Legutóbbi meghatározó találkozásom irodalmi fotográfiával a Boldogh-ház, Kétmalom utca című könyv borítóján látható Máté Péter-kép volt, amit a New York kávéházban készített Térey Jánosról, még fiatalakorában. A képen Térey nem felejthetően néz vissza ránk, s a megörökítés tétjét csak növeli az a tudás, amit köréje szervezünk – itt a kávéház későbbi jelentősége a szerző életében, vagy a posztumusz könyv itt rendezett bemutatója, a szerző barátaival, családtagjaival. A művészportrék sokat hozzáadnak a kultuszformáláshoz, sok esetben a fényképész látószöge, elképzelése révén tudunk csak közelíteni kultúránk egy-egy kiemelkedő képviselőjéhez mint személyhez, személyiséghez, társadalmi szereplőhöz. Vajon milyen képek őrzik a helyet az emlékezetünkben például a századelő irodalmi életét figyelve? Hogyan jelenik meg előttünk Ady, Babits, Móricz vagy Kosztolányi, hogyan „olvassuk” (Gadamer kifejezését használva) a képeket, az irodalomtörténet jól ismert arcképcsarnokát? Gondolunk-e arra, amikor a kultúra- vagy az irodalomtörténet képi anyagát nézzük, hogy kik álltak a kamerák mögött? Ma már jól tudjuk, hogy a kultuszformálás, brandépítés lényegi eleme a képi megjelenítés, s a kultuszkutatással kapcsolatos irodalomelméleti munkák is lényegesnek tartják a kultusz kialakulásával kapcsolatos stratégiai lépésekben az élettörténet mitizálását, amihez a kép közvetlenül hozzájárul.
Székely Aladár fotográfiái ebben nagy szerepet vállaltak. Nemzetközi tapasztalatait hasznosítva új látásmódot teremtett a portrékészítésben, munkássága meghatározó fotótörténeti irányzatok közé ékelődik be. A Petőfi Irodalmi Múzeumban megrendezett Új vizeken. Írók és művészek Székely Aladár műtermében című kiállítás (amely január végéig látogatható) most újra lehetőséget ad rá, hogy közvetlen vizuális kapcsolatot létesítsünk többek közt a fent nevezett alkotókkal, személyekkel, s hogy az 1977-ben, a PIM gyűjteményébe került hagyaték megismerői legyünk. Azt gondolom, többletet ad, ha például a magyar irodalommal kapcsolatos tanulmányainkhoz társított közismert képi anyag nemcsak mint vizuális elem jelenik meg előttünk, hanem mint objektum, mint egy gyűjtemény őrzött tárgya is (mivel a hátrahagyott műtermét bombatalálat érte, sok üvegnegatívja megsemmisült).
A kiállított fotókat figyelve joggal tesszük fel a kérdést, hogy milyen igényekkel lépett föl Székely Aladár, amikor ezeket a képeket készítette? Hogyan került például a műtermébe Ady Diósiné Brüll Adéllal? Milyen háttérmunka előzhette meg az Adyról és Csinszkáról készült közös fényképeket, vagy az Ady és Babits barátságát őrző fotót? Ehhez társulnak egyéb reprezentációk, hiszen a fotóművész Váci utcai műtermében nemcsak Ady és barátai voltak gyakori vendégek, hanem a Nyolcak festői vagy a Nemzeti Színház művészei is, akikről szintén portréfotográfiákat készített. Ezek a nagy képek kétségtelenül nagy pillanatokat őrizhetnek: Székely Aladár képes volt meglátni a mozzanatokban rejlő lehetőséget. Megmutatta ezeket a neves alkotókat, a szerelmi-családi életüket, dolgozószobájukat, esetleg egy külső térben készített felvételt. Kedvünk támad újraolvasni a szerelmi és élettörteneteiket, vagy a műveiket, ha a kiállítás olyan emblematikus darabjaira gondolunk, mint a fentiek mellett Déry Tibor, Kaffka Margit, Ignotus portréi, vagy az üvegnegatívok sérülékeny műtárgyai.
Noha a képi anyag többnyire portrékból áll, érdemes megemlítenünk a nagybányai festőiskola 30. évfordulójára rendezett kirándulásról készített csoportképet is 1926-ból, amely legalább annyira szuggesztív, miként a portrék. A PIM közleményéből is tudhatjuk: Székely Aladár fontosnak tartotta, hogy megismerje a modellek egyéniségét. Az így létrejövő fotóművészeti jelentőségű képek mellett a munkásság irodalomtörténeti jelentősége is nagy, többen méltatták a Nyugat folyóirat köréből, Írók és művészek címmel albumot jelentetett meg 1915-ben, ennek előszavát Ady és Ignotus írta. Igen jellegzetes fotográfiákra kell gondolnunk, amikor átlapozzuk képzeletünkben a Nyugat írógárdájának több tagjáról, vagy Rippl-Rónai Józsefről, Bartók Béláról, Eötvös Lorándról és másokról készített képeinek albumát, vagy az Ady Endrét ábrázoló fényképsorozatáról készített önálló kiadványt, amely Móricz Zsigmond előszavával indít.
Hogy az Adyról készült téka „Ady Lajos ellenkezése miatt 1926-ban végül nem kerül forgalomba, a fotóművész anyagi és erkölcsi kudarcként éli meg”. Ezért is köszönhet vissza a kiállítás címében az Ady poétikájából jól ismert Új vizek metafora, ami egyrészt a két művész mély barátságára utal, másrészt a fotográfiában a Székely Aladár által meghonosított újszerűséget hangsúlyozza. S kicsit számomra azt a felhívást is érvényre juttatja, amit a művészi fotográfusok mindig hangsúlyoznak, hogy a kép primátusának időszakában hozzunk létre igényes, egyszeri és jelentős alkotásokat, szánjunk időt ezek szemlélésére.
Persze nem mindig vagyunk készek rá, hogy értsük ezekben a képekben a művészi látásmódot, ezért jó, ha fotótechnika-történész segíti a megértést. Érdemes felidézni a fényképezés technikájával kapcsolatos korábbi alapelveket, és az irodalomtörténeti ismereteink újragondolása is hasznos lehet, ha a Székely Aladár kiállítására készülünk. De amit ezek a képek elmondanak, az mindenképp megmarad az emlékezetünkben.
Hogyan érkezik? A sokszor föltett kérdésre van egy átírt tréfából merített válaszom. Egy-két órával éjfél után zörgetnek Károly bátyánk ablakán. Az öreg még mély álmát fogyasztja, de nagy nehezen megébred, föltápászkodik, kinéz, kiszól, ki az, kérdi. Én vagyok, Károly bá’. Van-e bíbor tintája? Az öreg elkanyarítja a szót, kihajít valami kézre állót az ablakon, majd visszafekszik.
Eddig ismeretlen felvidéki szerző könyve – ezzel az ajánlással kaptam kézhez Szigety Péter Birinéninek szeretettel című művét. Izgatott voltam, ugyanis fogalmam sem volt, mire számíthatok, s az első gyors átlapozás után kíváncsiságom még inkább fokozódott. Az viszont már akkor biztosnak tűnt, hogy különös könyv akadt a kezem ügyébe.
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.