(…) így érdemes írni. Szinte találomra haladva, mert akkor jönnek maguktól szinte, a belsejüket feltárva, egymás után a szavak, és ha az író nem gondolja ki előre, merre is fog haladni, még önmagában is felfedezheti a váratlan elmélyüléseket. (…) az, aki nem is tudja pontosan, merre halad (…).
A fikció olvasmányosságával és szabadságával szemben az igaz történet hiteles, és befogadást igényel – igaz ez az év leginkább várt önéletírására, Bereményi Géza regényére is, mely gyermek- és ifjúkori memoárból határozottan körvonalazódik megközelítőleg két évtized történelmi, gazdasági és politikai sziluettje, az egykori Budapest (és néhol a vidék) íze, illata, hangja.
A dickensi párhuzam miatt Copperfield; Magyar azért, mert megrendítő(en) őszinte és valódi.
Az író számtalan textusában (még dalszövegeiben is!) visszaköszöntek életrajzi mozzanatok és alakok, mégis az összkép meghatározó (mondhatni korai) stációi – a születéstől a katonai szolgálat kapujáig – időrendi sorrendben összegyűjtve e regényében követhetők le. Ez a lebontás, habár epizodikus, ennek ellenére összefüggő: egy élet tartja össze.
A születéssel induló egyre táguló fizikai és szellemi tér mentén egyre komplexebb képek segítenek bennünket az (írói) élet, a körülmények és szereplők által (is) alakított alkotó útjának megismerésében – természetesen mindezt saját, naplószerű emlékajtók nyitogatásának kíséretében.
A személyes hangvételű visszatekintés több dimenzióban köti le az olvasót, hiszen az ismert budapesti és vidéki helyszínek (Teleki téri piac, Üllői út, Köztársaság tér, Pápa stb.) múltidéző sétái mellett a Rákosi- és Kádár-korszak, az interregnum, az ’56-os forradalomnak az „egyszerű ember” szemszögéből követett és (be)következett eseményei, ahogy az akkori társadalmi szerkezet és közhangulat (rendszeridegenség) is érzékelhetők/értelmezhetők, méghozzá a személyes – ezáltal személyességet szülő – emlékezés egyenes vonalú vezérfonala mentén. Itt a történelmi szál szofisztikáltan egybeér az életközi eseményekkel (nem mesterkélten belegyúrt korrajzról van szó!), így nem „párhuzamosan” zajlik a történelem, hanem a mikro- és makrovilág fúziójaként alkot hihető, be-és körüljárható egészet.
Ezek a dimenziók mind allűrök nélkül, egyszerű nyelvezet (és autentikus szleng) kíséretében vannak jelen a regényben, ezáltal válik a mű minden korosztály számára emészthetővé.
A mű befogadásának hangulati ábrázolása leginkább egy random utazás kiszámíthatatlanságát illusztrálja, ahol néha vihar dúl, néha őrjítő a meleg, néha pihenni kell, néha pedig napokig csak habzsolni minden egyes mérföldkövet. És néha megállni. Több napra. Máshol. Feldolgozni a beszippantással jövő emlékezési ostromot, amely látható és tapintható közelségbe húzza a saját életünkből vett hasonlatosságokat övező (érzelmi), talán éppen elfeledett vagy elfeledni vágyott eseményeket és szereplőket. Hozzárendelődünk a regényhez – két énből mi lesz (?) –, ugyanakkor az egyes szám első személyű kitárulkozástól néha maga az író is ellép, eltekint kissé, hiszen az általa jól ismert helyzetet/szereplőt próbálja számunkra is ismertté tenni, úgymond perspektívába helyezni, s ez, valljuk be: egy gyermek–kamasz–jelenkor (vissza)vetítő rendszerben korántsem könnyű.
Ez a visszavetítés cseppet sem vontatott, keserű szájízű vagy megbánó – elegáns felülemelkedéssel, az eltelt idő távlatából szubobjektív módon, önreflexív és kitárulkozó vallomások és elbeszélések egy élet történetéből, amely ezáltal nem csordul túl az érzelmektől, tudósít is a kort illetően, ugyanakkor kellő bölcsességgel, kellő szintű érzelmi érettséggel tekint vissza. Hogyan válik valaki az idők során ennyire elfogadóvá a saját múltjával szemben?
A behaviorista elméletek szerint viselkedésünket a környezetünkből érkező ingerekre adott válasz határozza meg – ennek függvényében a Teleki téri piac, az a bizonyos Paul Anka-szám, a színház, Rozner (stb.) pontszerű rendszere a kulcs a regénynek s írójának megértéséhez, aki azzá az entitássá, azzá az alkotóvá vált, aki gyűlölködés nélkül, végtelen empátiával és elfogadással képes önvizsgálatot tartani, járkálni az emlékek között úgy, hogy nem fél attól, mivel-kivel találkozik majd ezen az úton.
Az elsődleges mikrovilágtól, a családszerkezetben fennálló viszonyrendszertől kezdve az önigazolás, az öntudat kialakulásán át a külső környezet és makrovilág impulzusainak hatásáig és befogadásáig, a külső környezet kor- és társadalomrajzának körvonalazódásáig követhetjük egy közel sem mindennapi, mégis magunkénak érezhető sors – három nevet is cserélő – birtoklójának életét, aki önmagára tekint vissza, ezalatt önmagával néz szembe, egyúttal tükröt tart elénk, és arra tanít: ne rezegjen a múlt a lábunk alatt.
A már említett dickensi párhuzam tehát nem csak a főhősök életének hasonlatosságából fakad – Hamvas Béla gondolataiból merítve: „Valaki egyszer szembeállította Szophoklészt és Dickenst, de nem mondta meg, hogy miért teszi. Valószínűleg azért tette, mert Szophoklész volt az, aki az életnek semmit sem bocsátott meg, Dickens pedig mindent megbocsátott. Pedig volt neki mit megbocsátani. Ő sem élt másként, mint mi, ő is szenvedett a sötétségben, és a hullámokon imbolygott. A dickensi hangulat: a megbékülés a legnehezebbel.”
Bereményi Géza: Magyar Copperfield. Magvető, Budapest, 2020.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2020. augusztusi számában)
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.
A regény szerkezete nagymértékben hasonlít a lapunk júliusi számában ismertetett Végzetes ígéret című Angela Marsons-krimire, amely ráadásul ugyanúgy 2018-ban jelent meg először, mint Carmen Mola regénye. Mindkét műben egy nő a nyomozóegység rátermett parancsnoka, mindkettőjük csapata egy új taggal gyarapodik, akit a többiek nehezen fogadnak be, mindkét regényben különös részletek derülnek ki a nyomozók magánéletéből.
Silling István, a nyugat-bácskai nyelvjárások és népélet avatott kutatója új összefoglalással jelentkezett, melyben szülőfaluja, Kupuszina máig megőrzött hagyományos viseletét mutatja be. A témára vonatkozó több mint négy évtizedes gyűjtéseinek eredményét sajátos módon dolgozta fel és adta közre: könnyen kezelhető, áttekinthető szótár formájában.