Pál-Lukács Zsófia: Képek olvasása: az irodalomtörténet arcképcsarnoka – Kiállítás nyílt Székely Aladár fotóiból

2020. október 30., 12:48
Székely Aladár: Önarckép (1912) – Forrás: Wikipédia

Legutóbbi meghatározó találkozásom irodalmi fotográfiával a Boldogh-ház, Kétmalom utca című könyv borítóján látható Máté Péter-kép volt, amit a New York kávéházban készített Térey Jánosról, még fiatalakorában. A képen Térey nem felejthetően néz vissza ránk, s a megörökítés tétjét csak növeli az a tudás, amit köréje szervezünk – itt a kávéház későbbi jelentősége a szerző életében, vagy a posztumusz könyv itt rendezett bemutatója, a szerző barátaival, családtagjaival. A művészportrék sokat hozzáadnak a kultuszformáláshoz, sok esetben a fényképész látószöge, elképzelése révén tudunk csak közelíteni kultúránk egy-egy kiemelkedő képviselőjéhez mint személyhez, személyiséghez, társadalmi szereplőhöz. Vajon milyen képek őrzik a helyet az emlékezetünkben például a századelő irodalmi életét figyelve? Hogyan jelenik meg előttünk Ady, Babits, Móricz vagy Kosztolányi, hogyan „olvassuk” (Gadamer kifejezését használva) a képeket, az irodalomtörténet jól ismert arcképcsarnokát? Gondolunk-e arra, amikor a kultúra- vagy az irodalomtörténet képi anyagát nézzük, hogy kik álltak a kamerák mögött? Ma már jól tudjuk, hogy a kultuszformálás, brandépítés lényegi eleme a képi megjelenítés, s a kultuszkutatással kapcsolatos irodalomelméleti munkák is lényegesnek tartják a kultusz kialakulásával kapcsolatos stratégiai lépésekben az élettörténet mitizálását, amihez a kép közvetlenül hozzájárul.

Ady Endre 1913 őszén – Forrás: Wikipédia

Székely Aladár fotográfiái ebben nagy szerepet vállaltak. Nemzetközi tapasztalatait hasznosítva új látásmódot teremtett a portrékészítésben, munkássága meghatározó fotótörténeti irányzatok közé ékelődik be. A Petőfi Irodalmi Múzeumban megrendezett Új vizeken. Írók és művészek Székely Aladár műtermében  című kiállítás (amely január végéig látogatható) most újra lehetőséget ad rá, hogy közvetlen vizuális kapcsolatot létesítsünk többek közt a fent nevezett alkotókkal, személyekkel, s hogy az 1977-ben, a PIM gyűjteményébe került hagyaték megismerői legyünk. Azt gondolom, többletet ad, ha például a magyar irodalommal kapcsolatos tanulmányainkhoz társított közismert képi anyag nemcsak mint vizuális elem jelenik meg előttünk, hanem mint objektum, mint egy gyűjtemény őrzött tárgya is (mivel a hátrahagyott műtermét bombatalálat érte, sok üvegnegatívja megsemmisült).

Székely Aladár fiával. – Fotó: PIM Művészeti, Relikvia- és Fotótár

A kiállított fotókat figyelve joggal tesszük fel a kérdést, hogy milyen igényekkel lépett föl Székely Aladár, amikor ezeket a képeket készítette? Hogyan került például a műtermébe Ady Diósiné Brüll Adéllal? Milyen háttérmunka előzhette meg az Adyról és Csinszkáról készült közös fényképeket, vagy az Ady és Babits barátságát őrző fotót? Ehhez társulnak egyéb reprezentációk, hiszen a fotóművész Váci utcai műtermében nemcsak Ady és barátai voltak gyakori vendégek, hanem a Nyolcak festői vagy a Nemzeti Színház művészei is, akikről szintén portréfotográfiákat készített. Ezek a nagy képek kétségtelenül nagy pillanatokat őrizhetnek: Székely Aladár képes volt meglátni a mozzanatokban rejlő lehetőséget. Megmutatta ezeket a neves alkotókat, a szerelmi-családi életüket, dolgozószobájukat, esetleg egy külső térben készített felvételt. Kedvünk támad újraolvasni a szerelmi és élettörteneteiket, vagy a műveiket, ha a kiállítás olyan emblematikus darabjaira gondolunk, mint a fentiek mellett Déry Tibor, Kaffka Margit, Ignotus portréi, vagy az üvegnegatívok sérülékeny műtárgyai.

Ady Endre és Brüll Adél (1907) – Forrás: Wikipédia

Noha a képi anyag többnyire portrékból áll, érdemes megemlítenünk a nagybányai festőiskola 30. évfordulójára rendezett kirándulásról készített csoportképet is 1926-ból, amely legalább annyira szuggesztív, miként a portrék. A PIM közleményéből is tudhatjuk: Székely Aladár fontosnak tartotta, hogy megismerje a modellek egyéniségét. Az így létrejövő fotóművészeti jelentőségű képek mellett a munkásság irodalomtörténeti jelentősége is nagy, többen méltatták a Nyugat folyóirat köréből, Írók és művészek címmel albumot jelentetett meg 1915-ben, ennek előszavát Ady és Ignotus írta. Igen jellegzetes fotográfiákra kell gondolnunk, amikor átlapozzuk képzeletünkben a Nyugat írógárdájának több tagjáról, vagy Rippl-Rónai Józsefről, Bartók Béláról, Eötvös Lorándról és másokról készített képeinek albumát, vagy az Ady Endrét ábrázoló fényképsorozatáról készített önálló kiadványt, amely Móricz Zsigmond előszavával indít.

Babits Mihály és Ady Endre (1917) – Forrás: Wikipédia

Hogy az Adyról készült téka „Ady Lajos ellenkezése miatt 1926-ban végül nem kerül forgalomba, a fotóművész anyagi és erkölcsi kudarcként éli meg”. Ezért is köszönhet vissza a kiállítás címében az Ady poétikájából jól ismert Új vizek metafora, ami egyrészt a két művész mély barátságára utal, másrészt a fotográfiában a Székely Aladár által meghonosított újszerűséget hangsúlyozza. S kicsit számomra azt a felhívást is érvényre juttatja, amit a művészi fotográfusok mindig hangsúlyoznak, hogy a kép primátusának időszakában hozzunk létre igényes, egyszeri és jelentős alkotásokat, szánjunk időt ezek szemlélésére.

Kosztolányi Dezső és családja (1918) – Forrás: Wikipédia

Persze nem mindig vagyunk készek rá, hogy értsük ezekben a képekben a művészi látásmódot, ezért jó, ha fotótechnika-történész segíti a megértést. Érdemes felidézni a fényképezés technikájával kapcsolatos korábbi alapelveket, és az irodalomtörténeti ismereteink újragondolása is hasznos lehet, ha a Székely Aladár kiállítására készülünk. De amit ezek a képek elmondanak, az mindenképp megmarad az emlékezetünkben.