Leginkább Az olvasóhoz című fejezetet ajánlanám sokszori olvasásra – de persze az egész életművet is – Borbély Szilárd Kafka fia című könyvéből, ami a Jelenkor Kiadó életműsorozatában, posztumusz kiadásban jelent meg idén júniusban. A hagyatékban levő kézirat, melyet évekig tervezett, megélt már egy német kiadást, mostantól pedig magyar nyelven is olvasható. A könyv nyitányában Borbély, ahogyan Forgách András fogalmaz, „odalöki elénk a mondanivalót”, olyan szálakat pendítve meg, hogy hirtelen újra otthonossá válik az általa használt nyelv és utalásrendszer, ami a Nincstelenek című regénye kapcsán már ismerős: „Erről a szakadatlan vonulásról szól ez a könyv, ahogy a fiúk apák lesznek Kelet-Európában, és elfelejtik a szemrehányásaikat, amelyeket az apák világa ellen gyerekként, majd kamaszként megfogalmaztak.” (6.)
Ha emlékezünk, a 2013-ban megjelent Nincstelenek című mű is ilyen „szemrehányásokból” építkezett (éppen januárban adta újra ki a Jelenkor), olyasfajta nyelvet teremtett benne, együtt s költészetével, ahol a szavaknak, mondatoknak sajnos, sajátos tétjük és mélységük van. A jelentés itt szorosan kapcsolódik az ő karakteréhez; arcképe, ismerős arckifejezése most ugyanúgy néz farkasszemet az olvasóval – nemcsak a borítón látható kép által, de a mondatai által, a mondatok hangulata által. „Tudjuk, miről beszél”, írja Forgách. Nekem például először eszembe sem jutott feltenni a kérdést, hogyan kapcsolódik a mű révén Borbély Szilárd Kafka írói világához, inkább arra voltam kíváncsi, mit akar elmondani Kafka (vélt vagy valós) fiának a történetével magáról és arról a tragédiáról, ami életművét, jelenlétét végérvényesen megkülönböztetetté teszi. Két szempontból válik roncsolttá ez az életmű. Egyrészt szüleinek kegyetlen gyilkossága ötlik fel minduntalan bennünk (szüleit 2000 szenteste hajnalán rablógyilkosok megtámadták, édesanyját megölték, édesapja hat évet élt ezt követően, de nem épült fel többé), másrészt az író kegyelmet nem találó életszakasza a történések után, ami tragikusan, egy befejezett élettel zárul – talán éppen az el nem felejtett szemrehányások végett. Ilyesfajta kapcsolódásokat keresni az idézet igazságtartalma és Borbély Szilárd életműve között korántsem erőltetett. Éppen Forgách András mutat rá az Utószóban, hányan voltak alkalmasak a világirodalomban arra, hogy elkerüljék az imitáció gyanúját, amikor a két írói világ érintkezett egymással azáltal, hogy egy regényíró egy valaha élt regényíróról írt művet. Borbély Szilárdnak sikerül is elkerülni ezt, meg nem is. Talán csak akkor tudnánk erre válaszolni, ha egységben láthatnánk azt, ami töredékben maradt ránk.
A kapcsolódások mellett a szöveg elsősorban önéletírásként értelmezhető. Noha kiemelten jelennek meg az olvasó előtt azok a részek, melyekben megfigyelhetőek a két életút, alkotói pálya közötti áthajlások, mégsem ezek lesznek az írás legerősebb szövegrészei. Noha nem véletlenül beszél Borbély Kafka ikertestvéréről, hiszen elképzelése szerint mindannyiunknak van egy ikertestvére, olyan tükörképe, akiről megfeledkeztünk, akit háttérbe szorítottunk – a legfontosabb részeknél egyedül marad. Az ő gondolati világában él a nagyon erős kép a libatömésről, melyet szintén Az olvasóhoz című előszóban olvashatunk. Itt képet mellékel a leíráshoz, amelyben az író a megtömött libák sorsával érez analógiát: „Ismerem ezeknek a libáknak a sorsát, amelyek felnőnek minden tavasszal, de alig van köztük olyan, amelyik megérné a karácsonyt” (8.)
Persze ezek mellett erősek azok az állítások is, amelyekben a két életmű közötti áthajlásokat olvashatjuk. Amikor például Borbély végigveszi azokat a szempontokat, amelyek révén beszélni tud Kafkáról. A Kafka a fürdőszobában, Kafka a rabbinál, Kafka ír, Az asztali beszéd stb. fejezetekben végül megtalálja valamiképp az ikertestvérét, s ehhez képest talán csak kiegészítő kérdés, hogy ki is valójában a fiú. Ki Kafka fia, akit a cím jelöl? Valóban Kafka fia volt az a 1921-ben, öt- vagy hatévesen elhunyt kisfiú, Felice Bauer barátnőjének (akivel a feltevések szerint Kafka szintén viszonyt folytatott) vélt gyermeke.
De Borbély ebben a tekintetben is összezavarja az olvasót, máshogyan váltja be a cím az ígéretét. A címben szereplő Kafka ugyanis értelmezhető családnévként, ez esetben Kafka apjára, a kereskedő Hermannra utal (az apákról, a felejtésről szól ez a könyv, írja a felütésben), akinek fia az a Franz Kafka, akivel a mű szerzője közösséget tud vállalni. Persze az is kérdés, hogy mikor kész erre: „Amikor ez a könyv kezdődik, még nem tudtam, hogy életem egymáshoz nem illő szakaszok sorozata lesz.” (7.) Kelet-Európában, teszi hozzá többször következetesen.
Jól látszik, hogy a könyvben megjelenő filozófiai kérdések az apa-figura köré épülnek, a sokféle utalásrendszer körültekintő munkára sarkallja az olvasót, akár Kafka teszi fel a kérdéseket, akár Borbély Szilárd: „Te mindig azzal kínoztad magad, hogy meg vagy átkozva. Ma már tudom, hogy az átok rajtam ül. Meg az anyádon. És ettől nincs keserűbb kijózanodás” (176.), olvashatjuk Hermann Kafka fiktív levelinek egyikében. Ennek a kérdésnek közvetlen filozófiai háttere lehet Jaques Derrida Ki az anya című nagy hatású műve, amelyben Derrida először az apa kérdéséből indul ki, értelmezésében az apa személye elsősorban egy feltevést, hipotézist hordoz magában. Azaz kételyt ébreszt. Ugyanígy, minden értelmezés félreolvasás és ráolvasás Borbély Szilárd életműve kapcsán is. Ahogyan Derrida szövegébe bevonódik Freud és a pszichoanalízis, úgy vonódik be Borbély Szilárd regénytöredékébe (?), önéletírásába (?) az az összetett témakör, ami egész pályáját meghatározta, s amit ezekkel a diszciplínákkal szintén árnyaltabban lehet értelmezni. Ő maga hasonló gondolati utat jár be, mikor az apa-fiú eredettörténete révén lényegében az élet kérdését feszegeti: „mert a fiú az apát leginkább a halálra emlékezteti. Az útra, amelyet megtett. A tettre, amelyet nem követett el. Meg a nőkre, akiket elhagyott.” (166.) Szintén emlékezetesen ír, amikor az íráshoz való viszonyáról ír, „arról, hogy miért kelt útra egyszer a szavak szárnyán” (6.), vagy mikor azt elemzi, hogy milyen utat-kiutat adott neki az irodalom és az alkotás, a játék a szavakkal, vagy hogyan tudta a tagadását állításba fordítani és vissza.
„Valójában nem is regény ez”, olvashatjuk a szöveg elején, s egyre meggyőzőbb erővel bizonyítja, hogy ez a mű szétírása az apa-fiú viszonynak, a Kafka–Borbély-viszonynak, olyan üzenet, ami „kivezet a semmiből” és nyomot hagy az időben. A Rozsda Endre szürrealista képe alapján készült borítóterv is előrevetíti Borbély Szilárdnak ezt a könyvben vázolt sejtelmes, törékeny viszonyrendszerét. A Kafka fia most megjelent kötetének olvasása során közelebb kerülhetünk ennek megértéséhez. „De mit ígérhetek én azoknak, akik zavaros írásaimba tekintenek bele, a szégyenen kívül, amelyet nem tudok eltörölni mint meg nem történt sértést, amelyért már nem is lehet bocsánatot kérni.” (132.)
(Borbély Szilárd: Kafka fia, Jelenkor Kiadó, 2021)
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.
A regény szerkezete nagymértékben hasonlít a lapunk júliusi számában ismertetett Végzetes ígéret című Angela Marsons-krimire, amely ráadásul ugyanúgy 2018-ban jelent meg először, mint Carmen Mola regénye. Mindkét műben egy nő a nyomozóegység rátermett parancsnoka, mindkettőjük csapata egy új taggal gyarapodik, akit a többiek nehezen fogadnak be, mindkét regényben különös részletek derülnek ki a nyomozók magánéletéből.
Silling István, a nyugat-bácskai nyelvjárások és népélet avatott kutatója új összefoglalással jelentkezett, melyben szülőfaluja, Kupuszina máig megőrzött hagyományos viseletét mutatja be. A témára vonatkozó több mint négy évtizedes gyűjtéseinek eredményét sajátos módon dolgozta fel és adta közre: könnyen kezelhető, áttekinthető szótár formájában.