„Egykoron sötétben elmondott dalom,
Mint lángírás, világít a falon.
Jegyezd meg jól: ma szürke szók ezek,
De élni fognak, hogyha én nem élek
S lesznek, ha nem leszek.”
(Karinthy Frigyes)
Dr. Szilágyi Mária építészmérnök, műemlékvédelmi szakmérnök és dr. Antal Szilárd rendező, egyetemi tanár előző művében – az újvidéki Mária neve római katolikus templom falain található feliratok feltérképezésével – egy időkapszulát nyitott meg, amelyben a megjelenő „graffitik” mögött (feltehetően) meghúzódó érdekes élettörténetek és a történelmi kordokumentumok/tények összefüggéseit vizsgálva összetett társadalmi helyzetkép körvonalazódott.
A dekódolás és „forrásnyomozás” lebilincselő folytatásaként az Üzenetek a falakról 2. feldolgozott kiállításanyag (részlet)gazdagon illusztrált lapjain betekintést nyerhetünk Újvidék és a zsidó lakosság helyzetébe – a 20. század első felében fennálló társadalmi viszonyrendszerben betöltött szerepükbe –, a zsinagóga épületének történetébe, a meg- és újjáépítés körülményeibe, valamint az impozáns falak által őrzött nevek meséjébe is.
A történelmi előhangból megtudjuk, hogy a 19. század végi, 20. század eleji Újvidéket figyelemre méltó történések, történelmi események kibontakozása övezte, különös tekintettel az építészet, a gazdaság és a társadalmi berendezkedés területén bekövetkezett változásokra, azok rapszodikus, de minden tekintetben felfelé ívelő el(őre)mozdulására. Megkezdődött az utcák macskakővel és sárga keramittéglával való kikövezése; a kórház, a jódfürdő, a magyar gimnázium, a takarékpénztár vagy a Vasember-ház látványos objektumainak építése – ide tartozott az 1904-ben Baumhorn Lipót budapesti műépítész által tervezett újvidéki zsinagóga épületegyüttese is –, sőt, 1911-ben még a villamosközlekedés is beindult, mely összkép így egy prosperáló, pezsgő Újvidék képét tárja elénk. A jelentős befektetések és prominens események sorozata mellett a hétköznapok (nem hétköznapi) problémái is kirajzolódni látszottak, mint például az 1906-os fuvarossztrájk, a helyi építőszakma híres-hírhedt balesetei vagy akár a budapesti építőmesterek és az újvidéki építőmunkások közötti ellentét.
A zsinagóga épületegyüttese korántsem akadálymentes építési folyamatának csúcspontja 1909-ben az izraelita templom felszentelése, a zárkő letétele volt. A költségek az előre tervezett 400 000 korona helyett már 580 000 korona körül jártak, de a lélegzetelállító épület látványa látszólag mindenért kárpótolta a közösséget. Baumhorn Lipót közel negyven zsinagóga tervezésében vagy felújításában vett részt. A színes tapasztalat kiemelkedő esztétikai érzékkel párosult, így az újvidéki zsinagóga a lechneri iskola, a késő eklektika, a román és mór hagyományok, a konstruktív szecesszió és a modern elemek (például orgona) harmonikus ötvözetét viselő monumentális épületté, a közösséget nagymértékben meghatározó térré vált. E közösség – a helyi zsidóság – beilleszkedésének folyamata lassan a végéhez közeledett, a társadalmi és gazdasági élet meghatározó szereplőivé, az ipar mozgatórugóivá váltak, hiszen sikeresen alkalmazkodtak az impériumváltások viszontagságaihoz – így a két háború között békés, igazi polgári életet él(het)tek –, majd később, 1929-ben a Jugoszláv Királyságban többé már nem kisebbségi, hanem egyenrangú, jó szerb állampolgárokként voltak jelen, az új állam őket „felhasználható, hasznos csoportként ítélte meg, akik ha kellőképpen elszigetelődnek a magyar identitástudattól, a gazdasági fejlődés fontos elemei lehetnek” (Margittai 2019: 26).
A kompromisszumokkal, magas fokú adaptációval, az újítások iránti fogékonysággal és fejlődéssel fémjelzett fénykort azonban lassan beárnyékolták az újabbnál újabb intézkedések, amelyek mintegy előszobáját képezték a fenyegető náci ideológia beáramlásának. 1941 áprilisában a magyar csapatok bevonulásával megkezdődött „az izraelita lakosság kálváriája”: ötmillió pengős követelés a tömeges internálás elkerülése érdekében, tömeges internálás, hideg napok (razzia), vagyonelkobzás, közfunkcióktól való megfosztás, megkülönböztető jelzés viselése, majd végül 1944-ben a haláltáborokba való elhurcolás. Az antiszemitizmus ára az a tragédia, amely a megrendítő, kegyetlen fordulatot vett emberi életek (halálok) és sorsok mellett a zsidó örökséget sem kímélte, hiszen – a megcsúfolás, megaláztatás és megszentségtelenítés szándékával – a deportálásra várt zsidók gyűjtőhelyévé, az elkobzott zsidó vagyon raktárává a zsinagógát tette. Éppen ezért a zsinagóga falai – mai értelemben – üzenőfallá váltak, a szerzőpáros több mint száz nevet jegyzett fel az 1945 előtt keletkezett, a külső homlokzaton található feliratok közül, amelyeknek csaknem felét sikerült „forrásnyomozással” beazonosítani. Dankó János özvegy árusító esetében könnyebb dolguk volt a szerzőknek, hiszen egyetlen ezzel a névvel bejegyzett újvidéki lakost találtak, akinek munkásságát feltehetően még az Alföldi Hírlap is méltatta; míg a „Csernyei Bözse csúnya” felirat alapján csupán annyit derítettek ki, hogy a tárgyalt időszakban Bözse már biztosan férjnél volt. A K. T. iniciálé szinte teljes bizonyossággal Klein Tibor munkaszolgálatos jelenlétéről informál bennünket, sőt még Lipót orgonamester is „posztolt” a jövő generációinak – felmerül a kérdés, hogy vajon az újvidéki zsinagóga orgonája valóban Wegenstein Lipót műve-e, vagy az orgonamester csak a felújításban vett részt. Ilyen és hasonló érdekes kérdések, felvetések és történetek húzódnak az épület által őrzött „évkönyv” falain, amelyek felfedezése során felismerjük az örökség valódi természetét: az értéket. Azt az értéket, amely csak akkor válik igazán láthatóvá, ha összeadódnak múlt, jelen és jövő idősíkjai, kiemelkednek a korban élők nevei és történetei – emberekké és sorsokká lesznek –, majd elhelyeződnek a történelmi események és körülmények hálójában. Így fogadja örökbe egy épület egy egész város múltját.
Kor – dokumentum – valóság.
Szilágyi Mária – Antal Szilárd: Üzenetek a falakról 2. – A zsidóság jelei. Művészeti Akadémia, Újvidék, 2020.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. március 20-i számában)
Vannak olyan találkozások az életünkben, amelyeket valamiért rendkívülinek értékelünk. Sőt, lényegében minden emberi találkozás ilyen, ott él tovább az emlékeinkben és ismétli önmagát. Ilyesmiről olvashatunk a kultikus és különleges Beszélgetések Sheryl Suttonnal című Pilinszky János-műben is.
A magyar nyelv értelmező szótára szerint az atmoszféra kifejezés átvitt értelemben való használata szellemi légkört, (köz)hangulatot, környezetet jelent. Innen nézve pedig nem is találhatnék jobb kifejezést Veres Erika tavaly megjelent, Duett a sárban című első kötetének jellemzésére.
Ha csupán egyetlen könyvet kellene ajánlanom a szerelem és a házasság „természetrajzáról”, Márai Sándor 1941-ben írt mélylélektani drámája, Az igazi lenne az. Olyan mély emberismerettel megírt regény, hogy az ember lánya csak pislog, miként is tehetett szert ennyi tudásra és tapasztalatra az író, noha csupán negyvenéves lehetett a könyv megírásakor. Az igazi – és folytatása, a Judit… és az utóhang – „csak” egy szokványos, zátonyra futott házasság története a férj, a feleség és a szerető szemszögéből, ám a regény szinte minden mondata tananyag lehetne, ha létezne képzés az emberi kapcsolatokról.
Hogyan emlékezzünk a múlt nehézségeire, küzdelmeire egy olyan világban, ahol minden ránk zúduló impulzus azonnali eufóriaérzést és mindenekelőtt könnyedséget ígér? Hogyan idézzük fel elődeinket, amikor már senki sem akar példát venni? Ilyen és hasonló kérdésekre keresi a választ a Zrínyi Kiadó tavaly elindult ifjúsági sorozata, amelynek legújabb kötete Tallián Mariann II. Rákóczi Ferenc életét feldolgozó A szegények fejedelme című regénye.
A lehallgatott beszélgetésekből egy nagyon imponáló, lenyűgöző és határozott egyházvezető, ugyanakkor egy együttérző és gondoskodó atya képe bontakozik ki – mutatott rá Lázár Csilla, a csíkszentdomokosi Márton Áron múzeum vezetője azon az online beszélgetésen, amelyet a Nagy Mihály Zoltán és Denisa Bodeanu által jegyzett (Le)hallgatásra ítélve. Márton Áron püspök lehallgatási jegyzőkönyvei (1957–1960) című kötet kapcsán tartottak, a Márton Áron Nagykilenced keretében.
Milyen lehet egy száműzetés? Ma már azt hiszem, az önkéntes száműzetés jut eszünkbe ennek kapcsán, amiben sokunknak volt-van része napjainkban is. Az irodalomban ennél talán mélyebb, történelmileg mindenesetre terheltebb korszakokkal kapcsolódik össze a kérdés, még a kortárs irodalmi feldolgozásokban is.
A kakukknővér címmel Vári Fábián László hetvenhat ruszin és ukrán népballadát nyújt át a magyar olvasónak, és ad vissza a ruszin és ukrán közösségnek azzal a minden kicsinyességen felülemelkedni tudással, hogy íme, veletek élünk, és becsüljük az értékeiteket: könyvbe foglaljuk egy olyan nyelven, amelynek szavai kimondásáért szülőföldünkön épp büntetést készülnek ránk kiszabni.
„Mindig is voltak férfiak, akik csalják a feleségüket… Tudomásul kell venni, és kész” – állapítja meg a hősnő Anna Gavalda első regényében, akit két gyerekkel elhagyott a férje. Jó témát választott az írónő, a megcsalás mindenkit érint, mert vagy megcsaltak már, vagy épp mi csaltunk meg valakit. De vajon ez lenne a legnagyobb bűn egy férfi -nő kapcsolatban? Vagy mi a jobb: ha elhagynak, és esetleg kezdhetünk új életet, vagy ha boldogtalanságban élünk egymás mellett?
De az igazi tétje a könyvnek talán mégsem ez, inkább az a gyerekkori történet, amire a cím is utal. Nem ilyen lovat akartam, olvashatjuk a borítón, mellékelve hozzá a költő gyerekkori fotója, az első és utolsó, ami műteremben készült. Azt hiszem, az ilyen képek méltán idéznek meg egy kort, amire szintén tekinthetünk nosztalgiával. Egyféle eredettörténet van rajtuk kódolva, megszerkesztettségük, hátterük viszont gyakran teljesen életidegen.