Ígér valamit az olvasónak Szabó T. Anna Szabadulógyakorlat című, harmadik novelláskötete; a novellák felmutatják a szabadulás lehetőségét a sorsszerűség sémái alól, az olvasók megtalálhatják bennük a saját életükhöz, kérdésfeltevéseikhez is közel álló forgatókönyvet – és mégsem. Ez az egyik legalapvetőbb jellemzője a könyvnek, ami meggyőződésem szerint nem csupán tartalmi szempontból érdekes, de elbeszéléselméleti szempontból ugyanígy, mivel a megbízható elbeszélőre irányítja a figyelmet. Ezt a lehetőséget már a könyv címe is felvillantja azáltal, hogy a szabadság klasszikus, korszakonként megújuló s most újra „reneszánszát” élő kérdését tételezi, de a novellák kimozdítják a klasszikus keretek közé illesztett narratív sémákat, forgatókönyveket és a hozzájuk kapcsolódó elvárási horizontot. Ha egy típust vagy egy klisészerű élethelyzetet állítanak is középpontba (Zeneterápia, Tűzmadár, Út, éjszaka stb.), egy fordulat révén felülírják ezt az elrendeződést: a szövegek legtöbbször nem várt fordulattal, csattanóval végződnek. A cím felől olvasva a történeteket az lehet a benyomásunk, hogy valójában az egész kötet ilyen. Sokkal több szó esik például a bezártságról, a szolgaságról, a kiszolgáltatottságról és az elesettségről, mint a szabadságról vagy a szabadságra való törekvés ambíciójáról: „én is kezdek a hagyományokhoz híven belebolondulni valamibe, amin nem lehet többé változtatni”. (174.)
A nagy eszmék, álmok és néhol túlságosan direkt módon megfogalmazott kérdések mögött („Szabadságom mikor lehet ezen a világon?”, 163.) ott állnak a sajátos egyéni élethelyzetek, amelyeket valójában senki sem tud kellő mértékben befolyásolni, mert minden ember esendő, és ennek az esendőségnek esik előbb vagy utóbb áldozatául. Egyszerű foglalata mindez az életnek vagy a novellákban többször górcső alá vett női és férfi sorsnak egyaránt, amit tehát a vágyak, félelmek, kapcsolódások, generációs szakadások tesznek sajátosan egyedivé. S mintha e kettő között ingadozna a Szabadulógyakorlat: hogyan találjuk meg az általánosban, a sematikusban az egyedit, és fordítva, mi lehet általánosan emberi a sorsban, mi lehet az életünkben szükségszerűen közös emberi tapasztalat. Mi az, ami szétválasztja vagy megkülönbözteti a történeteinket? És vezet-e ez valamiféle belátásra (változtasd meg az életed, ahogy Rilke fogalmazott)? Szabó T. Anna sok lehetőséget talál erre a két, Descartes által kidolgozott filozófiai módszerre, az indukcióra és a dedukcióra is, akit a könyvben átértelmezetten idéz: „én akkor vagyok igazán, amikor nem vagyok” (Szabadulógyakorlat), máshol pedig: „kapálózom, tehát vagyok”.
De melyek ezek a pillanatok? Engem a novellákban éppen az érdekelt, hogy újra tudja-e valamiképpen értelmezni a könyv a címben kiemelt szabadságfogalmat. Persze feltehetjük a kérdést, mit jelent a szabadulni ige századunkban, milyen lehetőségeink kínálkoznak (ha léteznek ilyenek), s ha eljutunk valamiféle válaszhoz, feltárulhat egy ajtó, amely megmutatja a szereplőknek: hogyan lehetne-lehetett volna másképp élni, például nyugalomban, szerelemben, családban. S azt hiszem, sokkal hangsúlyosabb itt a múlt, az, hogy milyen értékek tűnnek el ezekben az emberekben az idővel. Ilyen A nyúl alakú vérfolt szereplője, a „frigid vénlány” – ahogyan önmagát jellemzi –, aki méheltávolításra készülve gondol vissza azokra az időszakokra, amikor lehetett volna gyereke. De számtalan példát találunk erre a kifordításra, amelyek következtében a szövegek nem írják meg a címben felvetett kérdések történetét, nem rajzolódik ki egységes szuggesztív háttér, ahonnan az elbeszélő megszólal, és ez jó, mert a szabadulásban éppen az olvasó tudja a legjobb gyakorlatokat elvégezni. De ha választani kellene, megközelítésemben két út látszik ígéretesnek a „paradicsomi szabadság” megtapasztalására: az egyik a zene útja, a másik a művészeté, így a festészeté és az irodalomé.
A témák sokfélesége szerteágazó megszólalásmódot lehetővé tesz, amelyet egy-egy írás költői nyelvezete is felerősít és egyedivé tehet (ilyen a Visszafogott című novella). A befogadás során érdemes figyelnünk rá, hogy a novelláskötet elbeszélői hangja egyben a költő Szabó T. Anna hangja, a legtöbb írásban a kettő szerencsés találkozást eredményezett. Az írások gyakori eleme a nyelvjáték (például a Visszafogott című szövegnél, ami egy képleírás); máshol pedig a dialogikusság, a levélforma (lásd Zeneterápia), ami „jól áll” a könyvnek, még ha néhol uralja is a nyelvet. Egy-egy írásnak a párbeszédre, poétikusságra való rájátszása kicsit formabontó megszólalást eredményez, kimozdítja az olvasót a befogadói kényelemből, a dialogikus viszony pedig lehetőséget ad a dolgok megválaszolására vagy kettős olvasatára. Mint a Két örvény című novellában, ugyanígy folytatnak párbeszédet az elbeszélőben az emlékek. Az ezekhez történő odafordulás írja meg a válogatás legjobb szövegeit, miként az Élet és Irodalom folyóirat felkérésére készült Isten kéje című novella, ez Esterházy Péter 70. születésnapja alkalmából íródott. Új lehetőséget adhat az irodalomnak, ha Szabó T. Anna a továbbiakban már kifejezetten ezekre az egyedi eseményekre és egyedi megszólalásmódra összpontosít.
