Pál-Lukács Zsófia: „Sorsunk egyébként megoldhatatlan” (Sheryl Sutton)

2021. március 30., 08:29

Vannak olyan találkozások az életünkben, amelyeket valamiért rendkívülinek értékelünk. Sőt, lényegében minden emberi találkozás ilyen, ott él tovább az emlékeinkben és ismétli önmagát. Ilyesmiről olvashatunk a kultikus és különleges Beszélgetések Sheryl Suttonnal című Pilinszky János-műben is, ami az 1977-es kiadása után hányattatott sorsra jutott, mígnem tavaly újra kiadta a Magvető Kiadó. Első megjelenésekor jelentős visszhangot váltott ki, elnyerte a Szépirodalmi Könyvkiadó nívódíját, de második kiadást nem élt meg, csak Pilinszky halála után, változtatásokkal. A könyv témája és a műfaja egyaránt különleges; érdekessége, hogy lényegében egy fiktív párbeszédet tesz közzé, ami közte, illetve az amerikai színésznő és manöken, Sheryl Sutton között zajlott – származása, gyerekkora a beszélgetéseik egyik alaptémája. Sokféle titokra, rétegzettségre biztosít rálátást a könyv, s persze a körülmények és helyszínek is a látószögünkbe kerülnek. Pilinszky kedvelt városaiban nézhetünk körül. Térben a magyarországi helyszínek mellett Párizsig, majd New Yorkig jutunk (ez a város ihlette Pilinszky elmondása alapján a Nagyvárosi ikonok című művét); időben egészen a beszélgetőpartnerek gyerekkoráig mehetünk vissza, de találkozásukat tekintve 1971-ig: ekkor először került sor (akkor még közvetve) erre az irodalomban sokat emlegetett, legendás találkozásra.

A belső út kettejük története, ami Robert Wilson A süket pillantása című párizsi előadásán veszi kezdetét. A darab főszereplője Sheryl Sutton, az amerikai színésznő, a nézők között pedig ott ül Wiener Pál társaságában Pilinszky János, aki fővárosi időtöltései alkalmával gyakran vett részt kulturális eseményeken. Természetesen nem mellékes ez a színházi előadás a történetükben; a darab éppen egy süketnéma kisfiú rajzaiból, álmaiból és néma beszélgetéseiből áll össze, a csendről és a mozdulatlanságról szól; ezek később Pilinszky költészetének is meghatározó témái. A közös nyelv hiánya vagy éppen a megszólalás lehetetlenségének története pedig a valóságban folytatódik, hiszen megismerkedésüket követően többször találkoztak, eszméket cseréltek egymással, de ennek voltak nyelvi akadályai: Pilinszky nem tudott angolul, Sheryl Sutton pedig alapfokon beszélt franciául. A dialógusok mégis elegendő alapot szolgáltattak ahhoz, hogy Pilinszky esszéregényt készítsen belőlük.

Meghatározó adat a kapcsolatukban, hogy a költő tüdőgyulladása idején Sheryl Sutton ápolta őt Párizsban, eközben is íródott a két művész párbeszéde. A könyv kiindulópontja az életrajzuk, amit úgy kap kézbe az olvasó, mintha az első nagy bemutatkozásnak lenne a tanúja. Sheryl Sutton úgy mutatkozik be, mint aki saját életének is csak ritkán volt szereplője – színészi szempontból tekinti át az életét, jól látszik, hogy számára minden meghatározó dolog a színpadon történik, noha „soha az életben nem tudok olyan magányos lenni, mint egy-egy szerepemben”. Pilinszky a költészet felől közelít a saját történetéhez, amelyben a legnagyobb megrázkódtatást a háború okozta: „A háborút én nem átéltem, nem átszenvedtem, hanem az enyém lett.” Meglehetősen belsőbb ez az önéletrajz, a könyv első Pilinszky-szövege, amely a végén felvezeti az első találkozásukat is.

Az olvasót foglalkoztatja a kérdés, mit jelenthetett Pilinszkynek Sheryl Sutton, miért volt ilyen átható az alkata és a jelleme, hogy a könyv mellett még több más „projektben” gondolta tovább a találkozásukat (kétnyelvű hangfelvételt, filmet és monodrámát tervezett vele). Ezekről levélben tájékoztatta is a színésznőt, aki magyar vőlegényével, Gát Jánossal együtt jegyzi a válaszokat, a mély baráti köteléknek ő volt tehát az első tanúja. Ilyen terveknek csak az adhat alapot, ha valakinek a gondolatai „nemcsak párhuzamosak, de szinte egybeesnek”, miként Pilinszky vallotta kettőjükről. Egy „fedőszavak mögé rejtett” történet ez, ami 1978-ban ér véget, Pilinszky tuniszi útja előtt, amikor Párizsban utoljára találkoznak. Külön érdekesség, hogy a kéziratot Pilinszky keresztlányának, Máhr Teréznek, Törőcsik Mari és Maár Gyula lányának ajándékozta.

Jól érezhetően hiányos ez a történet – ugyanez a benyomásunk a könyv lapozgatása közben. Mintha jóval több kérdést tenne fel, mint amennyit képes megválaszolni, mintha egy meghatározó kitérő lenne a költő életében, aminek hiányosak a koordinátái – talán a nyelvi gát végett, talán mert jellemzően „két ember is olyan mérhetetlenül távol áll egymástól”, vagy mert kettejük barátsága épp olyan volt mint a művészet maga: „mozdulatlan elkötelezettség.” Ne csodálkozzunk azon, ha hiányt, kiesést érzékelünk. A választ erre maga Pilinszky fogalmazza meg egy interjúban, ami szintén olvasható a könyvben: „De hát tulajdonképpen nem elmondható dolgok ezek, mert éppen az elmondhatatlan szeretném közölni.”