Rácz András: A trónörökös vadászkalandjai

2021. június 30., 07:56

Aki gyermeki fejjel kedvelte a vadászkalandokat, ám évtizedek óta nem forgatott efféle irodalmat, az alaposan meglepődik majd, ha kezébe veszi Rudolf főherceg Tizenöt nap a Dunán címmel újra kiadott írását. A bájos vadásznapló persze nem azért érdekes, mert láthatjuk, hogyan lődözött ritka és kevésbé ritka madarakat a trónörökös és kísérete, hanem inkább azért, mert megmutatja, hogyan gondolkozott tájról, vadról, népről, országról, irodalomról és tudományról, de akár még az időbeosztásról is őfelsége.

Nem mondok el mindent, legyen érdemes elolvasni a kötetet, de hogy kedvet csináljak a lapozgatáshoz, beszámolok pár meglepetésről, amit a főherceg okozott, legalábbis nekem. Kezdem mindjárt az időbeosztással, illetve azzal a – bizonyára királyi – nemtörődömséggel, ahogyan környezetét, rokonait és barátait is alattvalóként kezeli. Nos, miután elbeszélése kezdetén hosszan elmélkedik arról, hogy a dél-magyarországi Duna-vidék milyen elhanyagolt, szinte fel nem tárt határvidéke civilizációnknak, ahova ő már régen szeretett volna eljutni, de soha nem sikerült megszerveznie az utazást, most, hogy felbukkant Bécsben Alfred Brehm, az akkor már világhírű német természettudós és barátja, Eugen Homeyer a berlini madártani társulat ugyancsak nagyhírű elnöke, Rudolf hipp-hopp összerántja az expedíciót.

„Mindenekelőtt Hodek elutazott Bécsből, hogy Apatin vidékén némi előkészületeket tegyen. Én a birtokosokat kértem meg, a kiknek jószágaira menni akartunk, hogy engedjék meg ott a vadászatot. Nagy-bátyám, Albrecht főherczeg, a kinek jószágán az első napokat tölteni akartuk, igen szíves meghívásban részesített; ugyanilyen szívesek voltak a Chotek grófok, Ottó és Rudolf testvérek is. Most tehát egy hajót rendeltünk meg a szükségesekkel felszerelve, utasítván, hogy Pesten várjon bennünket. Az elutazás napjául húsvét hétfőjét, április 22-ikét állapítottuk meg. Néhány nappal előbb telegrafáltam Leopold sógoromnak Münchenbe, kérvén, hogy csatlakozzék az expedíczióhoz; 22-ikén csakugyan Bécsbe érkezett.”

Ugyancsak megdöbbentő, hogy az amúgy meglehetősen művelt főherceg, milyen bárgyú és sematikus képeket rajzol az országról. Olvasás közben az volt az érzésem, hogy a fiatalember szellemi igényeit tökéletesen kielégíti romantikus korának lapos világképe, azonosul vele, szereti azt, s természetesen visszamondja, amikor alkalma nyílik rá. Nem kutat, nem kérdez, nem kíváncsi a látszatok mögötti tényekre. A part mentén felbukkanó magyar falvakról így ír:

„A mennyire a távolból észrevehettük, e helységek mind a magyar helységek jellemvonását viselik magukon: messzeterjedő ház-sorok, széles, lóitatókkal végig rakott utczák, szalmafödelű alacsony házak, karcsú gémes kútak, zöldséges kertek, melyek egyes növénypéldányokkal kifutnak a homokra, szakadatlan kutyaugatás, a nyájak kolompjainak hangja és a pásztorok tőrőlmetszett kurjantásai alakítják a képet, a melyet a vándor talál, a meddig szent István koronájának területe csak ér…”

De lássuk most már a vadászatot! Ott is lesz csodálkoznivalónk. A hazai ifjúsági irodalomban olvasható vadászhistóriák jobbára a XX. század elején keletkeztek, a vadászat sporttá nemesülésének idején. Mi, akik gyermekfejjel lelkesen forgattuk vadászíróink elbeszéléseit, mindig megtaláltuk e történetekben az ember és a természet kapcsolatának valamiféle emelkedett, felelőségteljes ábrázolását. Nemcsak arról szóltak ezek a művek, hogy miképpen lehet helytállni a vadonban, főképpen nem arról, hogy miképpen kell meglőni ezt vagy azt a vadat, hanem mindezeken keresztül inkább arról, hogy a csúcsragadozók helyére lépett ember miképpen vigyázza bölcs uralma alatt a természet rendjét.

Nos, az efféle környezettudatos morálnak nyoma sincs a főherceg beszámolójában. A királyi vadászkompánia úgy durrogtat mindenre, ami mozog, mint vidám kiskamaszok, akik csúzlit faragva hajkurásznak kutyát, macskát, verebet, akármit, ami szemük elé kerül. Tömegesen előforduló madarakra éppen úgy tüzel, mint igazi ritkaságokra, miközben tudja, s leírja, hogy ez vagy az a madár milyen különösen kevés példányban fészkel a vidéken, mégsem remeg meg a keze. Gátlás nélkül lepuffantja. Azt sem bánja különösebben, ha a zsákmány hozzáférhetetlen mocsárba pottyan. Ilyen a vadászszerencse.

Hozzá kell azonban tennem, hogy Rudolfék vadászkalandja sem nélkülözi az önmagán túlmutató igényességet. Expedíciójuk – ezt éppen Brehm és Homeyer jelenléte igazolja – tudományos gyűjtőút: a Duna dél-magyarországi madárvilágát hivatott feltérképezni. Rudolf komoly ornitológusnak számított, s a tudományos megismerés akkoriban lövöldözéssel, megnyúzással, kitöméssel járt. Azt is hozzá kell tennem, hogy éppen Rudolf volt az, aki létre hozta az első természetvédelmi területet a birodalomban.

Ugyanakkor nem okozott meglepetést, hogy a főherceg kiváló tollforgató. Aki olvasta például az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben bevezetőjét, az tudhatja, szerzőnk választékosan ír, élénk képeket rajzol tájról, erdőről, vadról s vadásztársakról. Szinte ott vagyunk vele a dunai erdőkben, berkekben, mocsarakban.

(Rudolf trónörökös: Tizenöt nap a Dunán. Erdélyi Szalon Könyvkiadó, 2020)

Megjelent a Magyar Kultúra Duna-számában (2021/1)