Pál-Lukács Zsófia: „Tudjuk, miről beszél”. Borbély Szilárd: Kafka fia

2021. július 26., 06:53

Leginkább Az olvasóhoz című fejezetet ajánlanám sokszori olvasásra – de persze az egész életművet is – Borbély Szilárd Kafka fia című könyvéből, ami a Jelenkor Kiadó életműsorozatában, posztumusz kiadásban jelent meg idén júniusban. A hagyatékban levő kézirat, melyet évekig tervezett, megélt már egy német kiadást, mostantól pedig magyar nyelven is olvasható. A könyv nyitányában Borbély, ahogyan Forgách András fogalmaz, „odalöki elénk a mondanivalót”, olyan szálakat pendítve meg, hogy hirtelen újra otthonossá válik az általa használt nyelv és utalásrendszer, ami a Nincstelenek című regénye kapcsán már ismerős: „Erről a szakadatlan vonulásról szól ez a könyv, ahogy a fiúk apák lesznek Kelet-Európában, és elfelejtik a szemrehányásaikat, amelyeket az apák világa ellen gyerekként, majd kamaszként megfogalmaztak.” (6.)
Ha emlékezünk, a 2013-ban megjelent Nincstelenek című mű is ilyen „szemrehányásokból” építkezett (éppen januárban adta újra ki a Jelenkor), olyasfajta nyelvet teremtett benne, együtt s költészetével, ahol a szavaknak, mondatoknak sajnos, sajátos tétjük és mélységük van. A jelentés itt szorosan kapcsolódik az ő karakteréhez; arcképe, ismerős arckifejezése most ugyanúgy néz farkasszemet az olvasóval – nemcsak a borítón látható kép által, de a mondatai által, a mondatok hangulata által. „Tudjuk, miről beszél”, írja Forgách. Nekem például először eszembe sem jutott feltenni a kérdést, hogyan kapcsolódik a mű révén Borbély Szilárd Kafka írói világához, inkább arra voltam kíváncsi, mit akar elmondani Kafka (vélt vagy valós) fiának a történetével magáról és arról a tragédiáról, ami életművét, jelenlétét végérvényesen megkülönböztetetté teszi. Két szempontból válik roncsolttá ez az életmű. Egyrészt szüleinek kegyetlen gyilkossága ötlik fel minduntalan bennünk (szüleit 2000 szenteste hajnalán rablógyilkosok megtámadták, édesanyját megölték, édesapja hat évet élt ezt követően, de nem épült fel többé), másrészt az író kegyelmet nem találó életszakasza a történések után, ami tragikusan, egy befejezett élettel zárul – talán éppen az el nem felejtett szemrehányások végett. Ilyesfajta kapcsolódásokat keresni az idézet igazságtartalma és Borbély Szilárd életműve között korántsem erőltetett. Éppen Forgách András mutat rá az Utószóban, hányan voltak alkalmasak a világirodalomban arra, hogy elkerüljék az imitáció gyanúját, amikor a két írói világ érintkezett egymással azáltal, hogy egy regényíró egy valaha élt regényíróról írt művet. Borbély Szilárdnak sikerül is elkerülni ezt, meg nem is. Talán csak akkor tudnánk erre válaszolni, ha egységben láthatnánk azt, ami töredékben maradt ránk.
A kapcsolódások mellett a szöveg elsősorban önéletírásként értelmezhető. Noha kiemelten jelennek meg az olvasó előtt azok a részek, melyekben megfigyelhetőek a két életút, alkotói pálya közötti áthajlások, mégsem ezek lesznek az írás legerősebb szövegrészei. Noha nem véletlenül beszél Borbély Kafka ikertestvéréről, hiszen elképzelése szerint mindannyiunknak van egy ikertestvére, olyan tükörképe, akiről megfeledkeztünk, akit háttérbe szorítottunk – a legfontosabb részeknél egyedül marad. Az ő gondolati világában él a nagyon erős kép a libatömésről, melyet szintén Az olvasóhoz című előszóban olvashatunk. Itt képet mellékel a leíráshoz, amelyben az író a megtömött libák sorsával érez analógiát: „Ismerem ezeknek a libáknak a sorsát, amelyek felnőnek minden tavasszal, de alig van köztük olyan, amelyik megérné a karácsonyt” (8.)
Persze ezek mellett erősek azok az állítások is, amelyekben a két életmű közötti áthajlásokat olvashatjuk. Amikor például Borbély végigveszi azokat a szempontokat, amelyek révén beszélni tud Kafkáról. A Kafka a fürdőszobában, Kafka a rabbinál, Kafka ír, Az asztali beszéd stb. fejezetekben végül megtalálja valamiképp az ikertestvérét, s ehhez képest talán csak kiegészítő kérdés, hogy ki is valójában a fiú. Ki Kafka fia, akit a cím jelöl? Valóban Kafka fia volt az a 1921-ben, öt- vagy hatévesen elhunyt kisfiú, Felice Bauer barátnőjének (akivel a feltevések szerint Kafka szintén viszonyt folytatott) vélt gyermeke.
De Borbély ebben a tekintetben is összezavarja az olvasót, máshogyan váltja be a cím az ígéretét. A címben szereplő Kafka ugyanis értelmezhető családnévként, ez esetben Kafka apjára, a kereskedő Hermannra utal (az apákról, a felejtésről szól ez a könyv, írja a felütésben), akinek fia az a Franz Kafka, akivel a mű szerzője közösséget tud vállalni. Persze az is kérdés, hogy mikor kész erre: „Amikor ez a könyv kezdődik, még nem tudtam, hogy életem egymáshoz nem illő szakaszok sorozata lesz.” (7.) Kelet-Európában, teszi hozzá többször következetesen.
Jól látszik, hogy a könyvben megjelenő filozófiai kérdések az apa-figura köré épülnek, a sokféle utalásrendszer körültekintő munkára sarkallja az olvasót, akár Kafka teszi fel a kérdéseket, akár Borbély Szilárd: „Te mindig azzal kínoztad magad, hogy meg vagy átkozva. Ma már tudom, hogy az átok rajtam ül. Meg az anyádon. És ettől nincs keserűbb kijózanodás” (176.), olvashatjuk Hermann Kafka fiktív levelinek egyikében. Ennek a kérdésnek közvetlen filozófiai háttere lehet Jaques Derrida Ki az anya című nagy hatású műve, amelyben Derrida először az apa kérdéséből indul ki, értelmezésében az apa személye elsősorban egy feltevést, hipotézist hordoz magában. Azaz kételyt ébreszt. Ugyanígy, minden értelmezés félreolvasás és ráolvasás Borbély Szilárd életműve kapcsán is. Ahogyan Derrida szövegébe bevonódik Freud és a pszichoanalízis, úgy vonódik be Borbély Szilárd regénytöredékébe (?), önéletírásába (?) az az összetett témakör, ami egész pályáját meghatározta, s amit ezekkel a diszciplínákkal szintén árnyaltabban lehet értelmezni. Ő maga hasonló gondolati utat jár be, mikor az apa-fiú eredettörténete révén lényegében az élet kérdését feszegeti: „mert a fiú az apát leginkább a halálra emlékezteti. Az útra, amelyet megtett. A tettre, amelyet nem követett el. Meg a nőkre, akiket elhagyott.” (166.) Szintén emlékezetesen ír, amikor az íráshoz való viszonyáról ír, „arról, hogy miért kelt útra egyszer a szavak szárnyán” (6.), vagy mikor azt elemzi, hogy milyen utat-kiutat adott neki az irodalom és az alkotás, a játék a szavakkal, vagy hogyan tudta a tagadását állításba fordítani és vissza.
„Valójában nem is regény ez”, olvashatjuk a szöveg elején, s egyre meggyőzőbb erővel bizonyítja, hogy ez a mű szétírása az apa-fiú viszonynak, a Kafka–Borbély-viszonynak, olyan üzenet, ami „kivezet a semmiből” és nyomot hagy az időben. A Rozsda Endre szürrealista képe alapján készült borítóterv is előrevetíti Borbély Szilárdnak ezt a könyvben vázolt sejtelmes, törékeny viszonyrendszerét. A Kafka fia most megjelent kötetének olvasása során közelebb kerülhetünk ennek megértéséhez. „De mit ígérhetek én azoknak, akik zavaros írásaimba tekintenek bele, a szégyenen kívül, amelyet nem tudok eltörölni mint meg nem történt sértést, amelyért már nem is lehet bocsánatot kérni.” (132.)

(Borbély Szilárd: Kafka fia, Jelenkor Kiadó, 2021)