„Egykoron sötétben elmondott dalom,
Mint lángírás, világít a falon.
Jegyezd meg jól: ma szürke szók ezek,
De élni fognak, hogyha én nem élek
S lesznek, ha nem leszek.”
(Karinthy Frigyes)
Dr. Szilágyi Mária építészmérnök, műemlékvédelmi szakmérnök és dr. Antal Szilárd rendező, egyetemi tanár előző művében – az újvidéki Mária neve római katolikus templom falain található feliratok feltérképezésével – egy időkapszulát nyitott meg, amelyben a megjelenő „graffitik” mögött (feltehetően) meghúzódó érdekes élettörténetek és a történelmi kordokumentumok/tények összefüggéseit vizsgálva összetett társadalmi helyzetkép körvonalazódott.
A dekódolás és „forrásnyomozás” lebilincselő folytatásaként az Üzenetek a falakról 2. feldolgozott kiállításanyag (részlet)gazdagon illusztrált lapjain betekintést nyerhetünk Újvidék és a zsidó lakosság helyzetébe – a 20. század első felében fennálló társadalmi viszonyrendszerben betöltött szerepükbe –, a zsinagóga épületének történetébe, a meg- és újjáépítés körülményeibe, valamint az impozáns falak által őrzött nevek meséjébe is.
A történelmi előhangból megtudjuk, hogy a 19. század végi, 20. század eleji Újvidéket figyelemre méltó történések, történelmi események kibontakozása övezte, különös tekintettel az építészet, a gazdaság és a társadalmi berendezkedés területén bekövetkezett változásokra, azok rapszodikus, de minden tekintetben felfelé ívelő el(őre)mozdulására. Megkezdődött az utcák macskakővel és sárga keramittéglával való kikövezése; a kórház, a jódfürdő, a magyar gimnázium, a takarékpénztár vagy a Vasember-ház látványos objektumainak építése – ide tartozott az 1904-ben Baumhorn Lipót budapesti műépítész által tervezett újvidéki zsinagóga épületegyüttese is –, sőt, 1911-ben még a villamosközlekedés is beindult, mely összkép így egy prosperáló, pezsgő Újvidék képét tárja elénk. A jelentős befektetések és prominens események sorozata mellett a hétköznapok (nem hétköznapi) problémái is kirajzolódni látszottak, mint például az 1906-os fuvarossztrájk, a helyi építőszakma híres-hírhedt balesetei vagy akár a budapesti építőmesterek és az újvidéki építőmunkások közötti ellentét.
A zsinagóga épületegyüttese korántsem akadálymentes építési folyamatának csúcspontja 1909-ben az izraelita templom felszentelése, a zárkő letétele volt. A költségek az előre tervezett 400 000 korona helyett már 580 000 korona körül jártak, de a lélegzetelállító épület látványa látszólag mindenért kárpótolta a közösséget. Baumhorn Lipót közel negyven zsinagóga tervezésében vagy felújításában vett részt. A színes tapasztalat kiemelkedő esztétikai érzékkel párosult, így az újvidéki zsinagóga a lechneri iskola, a késő eklektika, a román és mór hagyományok, a konstruktív szecesszió és a modern elemek (például orgona) harmonikus ötvözetét viselő monumentális épületté, a közösséget nagymértékben meghatározó térré vált. E közösség – a helyi zsidóság – beilleszkedésének folyamata lassan a végéhez közeledett, a társadalmi és gazdasági élet meghatározó szereplőivé, az ipar mozgatórugóivá váltak, hiszen sikeresen alkalmazkodtak az impériumváltások viszontagságaihoz – így a két háború között békés, igazi polgári életet él(het)tek –, majd később, 1929-ben a Jugoszláv Királyságban többé már nem kisebbségi, hanem egyenrangú, jó szerb állampolgárokként voltak jelen, az új állam őket „felhasználható, hasznos csoportként ítélte meg, akik ha kellőképpen elszigetelődnek a magyar identitástudattól, a gazdasági fejlődés fontos elemei lehetnek” (Margittai 2019: 26).
A kompromisszumokkal, magas fokú adaptációval, az újítások iránti fogékonysággal és fejlődéssel fémjelzett fénykort azonban lassan beárnyékolták az újabbnál újabb intézkedések, amelyek mintegy előszobáját képezték a fenyegető náci ideológia beáramlásának. 1941 áprilisában a magyar csapatok bevonulásával megkezdődött „az izraelita lakosság kálváriája”: ötmillió pengős követelés a tömeges internálás elkerülése érdekében, tömeges internálás, hideg napok (razzia), vagyonelkobzás, közfunkcióktól való megfosztás, megkülönböztető jelzés viselése, majd végül 1944-ben a haláltáborokba való elhurcolás. Az antiszemitizmus ára az a tragédia, amely a megrendítő, kegyetlen fordulatot vett emberi életek (halálok) és sorsok mellett a zsidó örökséget sem kímélte, hiszen – a megcsúfolás, megaláztatás és megszentségtelenítés szándékával – a deportálásra várt zsidók gyűjtőhelyévé, az elkobzott zsidó vagyon raktárává a zsinagógát tette. Éppen ezért a zsinagóga falai – mai értelemben – üzenőfallá váltak, a szerzőpáros több mint száz nevet jegyzett fel az 1945 előtt keletkezett, a külső homlokzaton található feliratok közül, amelyeknek csaknem felét sikerült „forrásnyomozással” beazonosítani. Dankó János özvegy árusító esetében könnyebb dolguk volt a szerzőknek, hiszen egyetlen ezzel a névvel bejegyzett újvidéki lakost találtak, akinek munkásságát feltehetően még az Alföldi Hírlap is méltatta; míg a „Csernyei Bözse csúnya” felirat alapján csupán annyit derítettek ki, hogy a tárgyalt időszakban Bözse már biztosan férjnél volt. A K. T. iniciálé szinte teljes bizonyossággal Klein Tibor munkaszolgálatos jelenlétéről informál bennünket, sőt még Lipót orgonamester is „posztolt” a jövő generációinak – felmerül a kérdés, hogy vajon az újvidéki zsinagóga orgonája valóban Wegenstein Lipót műve-e, vagy az orgonamester csak a felújításban vett részt. Ilyen és hasonló érdekes kérdések, felvetések és történetek húzódnak az épület által őrzött „évkönyv” falain, amelyek felfedezése során felismerjük az örökség valódi természetét: az értéket. Azt az értéket, amely csak akkor válik igazán láthatóvá, ha összeadódnak múlt, jelen és jövő idősíkjai, kiemelkednek a korban élők nevei és történetei – emberekké és sorsokká lesznek –, majd elhelyeződnek a történelmi események és körülmények hálójában. Így fogadja örökbe egy épület egy egész város múltját.
Kor – dokumentum – valóság.
Szilágyi Mária – Antal Szilárd: Üzenetek a falakról 2. – A zsidóság jelei. Művészeti Akadémia, Újvidék, 2020.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. március 20-i számában)
Eddig ismeretlen felvidéki szerző könyve – ezzel az ajánlással kaptam kézhez Szigety Péter Birinéninek szeretettel című művét. Izgatott voltam, ugyanis fogalmam sem volt, mire számíthatok, s az első gyors átlapozás után kíváncsiságom még inkább fokozódott. Az viszont már akkor biztosnak tűnt, hogy különös könyv akadt a kezem ügyébe.
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.
A regény szerkezete nagymértékben hasonlít a lapunk júliusi számában ismertetett Végzetes ígéret című Angela Marsons-krimire, amely ráadásul ugyanúgy 2018-ban jelent meg először, mint Carmen Mola regénye. Mindkét műben egy nő a nyomozóegység rátermett parancsnoka, mindkettőjük csapata egy új taggal gyarapodik, akit a többiek nehezen fogadnak be, mindkét regényben különös részletek derülnek ki a nyomozók magánéletéből.