Aki gyermeki fejjel kedvelte a vadászkalandokat, ám évtizedek óta nem forgatott efféle irodalmat, az alaposan meglepődik majd, ha kezébe veszi Rudolf főherceg Tizenöt nap a Dunán címmel újra kiadott írását. A bájos vadásznapló persze nem azért érdekes, mert láthatjuk, hogyan lődözött ritka és kevésbé ritka madarakat a trónörökös és kísérete, hanem inkább azért, mert megmutatja, hogyan gondolkozott tájról, vadról, népről, országról, irodalomról és tudományról, de akár még az időbeosztásról is őfelsége.
Nem mondok el mindent, legyen érdemes elolvasni a kötetet, de hogy kedvet csináljak a lapozgatáshoz, beszámolok pár meglepetésről, amit a főherceg okozott, legalábbis nekem. Kezdem mindjárt az időbeosztással, illetve azzal a – bizonyára királyi – nemtörődömséggel, ahogyan környezetét, rokonait és barátait is alattvalóként kezeli. Nos, miután elbeszélése kezdetén hosszan elmélkedik arról, hogy a dél-magyarországi Duna-vidék milyen elhanyagolt, szinte fel nem tárt határvidéke civilizációnknak, ahova ő már régen szeretett volna eljutni, de soha nem sikerült megszerveznie az utazást, most, hogy felbukkant Bécsben Alfred Brehm, az akkor már világhírű német természettudós és barátja, Eugen Homeyer a berlini madártani társulat ugyancsak nagyhírű elnöke, Rudolf hipp-hopp összerántja az expedíciót.
„Mindenekelőtt Hodek elutazott Bécsből, hogy Apatin vidékén némi előkészületeket tegyen. Én a birtokosokat kértem meg, a kiknek jószágaira menni akartunk, hogy engedjék meg ott a vadászatot. Nagy-bátyám, Albrecht főherczeg, a kinek jószágán az első napokat tölteni akartuk, igen szíves meghívásban részesített; ugyanilyen szívesek voltak a Chotek grófok, Ottó és Rudolf testvérek is. Most tehát egy hajót rendeltünk meg a szükségesekkel felszerelve, utasítván, hogy Pesten várjon bennünket. Az elutazás napjául húsvét hétfőjét, április 22-ikét állapítottuk meg. Néhány nappal előbb telegrafáltam Leopold sógoromnak Münchenbe, kérvén, hogy csatlakozzék az expedíczióhoz; 22-ikén csakugyan Bécsbe érkezett.”
Ugyancsak megdöbbentő, hogy az amúgy meglehetősen művelt főherceg, milyen bárgyú és sematikus képeket rajzol az országról. Olvasás közben az volt az érzésem, hogy a fiatalember szellemi igényeit tökéletesen kielégíti romantikus korának lapos világképe, azonosul vele, szereti azt, s természetesen visszamondja, amikor alkalma nyílik rá. Nem kutat, nem kérdez, nem kíváncsi a látszatok mögötti tényekre. A part mentén felbukkanó magyar falvakról így ír:
„A mennyire a távolból észrevehettük, e helységek mind a magyar helységek jellemvonását viselik magukon: messzeterjedő ház-sorok, széles, lóitatókkal végig rakott utczák, szalmafödelű alacsony házak, karcsú gémes kútak, zöldséges kertek, melyek egyes növénypéldányokkal kifutnak a homokra, szakadatlan kutyaugatás, a nyájak kolompjainak hangja és a pásztorok tőrőlmetszett kurjantásai alakítják a képet, a melyet a vándor talál, a meddig szent István koronájának területe csak ér…”
De lássuk most már a vadászatot! Ott is lesz csodálkoznivalónk. A hazai ifjúsági irodalomban olvasható vadászhistóriák jobbára a XX. század elején keletkeztek, a vadászat sporttá nemesülésének idején. Mi, akik gyermekfejjel lelkesen forgattuk vadászíróink elbeszéléseit, mindig megtaláltuk e történetekben az ember és a természet kapcsolatának valamiféle emelkedett, felelőségteljes ábrázolását. Nemcsak arról szóltak ezek a művek, hogy miképpen lehet helytállni a vadonban, főképpen nem arról, hogy miképpen kell meglőni ezt vagy azt a vadat, hanem mindezeken keresztül inkább arról, hogy a csúcsragadozók helyére lépett ember miképpen vigyázza bölcs uralma alatt a természet rendjét.
Nos, az efféle környezettudatos morálnak nyoma sincs a főherceg beszámolójában. A királyi vadászkompánia úgy durrogtat mindenre, ami mozog, mint vidám kiskamaszok, akik csúzlit faragva hajkurásznak kutyát, macskát, verebet, akármit, ami szemük elé kerül. Tömegesen előforduló madarakra éppen úgy tüzel, mint igazi ritkaságokra, miközben tudja, s leírja, hogy ez vagy az a madár milyen különösen kevés példányban fészkel a vidéken, mégsem remeg meg a keze. Gátlás nélkül lepuffantja. Azt sem bánja különösebben, ha a zsákmány hozzáférhetetlen mocsárba pottyan. Ilyen a vadászszerencse.
Hozzá kell azonban tennem, hogy Rudolfék vadászkalandja sem nélkülözi az önmagán túlmutató igényességet. Expedíciójuk – ezt éppen Brehm és Homeyer jelenléte igazolja – tudományos gyűjtőút: a Duna dél-magyarországi madárvilágát hivatott feltérképezni. Rudolf komoly ornitológusnak számított, s a tudományos megismerés akkoriban lövöldözéssel, megnyúzással, kitöméssel járt. Azt is hozzá kell tennem, hogy éppen Rudolf volt az, aki létre hozta az első természetvédelmi területet a birodalomban.
Ugyanakkor nem okozott meglepetést, hogy a főherceg kiváló tollforgató. Aki olvasta például az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben bevezetőjét, az tudhatja, szerzőnk választékosan ír, élénk képeket rajzol tájról, erdőről, vadról s vadásztársakról. Szinte ott vagyunk vele a dunai erdőkben, berkekben, mocsarakban.
(Rudolf trónörökös: Tizenöt nap a Dunán. Erdélyi Szalon Könyvkiadó, 2020)
Megjelent a Magyar Kultúra Duna-számában (2021/1)
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.
A regény szerkezete nagymértékben hasonlít a lapunk júliusi számában ismertetett Végzetes ígéret című Angela Marsons-krimire, amely ráadásul ugyanúgy 2018-ban jelent meg először, mint Carmen Mola regénye. Mindkét műben egy nő a nyomozóegység rátermett parancsnoka, mindkettőjük csapata egy új taggal gyarapodik, akit a többiek nehezen fogadnak be, mindkét regényben különös részletek derülnek ki a nyomozók magánéletéből.
Silling István, a nyugat-bácskai nyelvjárások és népélet avatott kutatója új összefoglalással jelentkezett, melyben szülőfaluja, Kupuszina máig megőrzött hagyományos viseletét mutatja be. A témára vonatkozó több mint négy évtizedes gyűjtéseinek eredményét sajátos módon dolgozta fel és adta közre: könnyen kezelhető, áttekinthető szótár formájában.