova érkeznek (a nagyapa egykori tanyájára), eltűntek a fák, meztelen lett minden, csak két szoba használható a házból, nincsenek meg a bútorok, egyszóval megkeseredett az élet, amit később a munkanélküliség tetőz. Az anya hiányérzete és elégedetlensége, állandó „de” hozzáállása észrevétlenül befolyásolja a kislány életét is; megdöbbentő szembesülni azzal, hogyan csapódik le a gyermekben a szülő mérge, keserve. „Anya már megint boldogtalan.” (109.). Érthető, hogy ilyenkor haragszik az édesanyjára, értetlenül áll a történések előtt. Védekezne, „de a gyerekeknek nem szabad megütniük az anyjukat.” (68.). Ezekben a pillanatokban viszont ott van támaszként az apa, aki tanácstalanul guggol az udvaron, miközben cigarettát keres: „így csak azok guggolnak, akik megjárták Szibériát. Akik barakklakók voltak.” (53–54.) Hazatérésükkor a vágyakozással a lepusztulás találkozik, az anya gyakran rácsodálkozik az otthoni állapotokra is: ez lenne Lettország? Azt várják, hogy újra szabad és büszke ország legyen.
A száműzetés pedig éppen olyan, ahogyan elképzeljük: szegénység, éhezés, barakkokban töltött hónapok előzik meg a nagy hazatérést, s kísérti az időszakos éhezés emléke, „az éhség emléke és a tőle való félelem” (60.). Az éhínség nyomot hagy Laurában is – nem véletlen, hogy kolbászgyárban szeretne dolgozni. Gyermeki emlékezetében ott él ugyan a szovjet megszállás kora, és felidézi az „emberfarkasok” jelenlétét, de tudja, hogy Szibériáról nem beszélhet: „Jó, ha Laura eszébe vési mindezt, és tisztában van vele, mint az öt ujjával.” (113.), mondja az apa, mivel félnek, nehogy visszaküldjék őket. Laura persze nem látja át teljesen ezeket a törvényszerűségeket. Örül, hogy otthon van s hogy nagyszülei közelségében élhet.
Összességében tanulhatunk ettől a kislánytól. Példaértékű, hogy világlátásából hiányzik az a „de”, ami a szülők örömét rendre megkeseríti. Neki nem kell a régi szép időket keresnie, megtalálja mindenhol. Akkor is, amikor meglátogatja őket az idős tanító néni, akinek kedves hangja lenyűgözi őt, akkor is, amikor egy lerobbant üzletbe mennek vásárolni, s akkor is, amikor átérzi, megtapasztalja, hogy nem sok rémisztőbb dolog van a száműzetés különböző formáinál, így a szegénységnél.
