2020. december 11., 00:55
„Mert bár a kitelepítés egyetlen közvetlen hozzátartozójukat sem érintette, áttételesen így vagy úgy mindenkire hatott.” (175.)
Jaan Kross prózai világában az 1950-es éveknek van kitüntetett szerepük. Sokaknak történelem ez a korszak, másoknak azonban – és ők a kevésbé szerencsések – megtapasztalt valóság, ami Jaan Kross megfogalmazását kölcsönözve, így vagy úgy mindenkire hatott. De nem ezért aktuális A szökés című válogatott elbeszéléseket tartalmazó kötet, amely idén bővített kiadásban jelent meg a Széphalom Könyvműhelynél, a szerző születésének századik évfordulója alkalmából. Az idei év tapasztalatai adnak számunkra kellő alapot ahhoz, hogy újra érdeklődéssel és közelséggel olvassuk a lehetetlen élethelyzetekbe került, megtört életutakról szóló elbeszéléseket, melyeknek szereplői egyre csak azt várják: vajon mikor halad a helyzet a normalizálódás felé. Párbeszédbe lépünk a novellákban megjelenő (kollektív) emlékezettel most, hogy újra ránk rakódik „a történelem terhe.” (Vö. Hayden White, Osiris, 1997)
Jaan Kross a magyar irodalmi és kulturális köztudatban is jelen van, művei magyarul is megjelentek, és az író sok más elismerés, díj – és többszöri Nobel-díjra jelölés – mellett 1992-ben a Magyar Köztársasági Érdemérmet is megkapta. Talán véletlenszerű, hogy 2007-ben éppen Mihkel Mutt volt a pécsi rezidensprogram vendége, aki maga is sokat foglalkozott az épp abban az évben elhunyt író munkásságával, ráadásul egy ideig egy tömbházban lakott vele. A Nemzeti Színház Magazinjának 2018. december – 2019. januári számában olvashattunk egy cikket a szerzőről mint Az ember tragédiája fordítójáról, aki „hozzájárult ahhoz, hogy Madách műve ma is érvényes kérdések felől is értelmezhető legyen. Tragédiafordítása – Inimese tragöödia – a szabadság, az egyén és közösség, az emberi döntésekkel összefüggő erkölcsi kérdések, a történelem problémáinak (haladás? fejlődés? vagy körbejárás és visszatérés?) olyan hálózatát mutatta meg, mely a 20. század második felének embere és az európai nemzeti kultúrák számára is érvényesnek bizonyult.”
Jaan Kross számára az irodalom nem fikció, hanem megélt valóság. Munkásságának tartópillére a közös történelmi tapasztalatból kimetszett saját múlt, a letartóztatások és a nyolc év Gulág emléke. Ezeket integrálja műveiben, ezzel a tudással válik ő is a kánon meghatározó alakjává – Szolzsenyicin mellett, akit a Gulág legismertebb foglyaként tartanak számon, Salamov mellett, aki szintén jelentős képviselője a lágerirodalomnak. A szökés novelláiban a történelem elbeszélése hangsúlyos, de az írások kettős kódolásúak: egyrészt a történelmi reprezentáció és narráció dokumentumai, másrészt önéletrajzi jelleggel megírt szépirodalmi művek, mivel „emlékiratok helyett legtöbbször prózáiban örökítette meg börtönélményekben és deportálásokban gazdag élete eseményeit” (Jávorszky Béla, borító). Mint ilyenek, méltán kerülhetnek az elméleti és tudományos érdeklődés középpontjába. S éppen ez adja a Gulág-irodalom erejét, amint arra Sofi Oksanen 2014-ben megjelent Az irodalom ereje című cikke (Magyar Lettre Internationale, 2014 tavasz) is utal. A nélkülözés, a kolhozok belső életvilága, az alultápláltság, depresszió olyan lelki folyamatok, melyek sokszor az irodalmi megszólalás létjogosultságát is kikezdik, nem véletlenül fejti ki a szövegekben többször is azt, miként próbálta meg titkolni „szánalmas értelmiség voltát”.
Az üldözések, letartóztatások időszakára harminc év távlatából tekint vissza, narrációs szempontból ezeket a szövegeket betoldások teszik színesebbé (ilyen az emigráns által mesélt történet (60.), vagy egyéb irodalmi alkotásokra történő utalások (96.), Miskin herceg alakjának felidézése Dosztojevszkij A félkegyelmű című művéből, de megjelenik Schopenhauer és Svejk is.
A novellák fő helyszíne Tallinn, az észt főváros és Tartu, Észtország második legnagyobb városa (az író a tartui egyetem jogi karán tanított). A fő cselekményszálat a megfigyeltek írják, az orosz megszállások és a munkatáborok, deportálások elszenvedői. Olyan emigráns észtek a főszereplők, akik próbálnak kitörni a fogolylétből; a címadó novellában az elbeszélő szökésre tett kísérlete kapcsán megtudjuk például, hogy klórmészt használtak a járvány enyhítésére (58), A nászút című novellában pedig ráismerhetünk, mit vonhat magával például egy esküvő mint rendezvény tiltása. Vagy, hogy A szökésben olvasható művek szereplői a deportálási hullám megismétlődésétől félnek, miközben azt várják, mikor fognak a régi rend szerint működni a hivatalok, s áll helyre az élet. Ezekben a szövegekben mint korrajzokban joggal kereshetjük tehát a jelenre is érvényes következtetéseket, ahogyan azt a Wikipédia Jaan Kross szócikke is ígéri.
Jaan Kross: A szökés. Széphalom Könyvműhely, 2020
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. december 5-i számában.)
