A NIN-díjas Vladan Matijević A szólás szabadsága című új regényét olvasva többször kell emlékeztetnünk magunkat, hogy nem egy dokumentumregény, hanem a szerző képzeletének terméke van a kezünkben. Az író annyira meggyőzően varázsolja bele a műbe a szerb közélet és az újságírás világát, hogy csak nehezen szabadulhatunk attól a benyomástól, amit az újságíró, Saša Čomski meggyilkolása kelt, mintha csak a napi sajtóból értesültünk volna róla. Ha a regényben szereplő újságírók neve nem lenne nyilvánvalóan mesterségesen létrehozott, már kapnánk is magunkat, hogy aláírjuk a tiltakozási íveket az országban uralkodó, újságírókat sújtó helyzet kapcsán, valamint a sajtómunkások érdekében. A regény első húsz oldala, amely sajtóból kivett újságcikkekként tudósít az újságíró, Saša Čomski meggyilkolásáról, ékes példája a sajtóhírekkel való meseszövésnek, miközben minden bizonnyal többször le kell majd tenniük a könyvet, hogy lenyugtassák az idegeiket és a gyomrukat. Néhány cikk után már az áldozat lesz a hibás, idegen zsoldosként, elvetemült bértollnokként jellemzik, így nehéz elkerülni azt a benyomást, hogy csak azt kapta, amit megérdemelt. Ha ezeket a cikkeket adagonként kapnánk, több nap eltéréssel, meglehet, hogy akár még a másik tábor véleményét is osztanánk, úgy vélve, hogy a megöltet joggal tették el láb alól, jobbat úgysem érdemelt volna, mert ilyen a szuggesztív meggyőzés hatalma. Az első fejezet után felmerül egy keserű kérdés, vajon mennyi ártatlan ember járta már meg ezt az utat, amit Saša, és hogyan vált áldozatból hóhérrá.
A szólás szabadsága című regény története két egykori jó barát viszonyát mutatja be karriertörténetükön keresztül egy olyan országban, amely a lassú feldarabolódás és széthullás felé tart. Folyamatában követhetjük a társadalmi átalakulásokat, amelyek közepette ez a két barát sehogyan sem leli a helyét. A Barátság című fejezet egy szusszanásnyi szünet ebben a kafkai atmoszférájú regényben, szinte regény a regényben – a fejezet önmagában is filmforgatókönyv-szerű. Még az egyetemen köttetett az a barátság, amely a két későbbi újságírót összefűzte. Ránézésre két eltérő élettörténet. A falusi fiatalembert és a belgrádi aszfalt gyermekét a közös törekvés kapcsolja össze, illetve újságírói ambíciójuk. Szövetségre lépnek, ezért dolgoznak, közös lelki fájdalmaik is megmutatkoznak: családjuk kitagadta, az anyjuk elhagyta őket. Megfigyelhetjük, hogy ugyanaz a heg hogyan hat a két eltérő jellemű emberre, miként befolyásolja a partnerválasztásukat. A függőség csírája már a barátság kezdetén jelen van az egyikőjüknél, nyugalmi és fejlődési szakaszokkal, de végül meghozza romlott gyümölcseit ez a viszony. A fertőnek ezen csírája jó táptalajra talál a barát feletti felsőbbrendűség-érzetben, habár kettejük közül épp a másik tűnik sikeresebbnek, és ő az, aki erkölcsileg helyesebb úton jár. Annak ellenére, hogy barátja meggyilkolásában közvetlenül nem volt szerepe, mégis felelősségtudat gyötri azok miatt a kijelentései miatt, amelyeket a nálánál jobb ellen követett el, aki sohasem hajolt meg semmilyen nyomás alatt, és a legdrágább árat fizette a hivatásáért és a tisztességért. Úgy hiszi, hogy Sašát az ő szavai ölték meg, azok a szavak, amelyekkel a valóság módosításával önmaga jobbá tételét, nemesülését kívánta elérni, miközben a másikat gyalázta és alázta. Ha a meggondolatlanul elszórt szavak egy hiúságában megsértett nő fülébe jutnak, akit visszautasítanak, akkor az képes minden határt átlépve a sajtó oldalain valósággá változtatni azt. Annak teste, aki a szavak forrása, nem vett részt az élet kioltásában, de a keze véres maradt. Ennélfogva ez a kis, hajlott férfi az örök kihallgatások varázslatos körébe esett, annak a rendőri erőnek a karmába, amelynek nincs megoldatlan esete, és ugyanazokat a kérdéseket ismétli: Hogy hívják, hol és mikor született, foglalkozása, hol lakik, hová kéri a temetését? A több évtizedes hírnévrombolás igazolhat-e egy gyilkosságot? A hazugság okozta seb lehet-e mélyebb és maróbb a halálos megoldásnál? Ha feltárjuk barátunk legfájóbb és legmélyebb titkát az egész világnak, akkor van-e remény a megbocsátásra? Hogyan lehetnénk arra jogosultak, ha már a másik nincs többé?
A gyarló barát mellett Čomski elveszejtésében szerepet játszott a sportszerkesztőség újságírója, az ejtett munkatársnő és a rejtélyes lapszerkesztő és igazgató, akinek mindannyian dolgoznak. Kié az áldozatszerep ebben a végjátékban? Miért nem tudta kihasználni a megszerzett információkat az építésügyi miniszter botránya kapcsán, amikor a kollégák bölcsen lerakták a tollat, és az igazságtól elfordították a fejüket? Jobb-e öncenzúrát gyakorolni, és így biztosítani önvédelmünket? Ki tehet szemrehányást azért, ha valaki a bőrét félti, amikor a bíróság is elismeri az önvédelem jogosságának lehetőségét? Čomski a saját ambíciójának és az új társadalmi rend meg nem értésének áldozata? Ez őt erkölcsi nagysággá vagy az új rendszerben és politikai helyzetben úszni nem tudó kisemberré teszi? Az ezekre a kérdésekre adott válaszaink a legbelsőbb személyes véleményünk, ami lényegében meghatározza a saját lépéseink megnevezését. Nincs jobb válasz, mint amit Szókratész kérdése felvet, amikor ellenőrizetlen hírt kell továbbadnunk: Biztos vagy-e abban, hogy amit mondani akarsz, az igaz? Ez pedig elvezet a regény lényegéhez. Mi az igazság, és érdemes-e érte a fejünket pányvába tenni? Vajon alul vagy felül van értékelve a szólás szabadsága?
Vladan Matijević: A szólás szabadsága. Laguna Kiadó, Belgrád, 2020
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2020. október 17-i számában.)
Eddig ismeretlen felvidéki szerző könyve – ezzel az ajánlással kaptam kézhez Szigety Péter Birinéninek szeretettel című művét. Izgatott voltam, ugyanis fogalmam sem volt, mire számíthatok, s az első gyors átlapozás után kíváncsiságom még inkább fokozódott. Az viszont már akkor biztosnak tűnt, hogy különös könyv akadt a kezem ügyébe.
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.
A regény szerkezete nagymértékben hasonlít a lapunk júliusi számában ismertetett Végzetes ígéret című Angela Marsons-krimire, amely ráadásul ugyanúgy 2018-ban jelent meg először, mint Carmen Mola regénye. Mindkét műben egy nő a nyomozóegység rátermett parancsnoka, mindkettőjük csapata egy új taggal gyarapodik, akit a többiek nehezen fogadnak be, mindkét regényben különös részletek derülnek ki a nyomozók magánéletéből.