Milyen lehet egy száműzetés? Ma már azt hiszem, az önkéntes száműzetés jut eszünkbe ennek kapcsán, amiben sokunknak volt-van része napjainkban is. Az irodalomban ennél talán mélyebb, történelmileg mindenesetre terheltebb korszakokkal kapcsolódik össze a kérdés, még a kortárs irodalmi feldolgozásokban is. Ilyen a jelenkori lett irodalom legkiemelkedőbb képviselője, Māra Zālīte Öt ujj című, nemrég megjelent önéletrajzi ihletésű regénye. A könyv szerkesztése és elbeszélésmódja barátivá, befogadhatóvá teszi a témát, hiszen kis fejezetekre tagolódik a történet, a történések elbeszélője pedig egy hatéves kislány, Laura. Az ő látószögén keresztül ismerkedünk meg a száműzetésből hazatérők új életével, nehézségeivel, olyan életszerű dolgokkal, amivel egész egyszerűen jó irodalmi megközelítésben találkozni.
Az Öt ujj című mű visszahoz valamit a múltunkból, hiszen a fő szál mellett sok kis apró történet szervezi a szereplők mindennapjait, például olyan gyermeki élmények, amelyek biztosan eszünkbe juttatnak valamit a mi gyerekkorunkból, vagy a saját gyermekeink csínytevéseiből, félelmeiből. Mindenképpen ismerős lehet ez a gyermeki rácsodálkozás, a békákkal, szitakötővel, elvarázsolt erdővel, sünnel való meghatározó találkozás, ami kinyitja a gyermekek világa felé nyíló kiskaput, s kicsit magunk is meglepődünk például azon: hogyan lehetnek a fák ilyen rettenetesen nagyok? És fordítottan is működik a történet, mindegyik szereplő látószögéből tudjuk olvasni a kis Laura világát. A központi szereplő az anya, akinek ugyan minden rezdülése, kifejezése elemi erővel épül be Laura énjébe, mégis talán ő áll a legtávolabb tőle, hiszen a Szibériából való hazatérésük után főként az otthon megteremtésével, a kert rendezésével vagy egyáltalán, az elemi feladatokkal van elfoglalva. Jóval kevesebb, de annál mélyebb információt kódol az apa személye, a kitelepített, polgári sarj, aki elfogadóbb, megengedőbb Laurával. S a háttérből kidolgozódik a nagyszülők karaktere, akiknél egyre több időt tölt el, és úgy elevenedik fel emlékeiben ez a világ, mint egy paradicsomi állapot, sok gyümölccsel, cukros kenyérrel, mesebeli figurákkal, élethelyzetekkel.
A könyv címe erre az öt kicsi ujjra utal, amivel kitapogatja a főszereplő a vágyott világot, Lettország és a szűkebb közösségük értékeit, ami nem más, mint a család: szülőkkel és nagyszülőkkel, barátokkal. Ugyanakkor az öt ujj az ember jelképe; Krisztus kéztartásában pedig az emberség és az istenség együttese. Metaforikusan a cím erre az emberségre utalhat, a világ emberi megfigyelésére, csodálatára, melyre, azt hiszem, egy gyermek még magától értetődően képes. Miként a nagyszülők udvarán található gesztenyefa levele is az öt ujjra hasonlít, öt ága pedig körbeöleli, megvédi őt. Erre a védelemre mindenkor szüksége van a gyermeknek. Laurának legfőképp akkor, amikor közvetlen tanúja, fizikai és lelki társa lesz a fiatal szülők vágyott hazatérésének Lettországba, akiket a hosszas vonatút után egy sivár, megváltozott otthon képe fogad. Forráslakon, ahova érkeznek (a nagyapa egykori tanyájára), eltűntek a fák, meztelen lett minden, csak két szoba használható a házból, nincsenek meg a bútorok, egyszóval megkeseredett az élet, amit később a munkanélküliség tetőz. Az anya hiányérzete és elégedetlensége, állandó „de” hozzáállása észrevétlenül befolyásolja a kislány életét is; megdöbbentő szembesülni azzal, hogyan csapódik le a gyermekben a szülő mérge, keserve. „Anya már megint boldogtalan.” (109.). Érthető, hogy ilyenkor haragszik az édesanyjára, értetlenül áll a történések előtt. Védekezne, „de a gyerekeknek nem szabad megütniük az anyjukat.” (68.). Ezekben a pillanatokban viszont ott van támaszként az apa, aki tanácstalanul guggol az udvaron, miközben cigarettát keres: „így csak azok guggolnak, akik megjárták Szibériát. Akik barakklakók voltak.” (53–54.) Hazatérésükkor a vágyakozással a lepusztulás találkozik, az anya gyakran rácsodálkozik az otthoni állapotokra is: ez lenne Lettország? Azt várják, hogy újra szabad és büszke ország legyen.
A száműzetés pedig éppen olyan, ahogyan elképzeljük: szegénység, éhezés, barakkokban töltött hónapok előzik meg a nagy hazatérést, s kísérti az időszakos éhezés emléke, „az éhség emléke és a tőle való félelem” (60.). Az éhínség nyomot hagy Laurában is – nem véletlen, hogy kolbászgyárban szeretne dolgozni. Gyermeki emlékezetében ott él ugyan a szovjet megszállás kora, és felidézi az „emberfarkasok” jelenlétét, de tudja, hogy Szibériáról nem beszélhet: „Jó, ha Laura eszébe vési mindezt, és tisztában van vele, mint az öt ujjával.” (113.), mondja az apa, mivel félnek, nehogy visszaküldjék őket. Laura persze nem látja át teljesen ezeket a törvényszerűségeket. Örül, hogy otthon van s hogy nagyszülei közelségében élhet.
Összességében tanulhatunk ettől a kislánytól. Példaértékű, hogy világlátásából hiányzik az a „de”, ami a szülők örömét rendre megkeseríti. Neki nem kell a régi szép időket keresnie, megtalálja mindenhol. Akkor is, amikor meglátogatja őket az idős tanító néni, akinek kedves hangja lenyűgözi őt, akkor is, amikor egy lerobbant üzletbe mennek vásárolni, s akkor is, amikor átérzi, megtapasztalja, hogy nem sok rémisztőbb dolog van a száműzetés különböző formáinál, így a szegénységnél.
A kakukknővér címmel Vári Fábián László hetvenhat ruszin és ukrán népballadát nyújt át a magyar olvasónak, és ad vissza a ruszin és ukrán közösségnek azzal a minden kicsinyességen felülemelkedni tudással, hogy íme, veletek élünk, és becsüljük az értékeiteket: könyvbe foglaljuk egy olyan nyelven, amelynek szavai kimondásáért szülőföldünkön épp büntetést készülnek ránk kiszabni.
„Mindig is voltak férfiak, akik csalják a feleségüket… Tudomásul kell venni, és kész” – állapítja meg a hősnő Anna Gavalda első regényében, akit két gyerekkel elhagyott a férje. Jó témát választott az írónő, a megcsalás mindenkit érint, mert vagy megcsaltak már, vagy épp mi csaltunk meg valakit. De vajon ez lenne a legnagyobb bűn egy férfi -nő kapcsolatban? Vagy mi a jobb: ha elhagynak, és esetleg kezdhetünk új életet, vagy ha boldogtalanságban élünk egymás mellett?
De az igazi tétje a könyvnek talán mégsem ez, inkább az a gyerekkori történet, amire a cím is utal. Nem ilyen lovat akartam, olvashatjuk a borítón, mellékelve hozzá a költő gyerekkori fotója, az első és utolsó, ami műteremben készült. Azt hiszem, az ilyen képek méltán idéznek meg egy kort, amire szintén tekinthetünk nosztalgiával. Egyféle eredettörténet van rajtuk kódolva, megszerkesztettségük, hátterük viszont gyakran teljesen életidegen.
A feljegyzéseket és interjúkat olvasva megismerhetjük Harag iskolateremtő elképzeléseit a színházról. A legközvetlenebb munkatársaival, a színészekkel kapcsolatban például ezt mondja: „szükség van a színész különleges, majdnem mindig határhelyzetben levő állapotának megteremtésére”. „Kicsit szeretném levenni az embereket a piedesztálról” – ezt már a színház egyik feladataként halljuk tőle.
Egy kis kötetet fogok a kezemben. A Szlovákiai Magyar Írók Társasága kiadványát, amelyet elég sokáig tartogattam az éjjeliszekrényemen, mert sem a címe, sem a borítója nem igazán ösztönzött arra, hogy belelapozzak. Pedig valahogy éreztem, hogy nem kell az unalmasnak tűnő külső alapján ítélnem.
Kazuo Ishiguro Napok romjai című könyve nem engedi „megkerülni magát”, ha nő-férfi kapcsolatokról van szó.
„Egyre valószínűbbnek látszik, hogy csakugyan vállalkozom az utazásra, amely már napok óta foglalkoztatja a képzeletemet”, mondja a régi vágású főkomornyik...
A mű olyannyira szókimondó, tabudöntögető, sokkoló hatású, hogy olykor magunk sem hisszük el, hogy a leírt jelenségek körülöttünk/velünk történnek. Az általunk használt tömegmédiában nagyon kevés, a kötetben fejtegetett történéssel, állásponttal találkozhatunk, így az olvasmány határozottan hiánypótló. Olyan írás, amelyet ha elkezdenek olvasni, azok sem tudnak mellőzni, akik egyébként a szerző identitását nem érzik magukénak.
A Nagyi megunta a fotelmagányt, és lement a nyuggersávban élesztő-párbajozni, utána karanténfergett még egy kicsit, utcai táncot járt az erkélyközönségnek, könyökberöhögte a karanténportást, majd hazatért karanténkovászolni.
Ha a fenti mondatot egy évvel ezelőtt írom le, senki nem tartana kovidiotnak – mivel az a kifejezés még nem létezett –, legfeljebb a magyar nyelvet nem ismerő idiótának.
Ideje van a kibeszélésnek. Annak, hogy megismerjük, hogyan bomlik fel egy házasság. Ki tudja, talán a karanténidőszakban ez még időszerűbb lesz? Bízom benne, hogy az extrémen nehéz időszak inkább összekovácsol bennünket. Bár e kötet ajánlóit olvasva arra vártam, hogy egy olyan párkapcsolat széthullásáról fogok olvasni, amelyben a férj a bántalmazó, a feleség a bántalmazott, túl tiszta és túl egyszerű felállás lett volna ez, amelyben normatív alapon könnyen kitalálhatjuk, ki a jó és ki a rossz.