„Mindig nagyon érdekeltek a végletek” – vallja egy helyen Jászberényi Sándor, „az apokalipszis krónikása”, akinek neve összefonódott elsősorban és legfőképp a Közel-Keleten, Afrikában élő keresztények millióinak sorsáról, az iszlamista pártok konfliktusáról, illetve a frontvonalon zajló életről hírt adó haditudósító szerepével. Ezt olvashatjuk róla a Wikipédián: „2007-től érdeklődése a Közel-Kelet és Afrika, illetve a politikai iszlám felé fordult. Interjút készített a nemzetközileg terrorszervezetként jegyzett Iszlám Dzsihád palesztin szervezet harcoló alakulatával valamint a Muzulmán Testvériség egyiptomi szervezetével. Járt Csádban (dárfúri konfliktus), Jemenben, Líbiában, Nigériában, a Gázai övezetben.”
A jelölt térségben, háborús övezetben szerzett ismeretek alapján hiszi és vallja, hogy feladata van a világban, amelyért nemcsak haditudósítóként, hanem szépíróként és számos más, polgári minőségében is céltudatosan dolgozik. Talán ebben a szegmensben jelenik meg számára is az „élet, amelyet élnünk kell. Amelyet ki kell találnunk újra és újra.” Az írásaival megtalálja ennek útját. Elmondása szerint fő célja, hogy globális érvényre emelje a történeteket, ugyanakkor az írással tudja újrarendezi a dolgokat, hiszen kétségbeesetten keresi a rendet a világban, miközben nem találja benne a célirányultságot, a rendszert.
Jászberényi több interjúban kiemelte, hogy munkája, illetve a háborús övezet vitte őt vissza a „valóságba”, mert a hadszíntéren szerzett élettapasztalat relativizálja korábbi tapasztalatainak igazságait. Azon a vidéken, ahonnan tudósít, mint mondja, minden hónapban támadás éri a keresztényeket, s a levert forradalmak muszlimok tízezreinek a lelkét mérgezték meg. „Nem tudom, hogyan lettem ennek a mészárlásnak a krónikása”, vallja egy helyen. Az ilyen, minimálprózai sajátosságokat hordozó mondatépítési stílusban (amelyet Graham Green, Cserna-Szabó András, illetőleg a realista novellisztika stílusával szokás rokonítani, de az olvasóközönség sok helyen a magyar Hemingwayként emlegeti), kihagyásos szerkezetekben vagy elhallgatásokban rejtőzik Jászberényi összetéveszthetetlen írói világa, melyre ezúttal a hamarosan megjelenő Tíz év háború című, prózai szövegeket is tartalmazó fotóalbum, illetve a tavaly megjelent A varjúkirály – Nyugati történetek című, tizennégy novellát tartalmazó kötet hívja fel a figyelmünket.
Életrajzi és alkotói sajátosságainak ismeretében az olvasás egyik nagy kérdése lehet, hogy mit mond el, illetőleg mit kíván elmondani a műveivel, s itt nemcsak a tudósításaira kell gondolnunk, hanem a szépirodalmi szövegeire is. Ezeket talán nem kell felidézni az olvasó előtt, nem kell a jelentőségüket hangsúlyozni, hiszen amellett például, hogy 2017-ben jelentős külföldi elismerést szerzett A lélek legszebb éjszakája című kötete (elnyerte a Libri irodalmi díjat), idén szintén a díjra jelöltek között láthattuk a nevét az említett A varjúkirály című könyvével.
Ha általánosításokban gondolkodunk, azt mondhatjuk, amellett, hogy Jászberényi Sándor tulajdonképpen nagy témákat érint a szövegeivel, olyan valóságra igyekszik ráirányítani a figyelmünket, ami nincs a látóterünkben, de attól még létezik. Így volt ez az egyéni és közösségi traumaélményeket feldolgozó A lélek legszebb éjszakája című novelláskötetében is, ami „zajos siker”-t hozott neki. A Tíz év háború című fotóalbumát pedig azzal a céllal adja ki, hogy idén lesz épp tíz éve annak, hogy első háborús tudósításait közzéette; a háború közelsége, tapasztalata sok mindent elmondott neki az életről, a hazatérésről, az otthonról, a veszendőbe ment emberi és erkölcsi értékekről, a politikáról, a vallásról, melyet most fotók által és a hozzuk társuló írásai által kíván megmutatni. Ugyanezek a kérdések térnek vissza most A varjúkirályban is.
Az írások közös jegye, hogy, miként fogalmaz, a szövegekben megjelenő „valóság” a humanizmus végét jelzi. Le akar számolni a víziókkal, vállal mindennemű deheroizálást a személyes életterében és a „világ” dolgait illetően, vállalja a tabudöngetést az egyéni és politikai problémákkal kapcsolatosan. Ahonnan ő ír, az apokalipszis korszaka, ami elől meggyőződése szerint lehetetlen menekülni. Kiéleződnek bizonyos témák, de a lényeg mindenhol ugyanaz marad, akár Amerikában van könyvturnén a narrátor, új könyvének a bemutatóján, akár Magyarországon, egy tanyán, egy kórházban vagy egy kocsmában: kiüresedés, magány, emlékek, kábítószerek.
A morális rezdülések ebben a belső és külső világ közötti köztes térben bújnak meg, s íródik egy több szempontból is globálisan érvényes próza, melynek jelentőségét a szövegek említett külföldi fogadtatása szintén igazol. Az arab világ élettereinek bemutatása, visszásságainak felfedése legfőképp a humánum kérdéséig, az ember és az Isten közötti kapcsolat kérdésééig vezet el: „a keresztény Európával kapcsolatos általánosítások felülírásáig”. Választ nem ad. S talán minden felvezetett témán (menekültkérdés, hazatérés, határellenőrzés, terrorszervezetek stb.) túlmutat az egyén határhelyzete, amelyet Jászberényi sokszor különböző állatszimbólumokkal fejez ki (kutya, varjú). Igaz, „ritka az absztrakt gondolkodás az ország fekete zsigereiben, a fagyott határvidék gyermekeiben” (214–215.). Az emberi és állati lét határhelyzetének idegenségtapasztalata az olvasás tapasztalata is lehetne: a címadó novellában például a határon átszökő migránsok további sorsával foglalkozik, azt figyeli, hogyan fosztják ki őket és gyalázzák meg a rájuk leselkedők, majd adják át őket a rendőröknek. Igaz, meg is fordítja más szövegben a látószöget, és a migránsok iránt kiépülő bizalmat kezdi ki, miként a Hosszú hétvége című szövegében.
A varjúkirályban szereplő témák felvezetése mintha újra megkövetelné a szikár beszédmódot, amelyet Jászberényi következetesen alkalmaz. Mintha analóg lenne az írás módja a világlátással, melynek alapját az ilyen belátások adják: „Nem érdemes semmit sem biztosra venni, mert mindent el lehet venni tőled. Vagyont, titulust, megbecsülést.” A narrátor hitele ezekben az elbeszélésekben kikezdhetetlen, s ha ismerjük Jászberényi alkotói hitvallását, illetve követjük a vele kapcsolatos eseményeket (például a Facebook-oldalán), jobban megértjük, hogyan kapcsolódik össze írásaiban a realitás és a fikció. Igaz, ezekben a szövegekben a valóság a legfőbb referencia (tudjuk, hogy érezhetően „rosszul van” a posztmoderntől, miként Mészáros Gábor A lélek legszebb éjszakája című könyvéről szóló írásában fogalmaz).
Ebben a könyvében nemcsak a tárgyilagosság, hanem a kiégés az elbeszélő fő védjegye, önazonosságát egyre az a kérdés keretezi: hogyan tud továbblépni onnan, amit látott? Irodalmi szempontból szintén ez a továbblépés a kritikát leginkább foglalkoztató kérdés, hogy a vázolt vállalások után Jászberényi tovább akar-e lépni a nagyepika felé, megpróbálja-e megírni a háború nagyelbeszélését?
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.
A regény szerkezete nagymértékben hasonlít a lapunk júliusi számában ismertetett Végzetes ígéret című Angela Marsons-krimire, amely ráadásul ugyanúgy 2018-ban jelent meg először, mint Carmen Mola regénye. Mindkét műben egy nő a nyomozóegység rátermett parancsnoka, mindkettőjük csapata egy új taggal gyarapodik, akit a többiek nehezen fogadnak be, mindkét regényben különös részletek derülnek ki a nyomozók magánéletéből.
Silling István, a nyugat-bácskai nyelvjárások és népélet avatott kutatója új összefoglalással jelentkezett, melyben szülőfaluja, Kupuszina máig megőrzött hagyományos viseletét mutatja be. A témára vonatkozó több mint négy évtizedes gyűjtéseinek eredményét sajátos módon dolgozta fel és adta közre: könnyen kezelhető, áttekinthető szótár formájában.