Egy verssort kérek karácsonyra,
csakis olyat, amely vadul perel
a rosszal,
lágyan szeret, körbeölel,
amely lát, fenyőfaágon himbál,
olyat, ami megnyugvást hoz,
és a tágra nyitott vaskapun
barátként beköszön.
(Egy verssort kérek)
Nemcsak az ünnepek közeledtével lehet jó okunk rá, hogy elolvassuk Hodossy Gyula fenti idézett versét, valamint a Minden addig című kötet többi szövegét, de az év végi számvetés időszakában inspiratív lehet a szubjektív és közösségi kitekintés is, melyet a kötet vállaltan céljául tűz ki. Több oka van annak, hogy az Egy verssort kérek című művet emeltem ki a kötetben szereplő szövegek közül. Sok mindennek foglalata ez a vers. Meglátásai, kívánalmai éppen addig érvényesek, ameddig azok kell hogy legyenek vagy kellene hogy legyenek. Ez a feltételes mód sokféle érzelmet indíthat útnak a befogadóban, egyéni szempontból egyfajta út a teljesség felé, amit az év vége, egy születésnap vagy éppen egy kerek évforduló határol (Hodossy Gyula idén hatvan éves), közösségi szempontból pedig nosztalgiát, bánatot, esetleg reményt ébreszt a befogadóban.
A kötet kettős kódolását követi szerkezeti építkezése is: míg az első két egységben (Hidak és partok; Morzsák) főként versek és aforizmák, morzsák szerepelnek, s a saját, személyes lét kérdéseit taglalják, a harmadik és negyedik egységben rövidprózák és esszék kapnak helyet, melyek azonban a kisebbségi lét felől értelmezik az élet alakulását. Mindkét szempontnál lényeges a megszólaló mint közvetítő szerepe, amit a Rácz Éva által készített borítóterv is kiemel: hidat látunk tükröződni a víz felszínén, a híd mellett és mögött pedig ott van természetesen a távlat, a part. Ez azonban, azt hiszem, kevésbé lényeges, ebben a kötetben inkább a híd a központi hely, jelentésárnyalataival a költő is könnyebben, nagyobb biztonsággal tud azonosulni – kultúraközvetítőként, szerkesztőként, a Katedra Alapítvány igazgatójaként, a Szlovákiai Magyar Írók Társasága elnökeként. Hogyan tudok a közösség és a saját elképzeléseim, indíttatásaim hasznára válni? S vajon meddig? A part e felé a személyesebb élettér felé viszi az értelmezést, ahol az azonosság sokfélesége irányadó: „Én vagyok Te, Te vagy én, én vagyok Madách Imre, Te vagy Arany János” (Én vagyok Madách Imre). Szövi a lélek vásznát, mondhatnánk, utalva a tíz évvel ezelőtt megjelent kötet címére, hiszen ez a folyamat és technika itt is megfigyelhető.
Számvetés ez a munka, de nem a klasszikus értelemben. Nincsenek benne erős állítások, nem terheli az olvasót meglátásaival, megállapításaival. Noha egyfajta filozofikus igény jellemzi a dolgok, jelenségek, emlékképek felkutatását (életképek írják vissza magukat a jelenbe), a nézőpont csak addig érdekes, amíg ezek miértjét – s nem az okát – érti meg: „a várakozásnak nincs oka, / csak miértje. / Mint az imádságnak, / az örökkévalóságba vetett hitnek.” (Várakozás) Közben pedig egyéb hitek is leomlanak, valamitől mindig megfoszt a világ. A belátások során vállalja a beszélő a fásultságot, a kiábrándultságot, néhol sztoikusan, néhol pedig hetykén, játékosan veszi tudomásul Az átláthatatlanság gyönyörűségét. A világban a sok újítással „az életeket tékozló valami” jelent meg, ahol magam is tékozlófiú vagyok, de te talán te sem különbözöl (A tékozlófiú esete a tékozlófiúval). Tandori Dezső Pillanatnyi (?) végszó című versét idézi fel bennem mindez. Ily morzsák, ez voltál – foglalja össze az alcímben Tandori a világ függőleges és vízszintes szerkezetét: vagy szétszórt poraid felett madarak röppennek, kutatnak esetleg, / és nem leszel hasznukra, ha nem szórnak veled morzsákat is.
Hodossy Gyula a második részben képletesen hatvan morzsát, számozott gondolattöredéket tesz közzé, melyek szintén egyfajta lelki táplálékaink lehetnek; a morzsa motívumként is megjelenik a kötetben például a kenyérmorzsát csipegető galamb képben (Ha másként alakul). Ebben a kötetben ugyan „leomlanak az akadályok, a gátak, / elhalványul a félsz” (A szó misztériuma), mégis tapintattal beszél például Csallóközről, a szülőföldről mint utópiáról vagy az értelmiség szerepvállalásáról. Itt kapcsolódik össze tehát a saját múlt a szlovákiai magyarság múltjával, még akkor is, ha sok mindent eltakar a tekintetünk elől a falura telepedő köd (a múló idő). Az ismert cselekvéssorok, jellemző élethelyzetek, mint a mosás, ásás, fiatalkori emlékek és szülőkről szóló feljegyzések mindmind közelebb hozzák az életet, s benne ezt a „kiveszőben lévő emberpéldányt”.
Hodossy Gyula: Minden addig. Vámbéry Polgári Társulás, Dunaszerdahely, 2020
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. december 5-i számában.)
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.
A regény szerkezete nagymértékben hasonlít a lapunk júliusi számában ismertetett Végzetes ígéret című Angela Marsons-krimire, amely ráadásul ugyanúgy 2018-ban jelent meg először, mint Carmen Mola regénye. Mindkét műben egy nő a nyomozóegység rátermett parancsnoka, mindkettőjük csapata egy új taggal gyarapodik, akit a többiek nehezen fogadnak be, mindkét regényben különös részletek derülnek ki a nyomozók magánéletéből.
Silling István, a nyugat-bácskai nyelvjárások és népélet avatott kutatója új összefoglalással jelentkezett, melyben szülőfaluja, Kupuszina máig megőrzött hagyományos viseletét mutatja be. A témára vonatkozó több mint négy évtizedes gyűjtéseinek eredményét sajátos módon dolgozta fel és adta közre: könnyen kezelhető, áttekinthető szótár formájában.