Minden a kisvárosokban kezdődött (Sepsiszentgyörgyön) – olvashatjuk Farkas Árpád visszaemlékezését a Nem ilyen lovat akartam című könyvében. Ehhez a gyűjteményhez úgy viszonyulhat az olvasó, mint ő maga Nagy Lászlóhoz a Vallomás Nagy Lászlóról című írásában, ahol megemlékezett az akkor hét éve elhunyt költőről, s arról vallott, hogyan érkeznek feléje Nagy László költeményei, gondolatai. Most itt is útnak indultak az írások, talán a megemlékezés, talán a számvetés részeként, hiszen Farkas Árpád alig egy hónapja hunyt el, 77 évesen. Rögtön az elején leszögezhetjük, meg is érkeznek az itt taglalt gondolatok, méltó helyet kapnak nemcsak az emlékezetünkben, hanem a szívünkben is. Azt hiszem, nem állt távol tőle a megszólításnak ez a módja sem a verseiben, sem ebben a kötetben.
A második Forrás-nemzedék tagjaként évtizedek óta szerves része az irodalmi életnek és közéletnek, munkásságáról bőséges szakirodalom áll az olvasó rendelkezésére. A legközvetlenebb találkozást most mégis ez a 2020-ban megjelent a munka adja; a könyvben szereplő interjúk, riportok, glosszák, tárcák közel hozzák hozzánk a költő igazi világát az első emlékképektől egészen a 2000-es évekig, például a Székely Nemzeti Tanács megalakulásáig. Ugyanakkor látványos korrajz formálódik meg a könyvben, a nosztalgiával felelevenített sepsiszentgyörgyi kulturális, „kávéház” élet bemutatásával (főként a legendás Sugásban), az újságírói munka tapasztalataival, a közéleti szerepvállalás meghatározó pontjaival. „Számomra a nosztalgia nagy batyu” (201.), olvashatjuk a vallomást. Minden írásában találhatunk ilyen költői igényességgel megformált mondatot, verstöredéket.
Bőséges útravalót és tapasztalatot ad ez a táj. Erdély, illetve a Kárpátok déli kanyarulata a világ teteje Farkas Árpád számára is, aki leírja, hányszor köthetett volna „útilaput” (kell-e nekem Erdély, kérdezi ilyenkor), mégis maradt. „Maradj, ha tudsz”, ezt vallotta a legnehezebb időkben. Az erdélyi kultúra legnagyobb képviselőit gyűjti itt egy asztal köré, hiszen visszaemlékezéseiben vagy alkalmi írásaiban megszólítja kortársait, akik neki a barátai voltak, az utókornak pedig igazi lángoszlopok. Talán köztük vannak azok is, akik e könyv olvasásakor egy nagyváros „bádogarcú emberei” között nosztalgiáznak. Írásaiban Farkas Árpád szól a hatvanöt éves Sütő Andrásról (Csillag a máglyán), Lászlóffy Aladárról, Szilágyi Istvánról, Vári Attiláról, de Domokos Géza legendás alakjáról is. A felsorolásból nem marad ki Ady Endre, Tamási Áron, Tompa László, Áprily Lajos és Dsida Jenő sem. Ezek a szövegek egyrészt emlékiratokként funkcionálnak, emellett fontos irodalomtörténeti munkák és kordokumentumok. Egymásra íródnak történeteik, együtt vesznek részt irodalmi rendezvényeken, együtt utaznak külföldre, s együtt viszik a forradalom terhét (sok olvasónak lehet közös emlék 1989 felidézett karácsonya). A nehézségek mellett pedig ott van a Párizs-élmény, literátortalálkozó a St. Germaine-en, ahová például elkíséri Kányádi Sándor hírneve; Olaszország, Verona, a Szent Márk tér, ahol Szilágyi Istvánnal üldögélnek és székely ember módjára szalonnát esznek.
A költészetben Farkas Árpád a népi-nemzeti vonal képviselője volt, az életben is a közös szellemiségű emberek, alkotók társaságát kereste. Sokszor kellően szűkszavú ez az „írogató vidéki ember”, és jól tudja, mennyi fortély kell ahhoz, hogy megtakarítsa a székely a beszédet (93.).
De az igazi tétje a könyvnek talán mégsem ez, inkább az a gyerekkori történet, amire a cím is utal. Nem ilyen lovat akartam, olvashatjuk a borítón, mellékelve hozzá a költő gyerekkori fotója, az első és utolsó, ami műteremben készült. Azt hiszem, az ilyen képek méltán idéznek meg egy kort, amire szintén tekinthetünk nosztalgiával. Egyféle eredettörténet van rajtuk kódolva, megszerkesztettségük, hátterük viszont gyakran teljesen életidegen. Farkas Árpád sem úgy emlékszik vissza a gyerekkorára, ahogyan ez a kép emlékeztetni akar. Sokkal fontosabb mindaz a biztonság és, kimondhatjuk, emberség, amit a szülőfaluja tudott nyújtani, egy kis falu, ahol a kapukat soha nem zárták (559.), az emberek kivétel nélkül köszöntek egymásnak. Ő még járt a „tisztaszobákban”, az első szoba „sérthetetlen szögleté”-ben, ahol a kelengyét, a vasárnapi csizmát őrizték, fogason a posztóujjas fekete kalap pihent. Ez volt a „majd” birodalma, az ígéret háza. A ház előtt öregemberek üldögélnek és „jó tavalyi feketeribizli-borral olajozgatják az emlékezés járatai”-t (124.). Ők azok, „kik az időt idáig elhozták”, ezek a „szép, egyenes tartású öregek” (130.). Ebben a környezetben alakul ki benne nagyapja hatására a lovak iránti szeretete is, noha gyerekkora óta kísérti a műterem hintalova, „s meg-megszalad minden jóreményű, bizodalmas kedvem.”
A „korszerűsödő életformákban” az emberek elfelejtették a természetes beszédet, századunk „a szavak devalválódásának százada”, ahol természetes kérdés: jelent-e még valamit az emberi magatartás, van-e még egyáltalán falu: „már nem tudom falunak nevezni azt a települést, ahol a házak sokaságából csupán egy-két kémény pipálgat, sem azt, amelyik akkorát lépett a civilizáció útján, hogy lakói ímmel-ámmal fogadják köszönésemet is.” (216.) Sokszor megfogalmazta, mi fogja szégyenpadra küldeni azokat, akik nem merik vállalni saját identitásukat.
Farkas Árpád: Nem ilyen lovat akartam (Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2020)
