Vannak olyan találkozások az életünkben, amelyeket valamiért rendkívülinek értékelünk. Sőt, lényegében minden emberi találkozás ilyen, ott él tovább az emlékeinkben és ismétli önmagát. Ilyesmiről olvashatunk a kultikus és különleges Beszélgetések Sheryl Suttonnal című Pilinszky János-műben is, ami az 1977-es kiadása után hányattatott sorsra jutott, mígnem tavaly újra kiadta a Magvető Kiadó. Első megjelenésekor jelentős visszhangot váltott ki, elnyerte a Szépirodalmi Könyvkiadó nívódíját, de második kiadást nem élt meg, csak Pilinszky halála után, változtatásokkal. A könyv témája és a műfaja egyaránt különleges; érdekessége, hogy lényegében egy fiktív párbeszédet tesz közzé, ami közte, illetve az amerikai színésznő és manöken, Sheryl Sutton között zajlott – származása, gyerekkora a beszélgetéseik egyik alaptémája. Sokféle titokra, rétegzettségre biztosít rálátást a könyv, s persze a körülmények és helyszínek is a látószögünkbe kerülnek. Pilinszky kedvelt városaiban nézhetünk körül. Térben a magyarországi helyszínek mellett Párizsig, majd New Yorkig jutunk (ez a város ihlette Pilinszky elmondása alapján a Nagyvárosi ikonok című művét); időben egészen a beszélgetőpartnerek gyerekkoráig mehetünk vissza, de találkozásukat tekintve 1971-ig: ekkor először került sor (akkor még közvetve) erre az irodalomban sokat emlegetett, legendás találkozásra.
A belső út kettejük története, ami Robert Wilson A süket pillantása című párizsi előadásán veszi kezdetét. A darab főszereplője Sheryl Sutton, az amerikai színésznő, a nézők között pedig ott ül Wiener Pál társaságában Pilinszky János, aki fővárosi időtöltései alkalmával gyakran vett részt kulturális eseményeken. Természetesen nem mellékes ez a színházi előadás a történetükben; a darab éppen egy süketnéma kisfiú rajzaiból, álmaiból és néma beszélgetéseiből áll össze, a csendről és a mozdulatlanságról szól; ezek később Pilinszky költészetének is meghatározó témái. A közös nyelv hiánya vagy éppen a megszólalás lehetetlenségének története pedig a valóságban folytatódik, hiszen megismerkedésüket követően többször találkoztak, eszméket cseréltek egymással, de ennek voltak nyelvi akadályai: Pilinszky nem tudott angolul, Sheryl Sutton pedig alapfokon beszélt franciául. A dialógusok mégis elegendő alapot szolgáltattak ahhoz, hogy Pilinszky esszéregényt készítsen belőlük.
Meghatározó adat a kapcsolatukban, hogy a költő tüdőgyulladása idején Sheryl Sutton ápolta őt Párizsban, eközben is íródott a két művész párbeszéde. A könyv kiindulópontja az életrajzuk, amit úgy kap kézbe az olvasó, mintha az első nagy bemutatkozásnak lenne a tanúja. Sheryl Sutton úgy mutatkozik be, mint aki saját életének is csak ritkán volt szereplője – színészi szempontból tekinti át az életét, jól látszik, hogy számára minden meghatározó dolog a színpadon történik, noha „soha az életben nem tudok olyan magányos lenni, mint egy-egy szerepemben”. Pilinszky a költészet felől közelít a saját történetéhez, amelyben a legnagyobb megrázkódtatást a háború okozta: „A háborút én nem átéltem, nem átszenvedtem, hanem az enyém lett.” Meglehetősen belsőbb ez az önéletrajz, a könyv első Pilinszky-szövege, amely a végén felvezeti az első találkozásukat is.
Az olvasót foglalkoztatja a kérdés, mit jelenthetett Pilinszkynek Sheryl Sutton, miért volt ilyen átható az alkata és a jelleme, hogy a könyv mellett még több más „projektben” gondolta tovább a találkozásukat (kétnyelvű hangfelvételt, filmet és monodrámát tervezett vele). Ezekről levélben tájékoztatta is a színésznőt, aki magyar vőlegényével, Gát Jánossal együtt jegyzi a válaszokat, a mély baráti köteléknek ő volt tehát az első tanúja. Ilyen terveknek csak az adhat alapot, ha valakinek a gondolatai „nemcsak párhuzamosak, de szinte egybeesnek”, miként Pilinszky vallotta kettőjükről. Egy „fedőszavak mögé rejtett” történet ez, ami 1978-ban ér véget, Pilinszky tuniszi útja előtt, amikor Párizsban utoljára találkoznak. Külön érdekesség, hogy a kéziratot Pilinszky keresztlányának, Máhr Teréznek, Törőcsik Mari és Maár Gyula lányának ajándékozta.
Jól érezhetően hiányos ez a történet – ugyanez a benyomásunk a könyv lapozgatása közben. Mintha jóval több kérdést tenne fel, mint amennyit képes megválaszolni, mintha egy meghatározó kitérő lenne a költő életében, aminek hiányosak a koordinátái – talán a nyelvi gát végett, talán mert jellemzően „két ember is olyan mérhetetlenül távol áll egymástól”, vagy mert kettejük barátsága épp olyan volt mint a művészet maga: „mozdulatlan elkötelezettség.” Ne csodálkozzunk azon, ha hiányt, kiesést érzékelünk. A választ erre maga Pilinszky fogalmazza meg egy interjúban, ami szintén olvasható a könyvben: „De hát tulajdonképpen nem elmondható dolgok ezek, mert éppen az elmondhatatlan szeretném közölni.”
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.
A regény szerkezete nagymértékben hasonlít a lapunk júliusi számában ismertetett Végzetes ígéret című Angela Marsons-krimire, amely ráadásul ugyanúgy 2018-ban jelent meg először, mint Carmen Mola regénye. Mindkét műben egy nő a nyomozóegység rátermett parancsnoka, mindkettőjük csapata egy új taggal gyarapodik, akit a többiek nehezen fogadnak be, mindkét regényben különös részletek derülnek ki a nyomozók magánéletéből.
Silling István, a nyugat-bácskai nyelvjárások és népélet avatott kutatója új összefoglalással jelentkezett, melyben szülőfaluja, Kupuszina máig megőrzött hagyományos viseletét mutatja be. A témára vonatkozó több mint négy évtizedes gyűjtéseinek eredményét sajátos módon dolgozta fel és adta közre: könnyen kezelhető, áttekinthető szótár formájában.