Három szempontot érdemes átgondolnunk az óbudai T-Art Alapítvány megalakulásának 30. évfordulója alkalmából nyílt kiállítások kapcsán: milyen társadalmi és művészeti hatása van a magyar festészet és képzőművészet világára a Tenk László Munkácsy-díjas festőművész és felesége, Csordás Erzsébet által létrehozott alapítvány tevékenységének, működésének; mit jelent számunkra a magyar festészet és képzőművészet (mivel a kiállítás a magyar festészet napjához is kapcsolódik), és miként illeszkedik ennek közegébe – művészi vagy konceptuális szempontból – a kiállításon látható, illetve a T-Art gyűjteményében található képanyag (az alapítványnak adományozott munkákból az Esernyős Galériában tekinthető meg egy válogatás). Komplex ez a megközelítés, mégsem túlzás a fentiek számbavétele: mind a program, mind a tárlat kínálja az olvasatok sokoldalúságát. Persze lényegi belátásokat egy részletező írás tudna igazán megfogalmazni, miként Garami Gréta 2012-ben el is készítette az alapítvány huszonkét éves történetét bemutató tanulmányát, s erre az évfordulóra is készül(t) hasonló koncepciót követő munka-tanulmánygyűjtemény, melyet november 5-én mutatnak be. Elégedjünk meg most a „végtelenre állított tekintet” (így értelmezte a műalkotások befogadását Verebes György a tárlatot megnyitó beszédében) két kiindulópontjával: a San Marco Galériában látható idei műalkotások és az Esernyős Galériában látható válogatás szemlélésével.
Verebes György Munkácsy-díjas festőművész, a T-Art Alapítvány kurátora, a magyar festészet napja program elnöke a kiállítás megnyitóján az alapítvány méltatásakor szimbolikusnak nevezte a jubileumi ünneplés és A Magyar Festészet Napja egybeesését, ami utal a testvérközösségre, a minőségelvi művészetpártolásra, valamint arra a törekvésre is, hogy mindkét esemény feladatának tekinti a kortársak megszólítását. Külön kiemelte, hogy nemcsak a magyar festészetet ünnepeljük ezeken az alkalmakon, hanem a szobrászatot és a grafikát is – ezek együtt adják a kortárs magyar képzőművészet arculatát. A „változás folytonosságát” mint művészeti és léttapasztalatot a múltidézés fennkölt érzelmeivel próbálta megállítani, felidézte, hogyan viszonyult fiatalon Tenk László művészetéhez, vagy egyáltalán a művészethez, miként próbált közelíteni egy műtárgyhoz, és most mi kíséri a műtárgy értelmezésének folyamatát. Mint mondta, a művészetelméleti, művészettörténeti munkák segítették ebben, de a technika értelmezése számára mindig csak váz, egy külsődleges szempont, célja inkább az, hogy megértse, melyek a valódi mozgatói egy adott műalkotásnak. Van valami tanulságos abban, ahogy a műalkotásokat nézi: azok kiemeltek számára, melyeknek sugárterük van, bele lehet látni a történetükbe, mert a legnagyobb megtiszteltetés személyes kapcsolatba lépni a művészettel, „s mivel folyamatosan ez a megtiszteltetés ér, én egy boldog ember vagyok”.
Hozzá kell tennünk, a lényegi belátások legfőbb szövegkörnyezete idén az aktualizálás volt, kitekintés a pandémia által okozott sajátos léthelyzetre. Ez mint téma több szempontból visszaköszön a tárlaton, hiszen nemcsak a kiállítást megnyitók és az Atlasz Gábor festőművész és mozgásszínházi rendező által előadott emlékezetes performansz utalt erre, de a képek is közvetítik mindazt a tartalmat, amellyel kapcsolatba kerültünk a koronavírus okán. Közvetetten így értelmeztem Verebes György visszaemlékezését is. Felidézte, hogy egy időben témafosztottá vált, közel tíz év volt az életében, amikor nem készített műalkotást: ez lehet egy példája annak, hogy a művészet milyen mélységekig tud elmenni, ha olyan impulzusokkal találkozik, amelyek nem a művészet felől érkeznek. (De ki is emelte az alapítvány méltatásakor a járvány okozta bizonytalanságot, ami sok nehézséget okozott az alkotóművészek szervezői munkájában is.) Ehhez kapcsolódóan a tekintetemet mindvégig irányították a karantén témáját valamiképpen előtérbe helyező képek, így Szakáll Ágnes Vasárnap, ebéd után, avagy a home office című képe, de szívesen találkoztam Horváth Krisztián Gyergyószárhegy 2018/2 című képével, Váli Dezső Veszélyes nap, Bács Emese Árpád híd madártávlatból vagy Atlasz Gábor Szoba I. című képeivel is.
Mindkét tárlat megtekintése jó lehetőség arra, hogy tájékozódjunk a fent megfogalmazott kérdések belső világában, s kicsit ráláthassunk az idei év létélményének művészi közelítéseire is.
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.
A regény szerkezete nagymértékben hasonlít a lapunk júliusi számában ismertetett Végzetes ígéret című Angela Marsons-krimire, amely ráadásul ugyanúgy 2018-ban jelent meg először, mint Carmen Mola regénye. Mindkét műben egy nő a nyomozóegység rátermett parancsnoka, mindkettőjük csapata egy új taggal gyarapodik, akit a többiek nehezen fogadnak be, mindkét regényben különös részletek derülnek ki a nyomozók magánéletéből.
Silling István, a nyugat-bácskai nyelvjárások és népélet avatott kutatója új összefoglalással jelentkezett, melyben szülőfaluja, Kupuszina máig megőrzött hagyományos viseletét mutatja be. A témára vonatkozó több mint négy évtizedes gyűjtéseinek eredményét sajátos módon dolgozta fel és adta közre: könnyen kezelhető, áttekinthető szótár formájában.