Tizennégy évet kellett várni Meliorisz Béla új kötetére, de „mintha leállna az idő hülye futószalagja” (Jóval könnyebb), erőltetettnek hat az évek számolása, az előző kötetekhez való viszonyítás. A versekben megmutatkozó világ viszonylagossá teszi ezeket a szempontokat. Itt a gyászé és a magányé a főszerep, egy magára maradt ember gondolati világával azonosulhat az olvasó. Meglehetősen bensőséges viszony alakulhat ki a versekkel, hiszen olyan témát dolgoznak fel, amellyel előbb vagy utóbb nekünk is szembesülnünk kell; a halál az élet kikerülhetetlen eseménye. Ugyanakkor sokféle egyedüllét van, és sokféle élethelyzet állíthat valamiféle számvetés elé, hogy döntsünk a hogyan továbbról. A Vagyunk örökké művei pont ilyen egyszerűséggel fordulnak a dolgokhoz, nincs bennük semmiféle elfogódottság vagy pátosz az élet eseményeit figyelve és a kitekintés is hasonlóan objektív. A versek beszélője barátságtalan, kifosztott világot fedez fel az egyedüllétben, talán ezért is keres örök társat az emlékeiben. Idő nélküli az élettárssal vállalt sorsközösség, ezért sokatmondó a címben szereplő létige többes száma: vagyunk. Egy külön világot tömörít magába ez az állítás, amit a másik emberrel eltöltött élet épít fel, aki lehet egy társ, egy szülő, egy gyermek, „mert senki nem hordozza az életet egyedül” (idézhetjük Paul Celan ismert gondolatát). Továbbmenve, a vagyunk az emberi közösségre is utal, akikkel ebben a pillanatban is – így vagy úgy – együtt vagyunk, azaz a cím mindannyiunk nevében állítja a létet. Gondoljuk át, milyen lényeges is ez az egyszerűnek ható kijelentés: vagyunk – addig jó, amíg többes számban tudjuk ezt mondani. A cím egy másik sajátossága, hogy azt állítja, mindaddig létezik az ember, amíg van rá, aki emlékezzen. Világok meghatározó és végtelen találkozása az élet, kötelék, amit számos módon köthetünk egy másik emberrel. Persze, a vagyunk örökké kételyként is értelmeződhet, talán éppen ironikus megállapítása annak, hogy nem örökérvényű a létünk, „s csak ámulok/mire nem futotta” (A végén).
A befogadás elsődleges tapasztalata a gyász és a hiány mindent átfogó rettenete, ami fokozatosan lebomlik a versekben, hiszen eltűnt egy világ, s ezután már csak a hiányával van jelen. Leltárba vesszük mindazt, amit megtennénk, ha még itt lehetne az elvesztett, példa erre itt a Bármit című vers, vagy a következő belátás: „most négyzetre emelt / hiányokkal játszol” (Hiányokkal). A mozgalmas és emlékekben továbbélő múlttal a jelen kilátástalansága folytat párbeszédet: már nincs mire, nincs kire várni, „néma hívások” (Hívásokra) okozta kiábrándultság, fásultság jellemző ebben a „határtalanná lett magány” tapasztalatban. „Attól tartok ócska lesz minden és nagyon unalmas” vallja a Nélküled című vers megszólalója. Életidőnk múlásával (amellyel szintén közösséget alkotunk a mostban a többi emberrel) megfosztódnak értelmüktől a dolgok. Az első vers Kirajzolódni címmel jól összefoglalja az életút kételyeit. Mit is hajszoltunk egyáltalán az életben? „Álmokat biztosan nem.”
Emellett a másik jelentős veszteség az öregedés, főként a folyamat azon szakasza, amikor már sarokba szorít bennünket az idő és tűnődhetünk azon, mennyi marad „a még vonalkód nélküli éveink”-ből (Álmunkban). Megrendítő párhuzam, hogy a fizikai megkésettség lelki lenyomatai, a szavak maguk is botladoznak és „egyre fojtogatóbb a kimondhatatlan” (Egyre), a visszapillantás időzónájában ezért reduktív marad a nyelvi eszköztár. Még a költő maga is, aki a szavak mestere, keresi a megfelelő nyelvet azokhoz a történésekhez, amelyeket elraktározott az emlékezet. Kemény munkát vállal fel ilyenkor az ember, hiszen az emlékek felidézése során minduntalan szembe kell néznünk az élet rövidségével, ezzel egy időben pedig számba kell vennünk az elmulasztott lehetőségeinket. Mindegyik egyszeri volt, de mit tehetnénk? Meliorisz Béla a sztoikus nyugalmat választja, így a mit lehetett volna tenni, hogy jobb életünk legyen kérdésre több szöveghelyen is nagyon egyszerű választ ad: „fej vagy írás tök mindegy” (Kiesni). Sokszor az a benyomásunk, mintha a semmit cipelnénk magunkkal. Igaz, ez a megfosztottság mindig része volt Meliorisz verseinek; a műveket nem is ez teszi igazán emlékezetessé, hanem a létélményre adott rezignált válasz, amihez a formanyelv tökéletesen tud igazodni. Az ilyen belátásokhoz csak a gondolkodásnak és tudásnak alárendelt én tud eljutni. Minthogy a Vagyunk örökké alaptémája egy határhelyzetet jelöl (minden gyász felezővonal az egyén életében), az ehhez választott nyelv is a kevés szó határhelyzeteiből teremtődik, sőt sokszor vállaltan a némaság lehetőségeit keresi. Csak a fontos dolgokról beszélj, azokról is keveset, mondja Epiktétosz, a sztoicizmus nagy képviselője.
A versek beszélője egy „tulajdonságait vesztett évszak” (Megyünk) keretében teszi fel a megrázó kérdést: mit mondhatnék magamról? (Különben semmi). Nagy pillanata a verseknek ez a szembenézés, Álarcok nélkül, „az élet vélt kellékei” nélkül. Meliorisz Bélának ez a világlátás a sajátja: felülről néz az életre, mint aki már mindent megélt, minden álnokságot megtapasztalt. Mindez egyben mértéktartás is, melyhez apatheia, szenvedélymentesség társul. Aki elolvassa ezeket a verseket, biztosan fel fogja tenni a kérdést: vajon milyen élet méltó az emberhez? Milyen életet szeretnék visszanézni?
Meliorisz Béla: Vagyunk örökké, Jelenkor, 2020
Gion Nándor a vajdasági magyar irodalom neoavantgárd törekvéseinek egyik szuverén tehetségeként tűnt fel a hatvanas évek elején, a ma már irodalomtörténeti jelentőségű újvidéki Új Symposion folyóirat alkotói körében. Kísérletező kedve azonban nem korlátozódott az újszerű formatechnikák kialakítására, hanem konfliktushelyzeteket is bátran vállalva törekedett a vajdasági magyar élet történelmi múltjának és mindenkori jelenének az ábrázolására, azoknak a személyes sorsokat alakító társadalmi folyamatoknak a kegyetlen valósághűséggel való megjelenítésére, melyek az élet útját alakítják.
A regény címe morbid és megdöbbentő. Ugyan mi az, amiért megérné meghal ni? Az antikvitásban, a romantikában, a hazafias eufória közepette léteztek olyan eszmék, amelyek szerint az önfeláldozás erkölcsileg méltányolt cselekedetnek számított, de akkor is úgy, ha más áldozta fel az életét valamiért. De miért áldozná életét bárki is a jelenben?
Mint egy segélykiáltás, úgy törnek fel a női lélek legmélyéről Póda Erzsébet melankolikus történetei. Ez a karcsú kötet mérhetetlen súllyal telepszik az olvasóra, a sorok felfejtése közben mellkasunkon érezzük az erőszak és az agresszió nyomását. Ez a fojtogató atmoszféra árad a kötetegészből, emiatt észleljük úgy, hogy ennek a könyvnek mélyfekete az alapszíne.
Hogyan érkezik? A sokszor föltett kérdésre van egy átírt tréfából merített válaszom. Egy-két órával éjfél után zörgetnek Károly bátyánk ablakán. Az öreg még mély álmát fogyasztja, de nagy nehezen megébred, föltápászkodik, kinéz, kiszól, ki az, kérdi. Én vagyok, Károly bá’. Van-e bíbor tintája? Az öreg elkanyarítja a szót, kihajít valami kézre állót az ablakon, majd visszafekszik.
Eddig ismeretlen felvidéki szerző könyve – ezzel az ajánlással kaptam kézhez Szigety Péter Birinéninek szeretettel című művét. Izgatott voltam, ugyanis fogalmam sem volt, mire számíthatok, s az első gyors átlapozás után kíváncsiságom még inkább fokozódott. Az viszont már akkor biztosnak tűnt, hogy különös könyv akadt a kezem ügyébe.
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.