Pál-Lukács Zsófia: Kérdések és részkérdések – Bodor Ádámról

2022. január 29., 09:04

„Minden beszélgetés egyedi” – írja Bodor Ádám Az értelmezés útvesztői című interjúkötet bevezetőjében. A Bodor Ádám írói stílusára jellemző sűrítés ebben a kijelentésben is megjelenik, jó okkal hozza elő az olvasó emlékezetében azokat a vele készített, valóban meghatározó beszélgetéseket, amelyeknek esetleg részese volt úgy is, mint hallgató, úgy is, mint kérdező.

A beszélgetések különleges hangulatáért Bodor Ádám sajátos világszemlélete, ezen belül az emberekhez és az emberi tulajdonságokhoz való kapcsolata, illetőleg kapcsolatainak a minősége felel. Meggyőződésem, hogy emberileg ezekből a szövegekből nagyon sokat tanulhatunk. A kötetben szereplő interjúk nagy részét már ismerhetjük, a tizenöt beszélgetés valamelyikével olyan kiemelt események kapcsán találkozhattunk korábban, mint a Kossuth-díj átvétele, egy új mű megjelenése vagy éppen a kerek évfordulókhoz kapcsolódóan készített interjúk. Más súllyal jelennek meg azonban ezek egységbe szerveződve, más szempontok erősödnek fel, ha egymás után olvassuk őket: így az interjúk egyfajta folytonosságot adnak az életműnek – itt most annak a tizennyolc évnek, ami a kötetben szereplő első és a kötetet záró interjú között telt el (az első, Báthori Csaba-interjú 2003-ban készült a Kossuth-díj átvétele után, az utolsó, Győrffy Ákos-interjú pedig 2021-ben). Időrend szerint a jelölt időszakot a Balla Zsófia által készített emlékezetes interjúkötet, A börtön szaga előzi meg, ami komplexitásában ma is versenyben áll a mindenkori Bodor Ádám interjúval. A könyvre Az értelmezés útvesztőiben többször is találunk utalást, Bori Erzsébet megfogalmazásában máig olyannyira lényeges könyv, hogy „elette a kenyerét minden további interjúkészítőnek” (124).

Az új interjúkötet ezzel szemben olyan könyv, aminek a tartalmáról Bodor soha senkivel nem akart beszélgetni (mondta a kötet bemutatóján). Ezzel a két aspektuson alapuló kíváncsisággal vehetjük most kezünkbe a könyvet: egyrészt az elhangzottak egyediségére összpontosítva, másrészt pedig a szerzővel kapcsolatosan mindig is emlegetett titok, hallgatás felfedésének a reményében. Ez a titok az életmű egésze felől válik értelmezhetővé, de ilyen távlatokat figyelve is nagy veszélye van az eltévelyedésnek. Bodor válaszainak legfőbb jellemzője, hogy kerüli a beszédhelyzetekben rejlő csapdákat és elegánsan elhárítja azokat a kérdéseket, amelyek tévútra terelhetnék a beszélgetést, esetleg a különböző (nyelvi, alkotói) pózok felé vinnék el az életmű értékelését. Az értelmezés útvesztői éppen ezekben a kívülről érkező klisékben rejlenek, amelyek szervezőelvétől több interjúkészítő sem tud kellően függetlenedni. Ezek az interjúk mondhatni mind remekművek, készítőik az irodalom neves szakemberei. Ugyanakkor találunk a kötetben gyakran ismétlődő témaköröket, mintha minden interjú átfogóan kívánna szólni az életműről, beemelve a fiatalkori börtönéveire, az alkotás korabeli körülményeire, a kolozsvári emlékekre, az ott szerzett kulturális hatásokra, az áttelepülésre, a Sinistra körzet sajátos és kitüntetett megítélésére vonatkozó kérdéseket.

Egy szövegkörnyezeten belül olvasva az interjúkat tehát, a műfaj logikájáról is sokat megtudhat az olvasó, rálátása nyílik arra, hogy milyen szempontok szerint építkeznek ezek a szövegek, honnan indul egy-egy interjú kérdésfeltevése, mint ahogy az sem tanulság nélküli, hogy miként reagál ezekre az alany (különösen ha sokadjára válaszolja meg ugyanazt az – olykor óvatlannak ható – kérdést vagy részkérdést). A vázolt logikától nagyban különbözik a Válaszok Szablyár Eszter kérdéseire című nagy olvasmányélményt adó interjú, amelyben Bodor Ádám lényegében egy előzetesen feltett kérdésfolyamot válaszol meg, a szöveget a kötetben most változtatások nélkül olvashatjuk.

Összességében a nyelvi pózokat, „ekletikus előadásmódot” tudatosan kerülő Bodor Ádám válaszaiban különleges irodalmi értéket sejthetünk. A Bevezető sorok az olvasóhoz című elöljáró beszédben meg is jegyzi, hogy igyekezett javítani „az élő beszéd lazaságait, spontán pontatlanságait”, így az olvasó árnyaltabb szövegvariánssal találkozik. Persze nem csak stilisztikai vagy fogalmi értelemben. Az arányok, pontosabban a mérték megtartása ezeknek a beszélgetéseknek is legfőbb szervező elve – gondolati szinten is. Bodor Ádám nem hagyja, hogy a kérdések átlépjék saját keretüket, illetékességüket. Mesterien képes tartani az arányokat, minden válasza kellően sokatmondó amellett, hogy például önmagáról, életritmusáról, munkamódszeréről, kapcsolatairól meglehetősen keveset beszél és azt is kellő távolságtartással.

A beszélgetések egyik fő „tanúsága” szerint (a szövegkörnyezet most megengedi ezt a fogalomhasználat), távol áll tőle, hogy a mű és a valóság közötti referenciákat keresse. „A világ amúgy sem leírható” (253), mondja egy helyen. De a nézőpont, ahogyan szemléli a világot, számára különleges szabadságot ad. Ehhez hozzátartozik például az, hogy mindig is próbálta tudatosan kerülni a „hasznos” kapcsolatokat, idegen volt és ezekben a szövegekben is távol áll tőle a helyezkedés világa. Tudjuk, hogy legmeghatározóbb élményei az erdélyi havasokban töltött időhöz kötődnek. A beszélgetések hatására újra elindulunk felfedezni a korabeli tájat, mert „ott értek a legmélyebb felismerések, erkölcsi impulzusok” (231). Ismerjük alkotói indulásának körülményeit, rálátásunk van a korabeli viszonyokra, hogy milyen kilátásai lehettek akkor egy értelmiséginek, de most újra visz magával az Utunk (mai Helikon) és Kolozsvár hangulata, szellemisége.
A kötetben olvasható interjúk révén az is világos, mi szerepel a veszteséglistán, és mi biztosítja a hitelességet: „A peremvidékek megvannak, ha máshol nem, hát bennünk, a gondolkodásunkban. Végső soron ugyanott helyezkednek el a kilátópontok is. Belátásunkon múlik, hogy a réseken kitekintve mi az, amit érdemes észrevenni.” 

 

Bodor Ádám: Az értelmezés útvesztői (Magvető, 2021)