Pál-Lukács Zsófia: „Végtelenre állított tekintet” – Élő festészet címmel nyílt kiállítás a San Marco Galériában

2020. október 20., 16:54
Szakáll Ágnes: Vasárnap, ebéd után, avagy a home office (olaj-tojástempera, vászon, 80 × 100 cm, 2020)

Három szempontot érdemes átgondolnunk az óbudai T-Art Alapítvány megalakulásának 30. évfordulója alkalmából nyílt kiállítások kapcsán: milyen társadalmi és művészeti hatása van a magyar festészet és képzőművészet világára a Tenk László Munkácsy-díjas festőművész és felesége, Csordás Erzsébet által létrehozott alapítvány tevékenységének, működésének; mit jelent számunkra a magyar festészet és képzőművészet (mivel a kiállítás a magyar festészet napjához is kapcsolódik), és miként illeszkedik ennek közegébe – művészi vagy konceptuális szempontból – a kiállításon látható, illetve a T-Art gyűjteményében található képanyag (az alapítványnak adományozott munkákból az Esernyős Galériában tekinthető meg egy válogatás). Komplex ez a megközelítés, mégsem túlzás a fentiek számbavétele: mind a program, mind a tárlat kínálja az olvasatok sokoldalúságát. Persze lényegi belátásokat egy részletező írás tudna igazán megfogalmazni, miként Garami Gréta 2012-ben el is készítette az alapítvány huszonkét éves történetét bemutató tanulmányát, s erre az évfordulóra is készül(t) hasonló koncepciót követő munka-tanulmánygyűjtemény, melyet november 5-én mutatnak be. Elégedjünk meg most a „végtelenre állított tekintet” (így értelmezte a műalkotások befogadását Verebes György a tárlatot megnyitó beszédében) két kiindulópontjával: a San Marco Galériában látható idei műalkotások és az Esernyős Galériában látható válogatás szemlélésével.

Verebes György Munkácsy-díjas festőművész, a T-Art Alapítvány kurátora, a magyar festészet napja program elnöke a kiállítás megnyitóján az alapítvány méltatásakor szimbolikusnak nevezte a jubileumi ünneplés és A Magyar Festészet Napja egybeesését, ami utal a testvérközösségre, a minőségelvi művészetpártolásra, valamint arra a törekvésre is, hogy mindkét esemény feladatának tekinti a kortársak megszólítását. Külön kiemelte, hogy nemcsak a magyar festészetet ünnepeljük ezeken az alkalmakon, hanem a szobrászatot és a grafikát is – ezek együtt adják a kortárs magyar képzőművészet arculatát. A „változás folytonosságát” mint művészeti és léttapasztalatot a múltidézés fennkölt érzelmeivel próbálta megállítani, felidézte, hogyan viszonyult fiatalon Tenk László művészetéhez, vagy egyáltalán a művészethez, miként próbált közelíteni egy műtárgyhoz, és most mi kíséri a műtárgy értelmezésének folyamatát. Mint mondta, a művészetelméleti, művészettörténeti munkák segítették ebben, de a technika értelmezése számára mindig csak váz, egy külsődleges szempont, célja inkább az, hogy megértse, melyek a valódi mozgatói egy adott műalkotásnak. Van valami tanulságos abban, ahogy a műalkotásokat nézi: azok kiemeltek számára, melyeknek sugárterük van, bele lehet látni a történetükbe, mert a legnagyobb megtiszteltetés személyes kapcsolatba lépni a művészettel, „s mivel folyamatosan ez a megtiszteltetés ér, én egy boldog ember vagyok”.

Hozzá kell tennünk, a lényegi belátások legfőbb szövegkörnyezete idén az aktualizálás volt, kitekintés a pandémia által okozott sajátos léthelyzetre. Ez mint téma több szempontból visszaköszön a tárlaton, hiszen nemcsak a kiállítást megnyitók és az Atlasz Gábor festőművész és mozgásszínházi rendező által előadott emlékezetes performansz utalt erre, de a képek is közvetítik mindazt a tartalmat, amellyel kapcsolatba kerültünk a koronavírus okán. Közvetetten így értelmeztem Verebes György visszaemlékezését is. Felidézte, hogy egy időben témafosztottá vált, közel tíz év volt az életében, amikor nem készített műalkotást: ez lehet egy példája annak, hogy a művészet milyen mélységekig tud elmenni, ha olyan impulzusokkal találkozik, amelyek nem a művészet felől érkeznek. (De ki is emelte az alapítvány méltatásakor a járvány okozta bizonytalanságot, ami sok nehézséget okozott az alkotóművészek szervezői munkájában is.) Ehhez kapcsolódóan a tekintetemet mindvégig irányították a karantén témáját valamiképpen előtérbe helyező képek, így Szakáll Ágnes Vasárnap, ebéd után, avagy a home office című képe, de szívesen találkoztam Horváth Krisztián Gyergyószárhegy 2018/2 című képével, Váli Dezső Veszélyes nap, Bács Emese Árpád híd madártávlatból vagy Atlasz Gábor Szoba I. című képeivel is.

Mindkét tárlat megtekintése jó lehetőség arra, hogy tájékozódjunk a fent megfogalmazott kérdések belső világában, s kicsit ráláthassunk az idei év létélményének művészi közelítéseire is.