Sanja Vasić: Van-e remény a megbocsátásra?

2020. október 30., 08:33

Fordította Juhász Attila

A NIN-díjas Vladan Matijević A szólás szabadsága című új regényét olvasva többször kell emlékeztetnünk magunkat, hogy nem egy dokumentumregény, hanem a szerző képzeletének terméke van a kezünkben. Az író annyira meggyőzően varázsolja bele a műbe a szerb közélet és az újságírás világát, hogy csak nehezen szabadulhatunk attól a benyomástól, amit az újságíró, Saša Čomski meggyilkolása kelt, mintha csak a napi sajtóból értesültünk volna róla. Ha a regényben szereplő újságírók neve nem lenne nyilvánvalóan mesterségesen létrehozott, már kapnánk is magunkat, hogy aláírjuk a tiltakozási íveket az országban uralkodó, újságírókat sújtó helyzet kapcsán, valamint a sajtómunkások érdekében. A regény első húsz oldala, amely sajtóból kivett újságcikkekként tudósít az újságíró, Saša Čomski meggyilkolásáról, ékes példája a sajtóhírekkel való meseszövésnek, miközben minden bizonnyal többször le kell majd tenniük a könyvet, hogy lenyugtassák az idegeiket és a gyomrukat. Néhány cikk után már az áldozat lesz a hibás, idegen zsoldosként, elvetemült bértollnokként jellemzik, így nehéz elkerülni azt a benyomást, hogy csak azt kapta, amit megérdemelt. Ha ezeket a cikkeket adagonként kapnánk, több nap eltéréssel, meglehet, hogy akár még a másik tábor véleményét is osztanánk, úgy vélve, hogy a megöltet joggal tették el láb alól, jobbat úgysem érdemelt volna, mert ilyen a szuggesztív meggyőzés hatalma. Az első fejezet után felmerül egy keserű kérdés, vajon mennyi ártatlan ember járta már meg ezt az utat, amit Saša, és hogyan vált áldozatból hóhérrá.

A szólás szabadsága című regény története két egykori jó barát viszonyát mutatja be karriertörténetükön keresztül egy olyan országban, amely a lassú feldarabolódás és széthullás felé tart. Folyamatában követhetjük a társadalmi átalakulásokat, amelyek közepette ez a két barát sehogyan sem leli a helyét. A Barátság című fejezet egy szusszanásnyi szünet ebben a kafkai atmoszférájú regényben, szinte regény a regényben – a fejezet önmagában is filmforgatókönyv-szerű. Még az egyetemen köttetett az a barátság, amely a két későbbi újságírót összefűzte. Ránézésre két eltérő élettörténet. A falusi fiatalembert és a belgrádi aszfalt gyermekét a közös törekvés kapcsolja össze, illetve újságírói ambíciójuk. Szövetségre lépnek, ezért dolgoznak, közös lelki fájdalmaik is megmutatkoznak: családjuk kitagadta, az anyjuk elhagyta őket. Megfigyelhetjük, hogy ugyanaz a heg hogyan hat a két eltérő jellemű emberre, miként befolyásolja a partnerválasztásukat. A függőség csírája már a barátság kezdetén jelen van az egyikőjüknél, nyugalmi és fejlődési szakaszokkal, de végül meghozza romlott gyümölcseit ez a viszony. A fertőnek ezen csírája jó táptalajra talál a barát feletti felsőbbrendűség-érzetben, habár kettejük közül épp a másik tűnik sikeresebbnek, és ő az, aki erkölcsileg helyesebb úton jár. Annak ellenére, hogy barátja meggyilkolásában közvetlenül nem volt szerepe, mégis felelősségtudat gyötri azok miatt a kijelentései miatt, amelyeket a nálánál jobb ellen követett el, aki sohasem hajolt meg semmilyen nyomás alatt, és a legdrágább árat fizette a hivatásáért és a tisztességért. Úgy hiszi, hogy Sašát az ő szavai ölték meg, azok a szavak, amelyekkel a valóság módosításával önmaga jobbá tételét, nemesülését kívánta elérni, miközben a másikat gyalázta és alázta. Ha a meggondolatlanul elszórt szavak egy hiúságában megsértett nő fülébe jutnak, akit visszautasítanak, akkor az képes minden határt átlépve a sajtó oldalain valósággá változtatni azt. Annak teste, aki a szavak forrása, nem vett részt az élet kioltásában, de a keze véres maradt. Ennélfogva ez a kis, hajlott férfi az örök kihallgatások varázslatos körébe esett, annak a rendőri erőnek a karmába, amelynek nincs megoldatlan esete, és ugyanazokat a kérdéseket ismétli: Hogy hívják, hol és mikor született, foglalkozása, hol lakik, hová kéri a temetését? A több évtizedes hírnévrombolás igazolhat-e egy gyilkosságot? A hazugság okozta seb lehet-e mélyebb és maróbb a halálos megoldásnál? Ha feltárjuk barátunk legfájóbb és legmélyebb titkát az egész világnak, akkor van-e remény a megbocsátásra? Hogyan lehetnénk arra jogosultak, ha már a másik nincs többé?

A gyarló barát mellett Čomski elveszejtésében szerepet játszott a sportszerkesztőség újságírója, az ejtett munkatársnő és a rejtélyes lapszerkesztő és igazgató, akinek mindannyian dolgoznak. Kié az áldozatszerep ebben a végjátékban? Miért nem tudta kihasználni a megszerzett információkat az építésügyi miniszter botránya kapcsán, amikor a kollégák bölcsen lerakták a tollat, és az igazságtól elfordították a fejüket? Jobb-e öncenzúrát gyakorolni, és így biztosítani önvédelmünket? Ki tehet szemrehányást azért, ha valaki a bőrét félti, amikor a bíróság is elismeri az önvédelem jogosságának lehetőségét? Čomski a saját ambíciójának és az új társadalmi rend meg nem értésének áldozata? Ez őt erkölcsi nagysággá vagy az új rendszerben és politikai helyzetben úszni nem tudó kisemberré teszi? Az ezekre a kérdésekre adott válaszaink a legbelsőbb személyes véleményünk, ami lényegében meghatározza a saját lépéseink megnevezését. Nincs jobb válasz, mint amit Szókratész kérdése felvet, amikor ellenőrizetlen hírt kell továbbadnunk: Biztos vagy-e abban, hogy amit mondani akarsz, az igaz? Ez pedig elvezet a regény lényegéhez. Mi az igazság, és érdemes-e érte a fejünket pányvába tenni? Vajon alul vagy felül van értékelve a szólás szabadsága?

 

Vladan Matijević: A szólás szabadsága. Laguna Kiadó, Belgrád, 2020

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2020. október 17-i számában.)