Vannak olyan találkozások az életünkben, amelyeket valamiért rendkívülinek értékelünk. Sőt, lényegében minden emberi találkozás ilyen, ott él tovább az emlékeinkben és ismétli önmagát. Ilyesmiről olvashatunk a kultikus és különleges Beszélgetések Sheryl Suttonnal című Pilinszky János-műben is, ami az 1977-es kiadása után hányattatott sorsra jutott, mígnem tavaly újra kiadta a Magvető Kiadó. Első megjelenésekor jelentős visszhangot váltott ki, elnyerte a Szépirodalmi Könyvkiadó nívódíját, de második kiadást nem élt meg, csak Pilinszky halála után, változtatásokkal. A könyv témája és a műfaja egyaránt különleges; érdekessége, hogy lényegében egy fiktív párbeszédet tesz közzé, ami közte, illetve az amerikai színésznő és manöken, Sheryl Sutton között zajlott – származása, gyerekkora a beszélgetéseik egyik alaptémája. Sokféle titokra, rétegzettségre biztosít rálátást a könyv, s persze a körülmények és helyszínek is a látószögünkbe kerülnek. Pilinszky kedvelt városaiban nézhetünk körül. Térben a magyarországi helyszínek mellett Párizsig, majd New Yorkig jutunk (ez a város ihlette Pilinszky elmondása alapján a Nagyvárosi ikonok című művét); időben egészen a beszélgetőpartnerek gyerekkoráig mehetünk vissza, de találkozásukat tekintve 1971-ig: ekkor először került sor (akkor még közvetve) erre az irodalomban sokat emlegetett, legendás találkozásra.
A belső út kettejük története, ami Robert Wilson A süket pillantása című párizsi előadásán veszi kezdetét. A darab főszereplője Sheryl Sutton, az amerikai színésznő, a nézők között pedig ott ül Wiener Pál társaságában Pilinszky János, aki fővárosi időtöltései alkalmával gyakran vett részt kulturális eseményeken. Természetesen nem mellékes ez a színházi előadás a történetükben; a darab éppen egy süketnéma kisfiú rajzaiból, álmaiból és néma beszélgetéseiből áll össze, a csendről és a mozdulatlanságról szól; ezek később Pilinszky költészetének is meghatározó témái. A közös nyelv hiánya vagy éppen a megszólalás lehetetlenségének története pedig a valóságban folytatódik, hiszen megismerkedésüket követően többször találkoztak, eszméket cseréltek egymással, de ennek voltak nyelvi akadályai: Pilinszky nem tudott angolul, Sheryl Sutton pedig alapfokon beszélt franciául. A dialógusok mégis elegendő alapot szolgáltattak ahhoz, hogy Pilinszky esszéregényt készítsen belőlük.
Meghatározó adat a kapcsolatukban, hogy a költő tüdőgyulladása idején Sheryl Sutton ápolta őt Párizsban, eközben is íródott a két művész párbeszéde. A könyv kiindulópontja az életrajzuk, amit úgy kap kézbe az olvasó, mintha az első nagy bemutatkozásnak lenne a tanúja. Sheryl Sutton úgy mutatkozik be, mint aki saját életének is csak ritkán volt szereplője – színészi szempontból tekinti át az életét, jól látszik, hogy számára minden meghatározó dolog a színpadon történik, noha „soha az életben nem tudok olyan magányos lenni, mint egy-egy szerepemben”. Pilinszky a költészet felől közelít a saját történetéhez, amelyben a legnagyobb megrázkódtatást a háború okozta: „A háborút én nem átéltem, nem átszenvedtem, hanem az enyém lett.” Meglehetősen belsőbb ez az önéletrajz, a könyv első Pilinszky-szövege, amely a végén felvezeti az első találkozásukat is.
Az olvasót foglalkoztatja a kérdés, mit jelenthetett Pilinszkynek Sheryl Sutton, miért volt ilyen átható az alkata és a jelleme, hogy a könyv mellett még több más „projektben” gondolta tovább a találkozásukat (kétnyelvű hangfelvételt, filmet és monodrámát tervezett vele). Ezekről levélben tájékoztatta is a színésznőt, aki magyar vőlegényével, Gát Jánossal együtt jegyzi a válaszokat, a mély baráti köteléknek ő volt tehát az első tanúja. Ilyen terveknek csak az adhat alapot, ha valakinek a gondolatai „nemcsak párhuzamosak, de szinte egybeesnek”, miként Pilinszky vallotta kettőjükről. Egy „fedőszavak mögé rejtett” történet ez, ami 1978-ban ér véget, Pilinszky tuniszi útja előtt, amikor Párizsban utoljára találkoznak. Külön érdekesség, hogy a kéziratot Pilinszky keresztlányának, Máhr Teréznek, Törőcsik Mari és Maár Gyula lányának ajándékozta.
Jól érezhetően hiányos ez a történet – ugyanez a benyomásunk a könyv lapozgatása közben. Mintha jóval több kérdést tenne fel, mint amennyit képes megválaszolni, mintha egy meghatározó kitérő lenne a költő életében, aminek hiányosak a koordinátái – talán a nyelvi gát végett, talán mert jellemzően „két ember is olyan mérhetetlenül távol áll egymástól”, vagy mert kettejük barátsága épp olyan volt mint a művészet maga: „mozdulatlan elkötelezettség.” Ne csodálkozzunk azon, ha hiányt, kiesést érzékelünk. A választ erre maga Pilinszky fogalmazza meg egy interjúban, ami szintén olvasható a könyvben: „De hát tulajdonképpen nem elmondható dolgok ezek, mert éppen az elmondhatatlan szeretném közölni.”
A magyar nyelv értelmező szótára szerint az atmoszféra kifejezés átvitt értelemben való használata szellemi légkört, (köz)hangulatot, környezetet jelent. Innen nézve pedig nem is találhatnék jobb kifejezést Veres Erika tavaly megjelent, Duett a sárban című első kötetének jellemzésére.
Ha csupán egyetlen könyvet kellene ajánlanom a szerelem és a házasság „természetrajzáról”, Márai Sándor 1941-ben írt mélylélektani drámája, Az igazi lenne az. Olyan mély emberismerettel megírt regény, hogy az ember lánya csak pislog, miként is tehetett szert ennyi tudásra és tapasztalatra az író, noha csupán negyvenéves lehetett a könyv megírásakor. Az igazi – és folytatása, a Judit… és az utóhang – „csak” egy szokványos, zátonyra futott házasság története a férj, a feleség és a szerető szemszögéből, ám a regény szinte minden mondata tananyag lehetne, ha létezne képzés az emberi kapcsolatokról.
Hogyan emlékezzünk a múlt nehézségeire, küzdelmeire egy olyan világban, ahol minden ránk zúduló impulzus azonnali eufóriaérzést és mindenekelőtt könnyedséget ígér? Hogyan idézzük fel elődeinket, amikor már senki sem akar példát venni? Ilyen és hasonló kérdésekre keresi a választ a Zrínyi Kiadó tavaly elindult ifjúsági sorozata, amelynek legújabb kötete Tallián Mariann II. Rákóczi Ferenc életét feldolgozó A szegények fejedelme című regénye.
A lehallgatott beszélgetésekből egy nagyon imponáló, lenyűgöző és határozott egyházvezető, ugyanakkor egy együttérző és gondoskodó atya képe bontakozik ki – mutatott rá Lázár Csilla, a csíkszentdomokosi Márton Áron múzeum vezetője azon az online beszélgetésen, amelyet a Nagy Mihály Zoltán és Denisa Bodeanu által jegyzett (Le)hallgatásra ítélve. Márton Áron püspök lehallgatási jegyzőkönyvei (1957–1960) című kötet kapcsán tartottak, a Márton Áron Nagykilenced keretében.
Milyen lehet egy száműzetés? Ma már azt hiszem, az önkéntes száműzetés jut eszünkbe ennek kapcsán, amiben sokunknak volt-van része napjainkban is. Az irodalomban ennél talán mélyebb, történelmileg mindenesetre terheltebb korszakokkal kapcsolódik össze a kérdés, még a kortárs irodalmi feldolgozásokban is.
A kakukknővér címmel Vári Fábián László hetvenhat ruszin és ukrán népballadát nyújt át a magyar olvasónak, és ad vissza a ruszin és ukrán közösségnek azzal a minden kicsinyességen felülemelkedni tudással, hogy íme, veletek élünk, és becsüljük az értékeiteket: könyvbe foglaljuk egy olyan nyelven, amelynek szavai kimondásáért szülőföldünkön épp büntetést készülnek ránk kiszabni.
„Mindig is voltak férfiak, akik csalják a feleségüket… Tudomásul kell venni, és kész” – állapítja meg a hősnő Anna Gavalda első regényében, akit két gyerekkel elhagyott a férje. Jó témát választott az írónő, a megcsalás mindenkit érint, mert vagy megcsaltak már, vagy épp mi csaltunk meg valakit. De vajon ez lenne a legnagyobb bűn egy férfi -nő kapcsolatban? Vagy mi a jobb: ha elhagynak, és esetleg kezdhetünk új életet, vagy ha boldogtalanságban élünk egymás mellett?
De az igazi tétje a könyvnek talán mégsem ez, inkább az a gyerekkori történet, amire a cím is utal. Nem ilyen lovat akartam, olvashatjuk a borítón, mellékelve hozzá a költő gyerekkori fotója, az első és utolsó, ami műteremben készült. Azt hiszem, az ilyen képek méltán idéznek meg egy kort, amire szintén tekinthetünk nosztalgiával. Egyféle eredettörténet van rajtuk kódolva, megszerkesztettségük, hátterük viszont gyakran teljesen életidegen.
A feljegyzéseket és interjúkat olvasva megismerhetjük Harag iskolateremtő elképzeléseit a színházról. A legközvetlenebb munkatársaival, a színészekkel kapcsolatban például ezt mondja: „szükség van a színész különleges, majdnem mindig határhelyzetben levő állapotának megteremtésére”. „Kicsit szeretném levenni az embereket a piedesztálról” – ezt már a színház egyik feladataként halljuk tőle.