„Egykoron sötétben elmondott dalom,
Mint lángírás, világít a falon.
Jegyezd meg jól: ma szürke szók ezek,
De élni fognak, hogyha én nem élek
S lesznek, ha nem leszek.”
(Karinthy Frigyes)
Dr. Szilágyi Mária építészmérnök, műemlékvédelmi szakmérnök és dr. Antal Szilárd rendező, egyetemi tanár előző művében – az újvidéki Mária neve római katolikus templom falain található feliratok feltérképezésével – egy időkapszulát nyitott meg, amelyben a megjelenő „graffitik” mögött (feltehetően) meghúzódó érdekes élettörténetek és a történelmi kordokumentumok/tények összefüggéseit vizsgálva összetett társadalmi helyzetkép körvonalazódott.
A dekódolás és „forrásnyomozás” lebilincselő folytatásaként az Üzenetek a falakról 2. feldolgozott kiállításanyag (részlet)gazdagon illusztrált lapjain betekintést nyerhetünk Újvidék és a zsidó lakosság helyzetébe – a 20. század első felében fennálló társadalmi viszonyrendszerben betöltött szerepükbe –, a zsinagóga épületének történetébe, a meg- és újjáépítés körülményeibe, valamint az impozáns falak által őrzött nevek meséjébe is.
A történelmi előhangból megtudjuk, hogy a 19. század végi, 20. század eleji Újvidéket figyelemre méltó történések, történelmi események kibontakozása övezte, különös tekintettel az építészet, a gazdaság és a társadalmi berendezkedés területén bekövetkezett változásokra, azok rapszodikus, de minden tekintetben felfelé ívelő el(őre)mozdulására. Megkezdődött az utcák macskakővel és sárga keramittéglával való kikövezése; a kórház, a jódfürdő, a magyar gimnázium, a takarékpénztár vagy a Vasember-ház látványos objektumainak építése – ide tartozott az 1904-ben Baumhorn Lipót budapesti műépítész által tervezett újvidéki zsinagóga épületegyüttese is –, sőt, 1911-ben még a villamosközlekedés is beindult, mely összkép így egy prosperáló, pezsgő Újvidék képét tárja elénk. A jelentős befektetések és prominens események sorozata mellett a hétköznapok (nem hétköznapi) problémái is kirajzolódni látszottak, mint például az 1906-os fuvarossztrájk, a helyi építőszakma híres-hírhedt balesetei vagy akár a budapesti építőmesterek és az újvidéki építőmunkások közötti ellentét.
A zsinagóga épületegyüttese korántsem akadálymentes építési folyamatának csúcspontja 1909-ben az izraelita templom felszentelése, a zárkő letétele volt. A költségek az előre tervezett 400 000 korona helyett már 580 000 korona körül jártak, de a lélegzetelállító épület látványa látszólag mindenért kárpótolta a közösséget. Baumhorn Lipót közel negyven zsinagóga tervezésében vagy felújításában vett részt. A színes tapasztalat kiemelkedő esztétikai érzékkel párosult, így az újvidéki zsinagóga a lechneri iskola, a késő eklektika, a román és mór hagyományok, a konstruktív szecesszió és a modern elemek (például orgona) harmonikus ötvözetét viselő monumentális épületté, a közösséget nagymértékben meghatározó térré vált. E közösség – a helyi zsidóság – beilleszkedésének folyamata lassan a végéhez közeledett, a társadalmi és gazdasági élet meghatározó szereplőivé, az ipar mozgatórugóivá váltak, hiszen sikeresen alkalmazkodtak az impériumváltások viszontagságaihoz – így a két háború között békés, igazi polgári életet él(het)tek –, majd később, 1929-ben a Jugoszláv Királyságban többé már nem kisebbségi, hanem egyenrangú, jó szerb állampolgárokként voltak jelen, az új állam őket „felhasználható, hasznos csoportként ítélte meg, akik ha kellőképpen elszigetelődnek a magyar identitástudattól, a gazdasági fejlődés fontos elemei lehetnek” (Margittai 2019: 26).
A kompromisszumokkal, magas fokú adaptációval, az újítások iránti fogékonysággal és fejlődéssel fémjelzett fénykort azonban lassan beárnyékolták az újabbnál újabb intézkedések, amelyek mintegy előszobáját képezték a fenyegető náci ideológia beáramlásának. 1941 áprilisában a magyar csapatok bevonulásával megkezdődött „az izraelita lakosság kálváriája”: ötmillió pengős követelés a tömeges internálás elkerülése érdekében, tömeges internálás, hideg napok (razzia), vagyonelkobzás, közfunkcióktól való megfosztás, megkülönböztető jelzés viselése, majd végül 1944-ben a haláltáborokba való elhurcolás. Az antiszemitizmus ára az a tragédia, amely a megrendítő, kegyetlen fordulatot vett emberi életek (halálok) és sorsok mellett a zsidó örökséget sem kímélte, hiszen – a megcsúfolás, megaláztatás és megszentségtelenítés szándékával – a deportálásra várt zsidók gyűjtőhelyévé, az elkobzott zsidó vagyon raktárává a zsinagógát tette. Éppen ezért a zsinagóga falai – mai értelemben – üzenőfallá váltak, a szerzőpáros több mint száz nevet jegyzett fel az 1945 előtt keletkezett, a külső homlokzaton található feliratok közül, amelyeknek csaknem felét sikerült „forrásnyomozással” beazonosítani. Dankó János özvegy árusító esetében könnyebb dolguk volt a szerzőknek, hiszen egyetlen ezzel a névvel bejegyzett újvidéki lakost találtak, akinek munkásságát feltehetően még az Alföldi Hírlap is méltatta; míg a „Csernyei Bözse csúnya” felirat alapján csupán annyit derítettek ki, hogy a tárgyalt időszakban Bözse már biztosan férjnél volt. A K. T. iniciálé szinte teljes bizonyossággal Klein Tibor munkaszolgálatos jelenlétéről informál bennünket, sőt még Lipót orgonamester is „posztolt” a jövő generációinak – felmerül a kérdés, hogy vajon az újvidéki zsinagóga orgonája valóban Wegenstein Lipót műve-e, vagy az orgonamester csak a felújításban vett részt. Ilyen és hasonló érdekes kérdések, felvetések és történetek húzódnak az épület által őrzött „évkönyv” falain, amelyek felfedezése során felismerjük az örökség valódi természetét: az értéket. Azt az értéket, amely csak akkor válik igazán láthatóvá, ha összeadódnak múlt, jelen és jövő idősíkjai, kiemelkednek a korban élők nevei és történetei – emberekké és sorsokká lesznek –, majd elhelyeződnek a történelmi események és körülmények hálójában. Így fogadja örökbe egy épület egy egész város múltját.
Kor – dokumentum – valóság.
Szilágyi Mária – Antal Szilárd: Üzenetek a falakról 2. – A zsidóság jelei. Művészeti Akadémia, Újvidék, 2020.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. március 20-i számában)
