„Néztem a magasból a városomat, és tudtam, hogy följebb már nem juthatok. És pontosan akkor jutottam arra az elhatározásra, hogy talán mégis inkább elmegyek innen, és a végén mégis inkább író lesz belőlem. […]” – olvashatjuk Andrzej Stasiuk Hogyan lettem író című művében.
Andrzej Stasiuk, a kortárs lengyel irodalom egyik legnevesebb alkotója 1998-ban jelentette meg Hogyan lettem író: kísérlet szellemi önéletírásra című művét, pontosan abban az évben, amikor születtem. Stasiuk regénye a második lengyel nyelvű zsebkönyv, amely a PesText támogatásával a magyar olvasói közönség elé kerülhetett, és megvásárolható az úgynevezett Poket-automatákból, amelyekből – akár csak az üdítőitalos automaták esetében – pár száz forint ellenében zsebre vágható könyvet vehet az olvasó.
A Hogyan lettem író 23 éve jelent meg, azonban az a fajta személyes megszólalás, amely végigvonul a művön, lehetővé teszi, hogy – korosztálytól függetlenül – időtálló és olvasmányos maradjon a nyelvezete.
– Mind műfajában, mind tartalmában az egyik legizgalmasabb könyv, amelyet valaha olvastam – kezdte beszédét Vecsei H. Miklós a könyvbemutató elején. Majd mondta, egy hatgyermekes keresztény családban nőtt fel, amelyben a szülők nagyon keveset beszéltek a tizenéves élményeikről, vágyaikról. – Kamaszkoromban azonban, amikor Ausztriába utaztam, édesapám a kezembe nyomta a katonaévek-beli naplóját. Egy teljesen új világ tárult elém. Rájöttem, hogy a szüleim is hús-vér emberek, ugyanazokkal a vágyakkal, kínlódásokkal, csalódásokkal és önbizalomhiánnyal, mint én, a testvéreim vagy a barátaim – idézte fel.
Stasiuk könyve is erről szól. Egy lengyel forradalmár, akinek fontos, hogy a városból kiszakadva megismerje a vidéki élet titkait, az ott élő embereket, akik feltehetőleg nem is sejtik, hogy érdekesek és példamutatók lehetnek. Stasiuk önéletrajzi írása legfőképpen a nyolcvanas évek Varsóját, történetét dolgozza fel, miközben az alkotási folyamat egy olyan szegmensével ismerteti meg az olvasót, amely szokatlanul hathat a mai kortárs irodalmat tekintve.
A könyv fordítója, Pálfalvi Lajos szerint Stasiuk képes egy olyan nyelvezetet kialakítani művében, amely a „még nem befutott” író látszatát kelti, és talán éppen ezért olyan olvasmányos és az a tipikusan lerakhatatlan könyv, amellyel kelünk és fekszünk, amely az egész életünket egy újfajta perspektívába emeli.
Kétségtelen, hogy Stasiuk önéletírása az egyik legmeghatározóbb könyv, amelyet valaha olvastam. Talán azért gondolom így, mert éppen esett, amikor Stasiuk az esős, barakkban töltött időszakáról nyilatkozik. Vagy mert egy évben születtem a művel. Nem tudom, de hálával tartozom Pálfalvi Lajosnak, aki fordítói bravúrjaival képes volt azt a nyelvezetet visszacsempészni a magyar irodalomba, amelyet a legtöbb velem egykorú fiatal hiányol. Hiszen ahogy Vecsei H. Miklós is fogalmaz: a könyv egy olyan barát, amelyet az ember folyamatosan vár.
Eddig ismeretlen felvidéki szerző könyve – ezzel az ajánlással kaptam kézhez Szigety Péter Birinéninek szeretettel című művét. Izgatott voltam, ugyanis fogalmam sem volt, mire számíthatok, s az első gyors átlapozás után kíváncsiságom még inkább fokozódott. Az viszont már akkor biztosnak tűnt, hogy különös könyv akadt a kezem ügyébe.
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.
A regény szerkezete nagymértékben hasonlít a lapunk júliusi számában ismertetett Végzetes ígéret című Angela Marsons-krimire, amely ráadásul ugyanúgy 2018-ban jelent meg először, mint Carmen Mola regénye. Mindkét műben egy nő a nyomozóegység rátermett parancsnoka, mindkettőjük csapata egy új taggal gyarapodik, akit a többiek nehezen fogadnak be, mindkét regényben különös részletek derülnek ki a nyomozók magánéletéből.